Igen, eljött végre a nagy nap. Augusztus 20-án reggel
8-kor bepakoltunk a 30 éves Volkswagen mikrobuszunkba, összeszedtünk
mindenkit a városból, egy sátras utánfutót
rácsatoltunk a buszra és irány Letenye. A csapatunkba
voltak: Tóth Eszter és Palotás Zsuzsa (N16), Kopár
Andrea (N20), Vonyó Péterné (N21B), Lovasi Katalin
(N21E), Várbíró Pál (F14), Lajtai Zoltán
(F20), Vonyó Péter és dr.Pavlovics Gábor (F21E),
valamint Réka, Létráék 11 hónapos kislánya.
(Pavló és Kati már korábban elmentek személyautóval.)
Már a határon elôjött néhány hiányosság,
mert miután a határôr pecsételt, a kisbusz lerobbant.
A huszadik sikertelen indítási kísérlet után
ki kellett szállni, hogy megtoljuk. Miután beindult, 300 km
múlva zökkenômentesen átléptük a szlovén-horvát
határt, és kb. délután fél 6-ra megérkeztünk
a Hotedrsica nevű kis faluba, ami Ljubljana-tól 40 km-re nyugatra
fekszik. A helyi iskolában való jelentkezés után
elfoglaltuk szálláshelyünket, ami egy magánkempingben
volt. Értem ezalatt azt, hogy a tulajdonos a saját kertjében
hagyta, hogy sátrazzunk, egész jó áron (5DM/éjszaka).
Betekinthettünk a falusi élet szépségeibe, mert
közvetlenül a sátrak mögött terült el a
legelô, egy rakás dühös szarvasmarhával, és
reggel 5-kor kakaskukorékolásra ébredhettünk.
A legelônek volt azért kerítése, de azt, hogy
abba áramot is vezettek, csak azután vettük észre,
amikor Eszter levette a vizes törülközômet a drótról.
Másnap 15 órakor volt a "0" idô, így
maradt idônk elutazni Ydrija-ba, a világ egyik legjelentôsebb
higanybányász településébe. A bánya
egyik része már bezárt, és ott kiépítettek
benne egy múzeumot. Így hát betekinthettünk a
higanybányászás rejtelmeibe. Végigjártunk
3-4 tárnát egy félig-meddig igazi bányászruhában
és bukósisakban. A kirándulás miatt épphogy
csak elértük a rajtidônket.
Az elsô napi cél a faluval szemben elterülô réten
állt. Néha furcsa, vagy éppen kellemes látványt
nyújtottak, a magukat nem zavartató, a kitelepített
zuhanyoknál meztelenül fürdô férfiak és
nôk. A rajt 900 méterre volt, de én így is majdnem
lekéstem . A terep hasonlított a Vízfôre, csak
a töbrök kisebbek és rendkívül sziklásak
voltak. A bozót is sok helyen megjelent, de szerencsére ez
a bozót nem csalánból állt. Néhol lehetett
úton futni, de inkább szlalomozni kellett a sok mélyedés
között. A láthatóság elég gyatra volt,
de ezt a kô- és sziklamezôknek köszönhettük.
Az elit kategóriákban a 10 perces kilométerátlag
csúcsnak számított. Szerencsére a pályákat
emiatt nem is tervezték túl hosszúra (Pl. N16/F14:
1800 m, N20: 3000 m, F20: 3400 m, F21E: 4700 m). A férfi felnôtt
gyôztes idô így is 55 perc körül alakult. Ezen
a napon nem igazán remekelt senki sem (mint ahogy késôbb
sem túlságosan...). A nap hátralévô részét
késô estig tartó dumálással vertük
el. A beszélgetés olyan sokáig tartott, hogy a házinéni
már ki akart toloncolni minket a zuhanyzóból.
Másnap a cél ugyanott állt és a rajt is csak
50 m-re volt az elôzô napitól. A pályák
vonalvezetése a kisebb kategóriákban szinte ugyanaz
volt mint az elôzô nap. A felnôtteknél viszont
kiborult az a bizonyos edény. Sokan feladták, vagy fel akarták
adni, azzal a címszóval, hogy ôk azért jöttek
ide, mert élvezni akarták a versenyzés szépségeit.
És valószínűleg igazuk is lehetett. Mert mi
abban a jó, ha kapsz 15 pontot, és az ötödiknek
a fogásakor már 60 percnél tartasz? Itt a pályák
a kelleténél jóval hosszabbra sikeredtek (F21E: 7800
m körül).
Ezen a délutánon a világhírű postojnai
cseppkôbarlangba látogattunk el. A belépô ára
elég borsosnak bizonyult: a gyerekjegy 10 DM-ba, a felnôtt
pedig 20 DM-ba került. De ezért kárpótolt minket
mindaz, amit a hegy belsejében láthattunk. Elôször
beültünk egy kisvonatba, és kb. 20 percet vonatoztunk a
felszín alatt! Utána a végállomásnál
kiszálltunk, és tettünk egy jó órás
túrát a cseppkövek és apró barlangi tavak
között. Aztán vissza a vonatba és kia felszínre.
Ez a barlangozás fantasztikus volt! Mindenkinek nagyon ajánlom!
Mivel ilyenkor egy esô sem maradhat el, ezért aznap este egy
kiadós zuhét. Szerencsére a sátrak viszonylag
jól bírták. A beszélgetés akkor is jól
elnyúlt, ami a Létrának nem nagyon volt ínyére.
A harmadik nap reggel egy gyors sátorbontás és csomagolás
után beültünk a járgányba, és a közeli
Crni Vrh nevű település mellé autóztunk.
Itt szintén egy mezôn, a helyi hotel mellett táboroztunk
le, "jó kilátásokkal" a célra. De
még ekkor sem múlt el az a fejfájás, amit az
út közbeni kanyarokban szereztünk. A "0" idô
megint 10 óra volt. A 3. napi rajt vadászrajt volt, de emiatt
csak az Andi, Palkó, Zoli és Pavlo izgulhatott. (A rajt elôtti
állás: Andi 3., Palkó 4., Zoli 5., Pavlo 4.) A rajtba
vezetô út utolsó 300 métere kegyetlen volt. Mindenütt
csak fákba csimpaszkodó, hátsó testtájon
csúszkáló tájfutókat láttunk.
Ezt egy köves és meredek hegyoldal okozta. Ebbôl a versenybôl
ezt nem hiányoltuk annyira. A terep hasonlított az elôzôekre,
csak a bozót volt kevesebb és helyenként a szikla több.
Egy nagy, köves és töbrös ôserdô. Mikor
lerohantam a térképrajtba, és az úton fekvô
kövek miatt repültem egyet, már akkor tudtam, hogy aznap
nem futok többet. Úgy látszik ezzel mások is voltak
így, mert az erdôben elég sok hangosan felordító,
egy-egy sziklás töbör aljában fetrengô emberrel
találkoztam. A pályákat ezen a napon közepes hosszúságura
tervezték , közepes mennyiségű szinttel. Elég
kellemetlen vagy éppen okos húzása volt a rendezôknek
az, hogy a befutó és az utolsó elôtti pont közé
1 km úton futást iktattak be. Itt dôlt el rengeteg érem
sorsa. Nálunk ezek a (fontosabb) helyezések születtek:
N20: Kopár Andrea 3., F14: Várbíró Pál 3., F21E: dr.Pavlovics Gábor 5.
A versenyen még indultak budapesti és soproni futók
is. Sajnos az ô eredményeik közül csak néhányra
emlékszem (elnézést, ha valakit nem említek
meg): F21B: Józsa Gábor 1., F50: Zánkay András
1., N45: Schell Antalné 3.
Az eredményhirdetésen a helyezettek egyedi és érdekes
érmet, az elsôk pólót kaptak, a nagyobb kategóriákban
kupát is osztottak.
A verseny rendezôi úgy érzem elég színvonalas
és nívós versenyt tudtak lebonyolítani. Apró
hibák felmerültek, de azokat el lehet nézni. A legnagyobb
hiányosságnak azt mutatkozott, hogy az elsô nap a célban
egyáltalán nem, a kempingben pedig csak este 10 óra
körül tették ki az eredményeket. A versenyzôk
elég sok országból érkeztek. Legtöbben
olaszok jöttek, 140 fôvel. Mi magyarok, 39-en utaztunk. Indultak
még a rendezô szlovénok (27 fô), angolok, franciák
(2 fô), 1 fô német, csehek (86 fô), 1 fô
orosz, szlovákok, horvátok és románok. Összességében
elmondhatjuk, hogy kellemesen éreztük magunkat. Ez a verseny
egy kicsivel több érdeklôdôt érdemelt volna
meg. Egy itt eltöltött edzôtábor mindenkinek sokat
jelenthet.
Pár szót még a visszaútról. Vidáman
vágtunk neki az utazásnak, de lefagyott az arcunkról
a mosoly, mikor az úton feltorlódott sor elején megláttunk
egy totálkárosra tört magyar autót. Pillanatokon
belül realizáltuk, hogy a kocsi tulajdonosai a Zánkay
család. Rögtön megálltunk érdeklôdni,
de a helyi rendôrök már csak azt felelték, hogy
kórházba vitték ôket. Ez elrontotta a további
hangulatot, hiszen a kocsit elnézve nem sok jó jutott az eszünkbe.
Most már az Internetrôl tudjuk, hogy viszonylag minden OK.
Ezúton is kívánok nekik a pécsiek és
mindenki nevében mihamarabbi gyógyulást.
Palotás Zsuzsa