Centenáriumi VB az őshazában
1897-ben rendezték Norvágiában - és egyben a világon az elsô tájfutó eseményt. 1997 augusztus 8-án ennek jegyében nyitották meg Grimstadtban a 17. Világbajnokságot 37 nemzet részvételével. Magyarországot hivatalosan 10 fô versenyzôvel, csapatvezetô nélkül képviseltük, a csapat segítségére volt Hegedűs András és Szarka Ernô, akik a VB-vel egyidôben tartott IOF konferenciára érkeztek.
A megnyitó elôtt 2 nappal, este érkeztünk meg repülôvel Oslóba, ahol a nagykövetség biztosított szállást, és segített, hogy másnap eljussunk Grimstadtba. A VB alatt egy magánházban laktunk, kb. 2 km-re a versenyközponttól - és a többi nemzettôl. Ugyanide kellett eljutnunk a terepbemutatóhoz is, amihez két térképet adtak (1:10 000; 1:15 000) egy tenyérnyi erdôrôl. Ez egy kis ízelítôt adott ugyan, de ettôl még nem lettünk hirtelen igazi skandináv tájfutók.
Elsô erôpróba a klasszikus selejtezô volt. A pályák jóval rövidebbek voltak a másnapi döntônél, de technikailag és fizikailag így is nagy követelményt támasztottak. Legtöbbünk számára ez volt az idei év elsô igazi futása skandináv terepen, ami meg is látszott az eredményeken: döntôbe csak két - skandináviát már többször látott - versenyzô, Vinicz és Doma jutott. A döntô pályák az elôirtnál jóval keményebbre sikerültek, hiszen a férfi gyôztes Petter Thoresen - aki befogta az elôtte induló, végül ezüst érmet szerzett Jörgen Mårtensont - 100 perc alatt tudta leküzdeni az elvileg 90 percesre tervezett pályát. A nôi kategórában szintén norvég-svéd-norvég versenyzôk végeztek az élen. A végeredmény nemcsak, hogy skandináv, de norvég fölényt mutat. A rendezôk is nagyon megörülhettek versenyzôik sikereinek, olyannyira, hogy az esti eredményhirdetésen valahogy elfelejtették kihirdetni a 4.-6. helyezetteket... Amúgy nem ez volt az egyetlen hiba a rendezésben.
Következett egy pihenônap. Mivel jármű nélkül voltunk, a környezô (autóval 10-20 percre lévô) terepek, ahová edzeni kimentünk volna, "elérhetetlen távolságra" kerültek. Így maradt az aszfalt és a terrepbemutató picike területe. Délutáni programról a rendezôk gondoskodtak: vitorlásversenyt és hajókirándulást szerveztek a szigetek közé. Csodaszép helyeken hajóztunk ragyogó napsütésben. Norvégiában egyébként az elmúlt 20 évben nem volt ilyen nyár. Hatalmas hôség, semmi esô. Szerencsére. A terep így is elég nehéz volt, nem tudom mi lett volna, ha még vizes is.
A sprint selejtezô 50%-os sikerrel zárult. 2 fiú (Fecó és Doma) és 2 lány (Marika és Betti) jutott a döntôbe, ahol végül a mezôny 2. felében végeztek. A döntô végeredménye igazán izgalmasan alakult, percenként változoz ki is a világbajnok, végül mind két kategóriában a legutolsó induló gyôzött. Férfiaknál a finn Janne Salmi nyert, a legjobb hat között 3 finn és 3 norvég végzett. Nôknél az Ausztria színeiben versenyzô Lucie Böhm nyert, megelôzve a két, klasszikus távon dobogós norvég versenyzôt, és az elôzô VB rövidtávú aranyérmesét M. L. Romanens-t akinek az ideje valamitôl egyszercsak 1 másodperccel jobb lett, így holtversenyben bronzérmes lett ô is. Sajnos ezen a versenyen is csak az derült ki, hogy aki nem skandináviában készült, annak nem sok esélye van.
Hátra volt még a váltó. Azt hiszem az ez elôtti estét sikerült eléggé eltérô módon töltenünk, mint a többi csapat: mivel hazautazásunk elég zavarosan volt megszervezve egyetlen megoldásnak az maradt, hogy mindent összepakolva menjünk ki a váltóra. Rendrakás, csomagolás. Lehet, hogy egy VB elôtti estére nem ez a nyerô recept?!
A nôi csapat 2 rövidebb, egy hosszabb és egy méghosszabb pálya után végül 15. helyen végzett.
A fiúknál két hosszabb, majd két rövidebb pálya volt. Doma jó helyen érkezett az elsô futók között. Azután mi lett a végeredmény? - 18. hely - Ezt már csak Oslóban tudtuk meg: Vinicz még kinn futott az erdôben, a célból az eredményhirdetés hallatszott, mi pedig a nagy csomagokkal, fáradtan, leverten mentünk a buszhoz, hogy el tudjunk jutni a másnap induló repülôhöz. Nem tudtuk megvárni a csapattársunkat, a verseny végét, a bankettet.
Oslóban a Horváti családnál vendégeskedtünk. Köszönet nekik a segítségért és az anyagi támogatásért, amit a csapat kapott tôlük.
Egy fiatal, nem túl tapasztalt csapat ennyit tudott Norvégiában. Nem bôvelkedtünk jó eredményekben, de úgy érzem mindenképpen nagyon fontos, hogy ott voltunk. Sok a tanulság és azt hiszem nem csak nekünk versenyzôknek.
Gárdonyi Réka
Vissza a Tájoló 1997/7 tartalomjegyzékhez!
Vissza a magyar nyelvű tájfutó információkhoz!