Csévharaszt, vagy amit akartok
Legelszántabb sporttársaink két hét alatt négyszer állhattak rajthoz egyik legizgalmasabb alföldi terepünkön a Csévharaszt-Vasad környéki erdőkben. Jól tették az elszántak, mert belátható időn belül most volt utoljára alkalom e hely finom domborzatának, ősborókásainak és egyéb, jól futható fedettségének élvezetére - a hírek szerint a terepet leirtják. A dolog annyira időszerű, hogy az egyébként sajnos már korábban megkezdett munkákat kifejezetten a Postás Kupa rendezőinek kérésére késleltették. Kár ezért a terepért, csak remélhetjük, hogy új telepítés után, röpke tíz év múlva megint a miénk lehet.
A Postás ismét hozta a megszokott nagyvonalú formáját, különösebb külsőségek nélkül, de gördülékenyen, profi módon, szakértelmet sugárzóan zajlott. A közönség erre is számított, bizonyára ennek köszönhető a ma már (sajnos) rendkívülinek számító ezer feletti nevező létszám. A pici terepre a síksághoz méretezett hosszú pályákat is sikerült felzsúfolni. A leghosszabb pályák térképcserés, többkörös vezetése jó gondolat volt, a kivitelezés viszont néhol nem aratott egyértelmű sikert: egyes kategóriákban mindkét nap a rövidebb élvezetes első kört egyhangúbb, "szaladós" második követte, a fordított sorrend lélektanilag biztosan kedvezőbb lett volna. (Gondolom ez azért volt így, mert a mezőny egyik fele indulhatott a jobbik körre, addig a másiknak jutott a rosszabb. Jövőre majd helyet cserélnek.) Sajnos a már megkezdett irtások sem segítették a pályakitűzôt, a technikás szakaszok összekötéséhez szükség volt üres átmenetekre is. Mindent egybevetve évi 10 ennél nem rosszabb versenyt kívánok mindannyiunknak és minden rendben lesz.
A Szerjózsa (alias Szélrózsa) Kupa szintén hagyományos, az éjszaka klasszikusa. Idén - immár huszonharmadszor - szinte mindenki ott ált az esőben, porban a jelentkezésnél, aki számít a pesti éjszakában. A pályák - ismét a hagyományoknak megfelelően - nappalira és technikásra készültek, így azután éjszaka feladták a leckét. Azt hiszem gátlás nélkül dicsérhetek, mert ilyen rosszul emberemlékezet óta nem teljesítettem éjszaka, a dolog mégis fantasztikus volt. Négy és fél kilométert több, mint nyolcvan perc alatt sikerült lesprintelnem, de minden perce megérte. Éjszaka még jobban fájt a szívem e terep elmúlása miatt. Amúgy voltak, akik ennél lényegesen gyorsabban végeztek, úgy kell nekik, kevesebb emlékük maradt. Az emlékekről még annyit, hogy a rendezőség körkérdést intézett a részvevőkhöz, hogy szerintük ki állt a legtöbbször rajthoz a Szélrózsán. A helyes válasz Balla Sándor volt, de vajon apa-fia-fundaluka ..., avagy Stanci te egyedül tényleg tizenhétszer? (Micsoda férfi!)
Másnap reggel jött a finálé, az Édes Hazánk. A pályák ismét jók voltak. Saját berajzolással indultunk, amit én többekkel ellentétben egyáltalán nem ellenzek, sajnos az Ápiszban kapható piros tollbetétek nagyon haloványak, ami, saját figyelmetlenségem mellett, sokat segített abban, hogy elfelejtsek megfogni egy pontot. Azt hiszem, a berajzoláshoz filctollat kellene használnunk. A nem rangsoroló versenyeket sújtó visszafogott érdeklődés itt is megmutatkozott. A lényegesen több figyelmet érdemlő terep és pályák nappal kevesebb versenyzőt láttak, mint az előző este. (Az éjszakai létszámot is főként a szeniorok adták.) Ennek ellenére az Édes Hazánk méltón búcsúztatta egyik kedvenc terepünket.
Azt azért nem kellene bevezetni, hogy ahol a Postás kétszer csenget ott többé fű nem nő!
Lux Iván
Vissza a Tájoló 1997/4 tartalomjegyzékhez!
Vissza a magyar nyelvű tájfutó információkhoz!