Szubjektív riport egy olasz futófesztiválról
Az egész Zsanán, az OCSB-n kezdôdött, amikor
Horváth Magdi megkérdezte, volna-e kedvem részt venni
Velencében egy tájfutó versenyen, mert van egy hely
a kocsijukban. Velencébe általában nászútra
szoktak menni az ifjú párok, gondoltam, de miután már
korábban hallottam, hogy ez a verseny nagy show, rövid tétovázás
után igent mondtam.
November 5-ének barátságtalan reggele így Magdiék kocsijában talált, amint Olaszország felé robogtunk jó hangulatban.
Az elsô élményt az jelentette, hogy egy nap alatt három évszakot élhettünk át: Pesten esôs, hűvös ôsz, Ausztriában ködös tél 10 cm-es hóval, Velencében kellemes napsütéses tavasz.
Velencétôl mintegy félórányi autóbuszozásra, a dallamos nevű Seremissima kempingben laktunk egy fűthetô, két hálófülkés, zuhanyozós, konyhával felszerelt lakókocsiban.
Szálláshelyünk belsô tere, elrendezése, helykihasználhatósága rendkívül praktikusan volt megtervezve és kialakítva japán turisták számára. Erre abból következtettem, hogy amikor zuhanyozás közben leejtettem a szappant, ki kellett nyitni a fülke ajtaját, hogy fel tudjam venni azt. A konyhában a hűtôszekrény ajtajának kinyitása is összehangolt csapatmunkát igényelt: valakinek fel kellett állnia az asztaltól. A tervezô elérte célját, itt az emberek valóban közel kerülnek egymáshoz.
A verseny elôtti két napot város-, illetve szigetnézéssel töltöttük. Nagyon tetszett Murano, de minden várakozásunkat felülmúlta Burano, melynek sokszínű házai, hangulatos csatornái pazar látványt nyújtottak a ragyogó napsütésben, a kora nyarat idézô 20-22 fokos melegben.
Szombaton a versenyközpontban megkaptuk a kartonokat, rajtszámokat és a pályaadatokat. Érdekes volt, hogy a pálya hossza, pontok száma mellett megadták a logikus útvonalon keresztezendô hidak számát is, ami tulajdonképpen a leküzdendô szintet jelezte. Pályámon (F50) 5570 m-en 40 híd volt, ami kb. 80-100 m szintet jelentett.
Végigsétáltunk a terepbemutatóra kijelölt városrészben, ahol az 1:5000 méretarányú színes nyomatot használva kis ízelítôt kaptunk abból, mi vár ránk a következô napon.
Megfigyelhettük az utcák, utcácskák, sikátorok, csatornák, hidak kusza szövevényét. Némelyik sikátor nem szélesebb egy méternél, ráadásul az eleje fedett (ezt a térképen barna színnel ábrázolták), így igen nehéz volt észrevenni, és ha az ember elszámolta magát, és egy sarokkal arrébb fordult be, jó darabig eltartott, amíg kikecmergett a sikátorok dzsungelébôl.
Erre persze csak másnap, a versenyen jöttem rá, amikor az eleve nehezebben olvasható 1:7500-as, alapvetôen szürke tónusú térképen futás (na jó, az én esetemben már csak kocogás) közben kellett a megfelelô sikátort kiválasztani.
A terepbemutatón azonban még szép volt minden, és meg is nyugodtam, gondolván, hogy a vájt fülűek hiába riogattak, nem is lesz ez olyan nehéz.
Érdekes volt, hogy a városban semmi jelét nem láttam annak, hogy itt másnap egy több ezer indulót felsorakoztató tájfutó verseny megrendezésére kerül sor. Sehol egy plakát, kép vagy valamilyen PR eszköz, lehet, hogy azért, mert az idén már tizenkilencedik alkalommal rendezték meg a versenyt, és a beavatottak már úgy is tudták, a turistáknak meg úgy is mindegy?
Másnap aztán már lehetett érezni, hogy valami készülôdik. A rajt elôtt egy órával megindult a résztvevôk áradata a versenyközpontként szolgáló sportcsarnok felé.
Nagy meglepetésünkre Európa egyik legszebb, leghíresebb és ennek következtében a legforgalmasabb terén, a Szent Márk téren volt a rajt, a térképrajt meg egyenesen a híres Campanile!
Bátran állíthatom, nem mindennapi élmény a pazar szépségű Palazzo Ducale árkádai alatt bemelegíteni, ott ahol kilenc évszázadon keresztül a Velencei Köztársaság nagyhatalmú vezetôi, a dozsék sétálgattak.
Persze az sem volt utolsó látvány, amint percenként 10-12 futó villámrajttal szinte belerobbant a téren nyüzsgô turisták és galambok hadába.
Amikor végre indulhattam, felkaptam a térképet, és azonnal elfelejtettem minden korábbi jó tanácsot és intelmet, amelyek szerint fôleg az elején érdemes lassabban menni és nagyon odafigyelni. Egy gyors pillantást vetve a térképre nagyjából kiválasztottam egy megfelelônek tűnô útvonalat, amely a tér északi részébôl nyíló fedett sikátorral kezdôdött. A turisták között cikázva átvágtam a téren, beugrottam az árkádok alá, és máris egy aranyboltban találtam magam. Szerencsére gyorsan helyre tettem magam, és mielôtt a riasztócsengôt megnyomták volna, kihátrálva a boltból eltűntem a mellette levô kis sikátorban. Ott nagyobb tempóra kapcsoltam, számolva a keresztezôdéseket, kettô elôre, egy jobbra, itt most balra, kiértem egy szoba nagyságú térre és
A rajt óta három perc telt, és máris nem tudtam, hogy hol vagyok.
Szerencsére a téren lévô kis kúton pont is volt, ami körül néhány futó éppen kupaktanácsot tartott. Szégyen ide vagy oda, gondoltam, itt nincs mese, kommunikálni kell, így csatlakoztam a sok nemzetiségű csapathoz, angolul, németül próbálván megtudakolni, hol is vagyunk voltaképpen. Ekkor érkezett Urbán Imi, akivel könnyebb volt szót érteni, és innen már ment, mint a karikacsapás. Lassabban, de ennek ellenére elég sokat hibázva végigmentem a pályán, sôt minden pontot megfogtam. Az idôt és az eredményemet fedje jótékony homály!
A nem éppen kimagasló eredményem ellenére nagyon élveztem magát a versenyt. A pálya teljesítése maximális koncentrálást igényelt, pillanatnyi kihagyás, egy-egy sikátor vagy csatorna elnézése a gyôzelem szempontjából végzetesnek bizonyulhatott, mert jó idôbe telt, amíg az ember helyre tudta tenni magát.
Nagyon sok múlt az útvonalválasztáson. A megfelelô útvonal kiválasztását pedig a hidakhoz kellett igazítani. Az útvonalat általában a következô ponttól visszafelé kellett megtervezni, a csatornákon való átkelési lehetôségekhez igazodva. Apró figyelmetlenség azt eredményezhette, hogy a kiválasztott sikátor végén nem volt híd, a bója 3-4 m-re vigyorgott a kis csatorna túlsó partján, de a lyukasztáshoz 150-200 méteres "büntetôkört" kellett futni a legközelebbi hídon át.
A verseny rendezôi profi munkát végeztek. A rajt és cél hibátlanul működött, az eredményközlés gördülékeny és elég gyors volt. Egyedül az eredményhirdetéssel nem voltunk kibékülve. A helyezettek szép serlegeket vehettek át ugyan, de nem volt dobogó, és az egész meglehetôsen monoton volt, persze lehet, csak azért tűnt nekünk annak, mert csak olaszul hirdettek.
Az eredményeknél maradva a több mint száz magyar résztvevô közül ismét a hölgyek jeleskedtek; Hecz Kati, Jenôvári Gabriella, Horváth Magdi nyert, míg az erôsebb nem csak Sôtér Janó ezüstérmét tudta felvonultatni.
Összegezve: számomra nagy élmény volt részt venni ezen a különleges versenyen. Úgy gondolom, hogy egyszer mindenképpen érdemes kipróbálni. Aki még nem vett részt, annak pontosan ennyi lehetôsége maradt. Információink szerint ugyanis valószínűleg jövôre rendezik meg utoljára. Ráadásul jövôre biztosan nagy lesz a felhajtás, mert jubileumhoz érkezett a verseny, huszadik alkalommal fogják megrendezni.
Eljöttök?
Hidas Sándor /Hidy/
Számunkra szokatlan módon a rendezôk a verseny elôtt egy héttel még fogadtak el nevezést. A jelentkezés során az is kiderült, hogy valószínűleg mindent alaposan elôkészítettek, habár a rajtlista csak a verseny elôtt került nyilvánosságra. Ekkor viszont váratlan meglepetés ért. A rajtba menet Magdi megnézte a rajtlistát, és azt mondja két perccel indulok utánad. Ránézek a kartonomra, valóban nôi kategória van ráírva. A rajtban a problémámon rugalmasan és gyorsan segítettek, telefon ide-oda, kategória-átírás, és már be is állhattam a kordonba.
Urbán Imre