A 10 perces kilométerátlag
csúcsnak számított

Cerkno kupa ­ Hotedrsica (Szlovénia), 1997. VIII.21-24.

Igen, eljött végre a nagy nap. Augusztus 20-án reggel 8-kor bepakoltunk a 30 éves Volkswagen mikrobuszunkba, összeszedtünk mindenkit a városból, egy sátras utánfutót rácsatoltunk a buszra és irány Letenye. A csapatunkba voltak: Tóth Eszter és Palotás Zsuzsa (N16), Kopár Andrea (N20), Vonyó Péterné (N21B), Lovasi Katalin (N21E), Várbíró Pál (F14), Lajtai Zoltán (F20), Vonyó Péter és dr.Pavlovics Gábor (F21E), valamint Réka, Létráék 11 hónapos kislánya. (Pavló és Kati már korábban elmentek személyautóval.)
Már a határon elôjött néhány hiányosság, mert miután a határôr pecsételt, a kisbusz lerobbant. A huszadik sikertelen indítási kísérlet után ki kellett szállni, hogy megtoljuk. Miután beindult, 300 km múlva zökkenômentesen átléptük a szlovén-horvát határt, és kb. délután fél 6-ra megérkeztünk a Hotedrsica nevű kis faluba, ami Ljubljana-tól 40 km-re nyugatra fekszik. A helyi iskolában való jelentkezés után elfoglaltuk szálláshelyünket, ami egy magánkempingben volt. Értem ezalatt azt, hogy a tulajdonos a saját kertjében hagyta, hogy sátrazzunk, egész jó áron (5DM/éjszaka). Betekinthettünk a falusi élet szépségeibe, mert közvetlenül a sátrak mögött terült el a legelô, egy rakás dühös szarvasmarhával, és reggel 5-kor kakaskukorékolásra ébredhettünk. A legelônek volt azért kerítése, de azt, hogy abba áramot is vezettek, csak azután vettük észre, amikor Eszter levette a vizes törülközômet a drótról.
Másnap 15 órakor volt a "0" idô, így maradt idônk elutazni Ydrija-ba, a világ egyik legjelentôsebb higanybányász településébe. A bánya egyik része már bezárt, és ott kiépítettek benne egy múzeumot. Így hát betekinthettünk a higanybányászás rejtelmeibe. Végigjártunk 3-4 tárnát egy félig-meddig igazi bányászruhában és bukósisakban. A kirándulás miatt épphogy csak elértük a rajtidônket.
Az elsô napi cél a faluval szemben elterülô réten állt. Néha furcsa, vagy éppen kellemes látványt nyújtottak, a magukat nem zavartató, a kitelepített zuhanyoknál meztelenül fürdô férfiak és nôk. A rajt 900 méterre volt, de én így is majdnem lekéstem . A terep hasonlított a Vízfôre, csak a töbrök kisebbek és rendkívül sziklásak voltak. A bozót is sok helyen megjelent, de szerencsére ez a bozót nem csalánból állt. Néhol lehetett úton futni, de inkább szlalomozni kellett a sok mélyedés között. A láthatóság elég gyatra volt, de ezt a kô- és sziklamezôknek köszönhettük. Az elit kategóriákban a 10 perces kilométerátlag csúcsnak számított. Szerencsére a pályákat emiatt nem is tervezték túl hosszúra (Pl. N16/F14: 1800 m, N20: 3000 m, F20: 3400 m, F21E: 4700 m). A férfi felnôtt gyôztes idô így is 55 perc körül alakult. Ezen a napon nem igazán remekelt senki sem (mint ahogy késôbb sem túlságosan...). A nap hátralévô részét késô estig tartó dumálással vertük el. A beszélgetés olyan sokáig tartott, hogy a házinéni már ki akart toloncolni minket a zuhanyzóból.
Másnap a cél ugyanott állt és a rajt is csak 50 m-re volt az elôzô napitól. A pályák vonalvezetése a kisebb kategóriákban szinte ugyanaz volt mint az elôzô nap. A felnôtteknél viszont kiborult az a bizonyos edény. Sokan feladták, vagy fel akarták adni, azzal a címszóval, hogy ôk azért jöttek ide, mert élvezni akarták a versenyzés szépségeit. És valószínűleg igazuk is lehetett. Mert mi abban a jó, ha kapsz 15 pontot, és az ötödiknek a fogásakor már 60 percnél tartasz? Itt a pályák a kelleténél jóval hosszabbra sikeredtek (F21E: 7800 m körül).
Ezen a délutánon a világhírű postojnai cseppkôbarlangba látogattunk el. A belépô ára elég borsosnak bizonyult: a gyerekjegy 10 DM-ba, a felnôtt pedig 20 DM-ba került. De ezért kárpótolt minket mindaz, amit a hegy belsejében láthattunk. Elôször beültünk egy kisvonatba, és kb. 20 percet vonatoztunk a felszín alatt! Utána a végállomásnál kiszálltunk, és tettünk egy jó órás túrát a cseppkövek és apró barlangi tavak között. Aztán vissza a vonatba és kia felszínre. Ez a barlangozás fantasztikus volt! Mindenkinek nagyon ajánlom!
Mivel ilyenkor egy esô sem maradhat el, ezért aznap este egy kiadós zuhét. Szerencsére a sátrak viszonylag jól bírták. A beszélgetés akkor is jól elnyúlt, ami a Létrának nem nagyon volt ínyére.
A harmadik nap reggel egy gyors sátorbontás és csomagolás után beültünk a járgányba, és a közeli Crni Vrh nevű település mellé autóztunk. Itt szintén egy mezôn, a helyi hotel mellett táboroztunk le, "jó kilátásokkal" a célra. De még ekkor sem múlt el az a fejfájás, amit az út közbeni kanyarokban szereztünk. A "0" idô megint 10 óra volt. A 3. napi rajt vadászrajt volt, de emiatt csak az Andi, Palkó, Zoli és Pavlo izgulhatott. (A rajt elôtti állás: Andi 3., Palkó 4., Zoli 5., Pavlo 4.) A rajtba vezetô út utolsó 300 métere kegyetlen volt. Mindenütt csak fákba csimpaszkodó, hátsó testtájon csúszkáló tájfutókat láttunk. Ezt egy köves és meredek hegyoldal okozta. Ebbôl a versenybôl ezt nem hiányoltuk annyira. A terep hasonlított az elôzôekre, csak a bozót volt kevesebb és helyenként a szikla több. Egy nagy, köves és töbrös ôserdô. Mikor lerohantam a térképrajtba, és az úton fekvô kövek miatt repültem egyet, már akkor tudtam, hogy aznap nem futok többet. Úgy látszik ezzel mások is voltak így, mert az erdôben elég sok hangosan felordító, egy-egy sziklás töbör aljában fetrengô emberrel találkoztam. A pályákat ezen a napon közepes hosszúságura tervezték , közepes mennyiségű szinttel. Elég kellemetlen vagy éppen okos húzása volt a rendezôknek az, hogy a befutó és az utolsó elôtti pont közé 1 km úton futást iktattak be. Itt dôlt el rengeteg érem sorsa. Nálunk ezek a (fontosabb) helyezések születtek:

N20: Kopár Andrea 3., F14: Várbíró Pál 3., F21E: dr.Pavlovics Gábor 5.

A versenyen még indultak budapesti és soproni futók is. Sajnos az ô eredményeik közül csak néhányra emlékszem (elnézést, ha valakit nem említek meg): F21B: Józsa Gábor 1., F50: Zánkay András 1., N45: Schell Antalné 3.
Az eredményhirdetésen a helyezettek egyedi és érdekes érmet, az elsôk pólót kaptak, a nagyobb kategóriákban kupát is osztottak.
A verseny rendezôi úgy érzem elég színvonalas és nívós versenyt tudtak lebonyolítani. Apró hibák felmerültek, de azokat el lehet nézni. A legnagyobb hiányosságnak azt mutatkozott, hogy az elsô nap a célban egyáltalán nem, a kempingben pedig csak este 10 óra körül tették ki az eredményeket. A versenyzôk elég sok országból érkeztek. Legtöbben olaszok jöttek, 140 fôvel. Mi magyarok, 39-en utaztunk. Indultak még a rendezô szlovénok (27 fô), angolok, franciák (2 fô), 1 fô német, csehek (86 fô), 1 fô orosz, szlovákok, horvátok és románok. Összességében elmondhatjuk, hogy kellemesen éreztük magunkat. Ez a verseny egy kicsivel több érdeklôdôt érdemelt volna meg. Egy itt eltöltött edzôtábor mindenkinek sokat jelenthet.
Pár szót még a visszaútról. Vidáman vágtunk neki az utazásnak, de lefagyott az arcunkról a mosoly, mikor az úton feltorlódott sor elején megláttunk egy totálkárosra tört magyar autót. Pillanatokon belül realizáltuk, hogy a kocsi tulajdonosai a Zánkay család. Rögtön megálltunk érdeklôdni, de a helyi rendôrök már csak azt felelték, hogy kórházba vitték ôket. Ez elrontotta a további hangulatot, hiszen a kocsit elnézve nem sok jó jutott az eszünkbe. Most már az Internetrôl tudjuk, hogy viszonylag minden OK. Ezúton is kívánok nekik a pécsiek és mindenki nevében mihamarabbi gyógyulást.

Palotás Zsuzsa