30 nap Izraelben

Bő tíz órával azután, hogy Budapesten a Karácsonyt ünnepeltük, útban voltunk (Erdélyi Tibor, Zentai László, Vancsik Nándor) a Holt-tenger völgyébe, a plusz 25 fokos télben. Serdülő két éve már járt Izraelben, akkor is térképet helyesbíteni.
A mostani megállapodás szerint két térképet kellett készítenünk, cserébe vendéglátóink állták költségeinket, meghívtak a 3 napos karácsonyi tájfutóversenyre, és egy három napos eilati kirándulásra. A versenyt december 26-28. között rendezték, így volt időnk, hogy kipihenjük a karácsonyi "evőbajnokság", és a három órás utazás fáradalmait.
Miután elfoglaltuk kelet-jeruzsálemi szállásunkat vendéglátónknál, Dudunál, már indultunk is a reggeli busszal a Masszádához. Ezt az erődöt még Heródes építtette ki, és arról nevezetes, hogy a 67-es Barkochba-féle felkelés leverése után, még három évig tartotta magát a rómaiakkal szemben az ide menekülő zelóták maroknyi csapata. A rómaiak földből egy óriási feljárót építettek, és csak úgy tudták elfoglalni a 434 m-re a Holt-tenger (ill. 80 m-re a tenger) szintje fölé emelkedő, különálló tömbre épült erődítményt. Valószínűleg a pazar panoráma miatt strapálták magukat ennyire. Innen északi irányban 20 km-re, a Holt-tenger partján található a természeti látnivalóiról, és fürdőhelyéről híres kibuc, En Gedi (kecskeforrás). Itt megálltunk egy rövid időre, és kipróbáltuk, hogy működik-e még a sós vízben a felhajtóerő. Működött. Serdülő azzal dicsekedett, hogy előző nap, még a Nyerges-hegy oldalában sífutott...
A modern kor vívmányait vendéglátónk lakása sem nélkülözte: este a szobánkban lévő számítógépről tudtunk üzeneteket küldeni az itthoniaknak. Másnap a Jeruzsálemtől keletre lévő, Ne’ot kedumin nevű terepen rendezték a verseny első napját. Itt találkoztunk Izrael egyetlen, ma is aktív magyar tájfutójával, Bihari Zoltánnal, aki ottlétünk során nagyon sokat segített nekünk. Kezdte azzal, hogy elmondta, a terep távolabbi részein valószínűleg hallunk majd lövöldözést, de ne akadjunk fönn ezen, mert a környéken sok támaszpont, és gyakorlótér van. A körülbelül 250 résztvevő mellett néhány katona is rajthoz állt, itt ugyanis a sorállomány edzésének ez egy megszokott módja. A rendezők nem öltek annyi munkát a versenybe mint felénk szokás: csupán öt pályát tűztek ki naponként, tehát három-négy kategória is futhatta ugyanazt. A terep jelentős része a legkevésbé sem volt tetszetős, –durva nyílt terület 1-es, 2-es aljnövényzettel– viszont több dologgal is találkoztam, amivel versenyen még soha. Ilyen volt a 3-as zöldnek álcázott kaktuszerdő, a datolyapálma tövébe telepített jellegfa pont, vagy az a néhány strucc, amivel a befutószakasz előtt találkoztam.
Második napon az előző terephez közel eső Kanada Park-on futottunk. Kuriózumokból kevesebb jutott erre a napra, viszont egy erdősebb, sziklásabb, domborzati formákban gazdagabb, az előzőnél, sokkal technikásabb terepen, és jóval korrektebb térképpel versenyezhettünk. A harmadik napi terep (Masua Forest) az előző kettőtől délebbre volt. Ez hasonlít leginkább az itthoni terepekre: nagyrészt telepített erdő, és egy kevés nyílt terület romokkal, illetve a már megszokott kaktuszokkal, mindehhez pedig durva, középhegységi domborzat. Biztos vagyok abban, hogy az előző este Duduéknál elfogyasztott, és addigi életükben az első sabbati vacsorának is szerepe volt sikereinkben: Serdülő és jómagam is megnyertük kategóriánkat, Zetor pedig csak egy alattomos térképhiba miatt szorult le a dobogóról. Ha azonban azt is figyelembe vesszük, hogy neki nem kellet egy méretes kupát vonszolnia négy hétig, talán még jól is járt.

Az eredményhirdetés után azonnal indultunk a Tábor-hegy lábánál fekvő libucba, Bet-Kesetbe, itt volt a lakhelyünk, az első javítása alatt. Még egyikünk sem járt kibucban, ezért aztán vegyes érzésekkel tekintettünk a következő időszak elé, de már az első tapasztalatok megnyugtatóak voltak: a skorpiók teljes hiánya, és még az én igényeimet is kielégítő minőségi, illetve mennyiség adagok az étkezdében. Sőt még extrákkal is el volt látva egy éppen ott vendégeskedő és főként leányokból álló, brazil csoport formájában. Szálláshelyük csaknem a terep közepén, helyezkedett el. A terep nagyobbik része ligetes és legelő, ezért bár az alaptérkép nem volt éppen naprakész, a viszonylag friss légifotóval kombinálva egészen jó alapot szolgáltatott. A meredekebb oldalakat, és a magasabban fekvő részeket erdő borította, míg lejjebb egy avokádó és egy olíva liget volt.
A térképjavítás monotóniáját kirándulásokkal törtük meg. Még a versenyen ismerkedtünk meg egy tájfutóval aki a közeli Deganya kibucban lakik, és nagyon érdekelte hogyan is készül a tájfutótérkép. Ezért aztán felkeresett minket Bet-Kesetben, és elkísérte Zetor, figyelte hogyan dolgozik. Az oktatásért cserébe meghívott minket, látogassuk meg lakhelyén Deganya "A"-n amely a földkerekség első kibuca, 1909-ben alapították orosz betelepülők. A kibuc egy olyan falu, amit az ottlakók közösen igazgatnak, és amelynek vagyona a tagok közös tulajdonában van, akik munkaerejüket adják, cserébe szállást, ellátást, zsebpénzt kapnak, és a gyerekek oktatásának költségeit is a kibuc fedezi. A kibucokban eredetileg csak földműveléssel foglalkoztak, de ma már ipari feldolgozóüzemeket, és kibucszállókat is működtetnek. Deganyán többek közt ipari gyémánt csiszolásával foglalkoznak, Bet-Kesetnek pedig rádióadója és elektronikus mérleggyára van. Izraelben ma mintegy 230 kibuc van, egy-egy kibucban pedig 200-400 ember él. Természetesen kibuc és kibuc közt nagy különbségek vannak. Némelyikben az életszínvonal jóval magasabb az országos átlagnál (pl.:Deganyán), mások viszont rosszabbul élnek, vagy akár tönkre is mehetnek. Ezeket és még sok más érdekes dolgot a kibuclakók életéről a deganyai magyaroktól tudtunk meg.
Másnap a Golán-fennsíkra mentünk kirándulni. Igazából semmi szépet sem láttunk, csak csatateret, szétlőtt falvakat és aknamezőt mindenfelé, hiszen az aknákat nem szedik fel, mert még jól jöhetnek, éppen csak szögesdróttal kerítették körül a veszélyes területeket, és figyelmeztető táblákat helyeztek ki mindenfelé. Megnéztük a hófödte Hermon-hegy lábánál lévő libanoni határátkelőt, Metullát. Határforgalom abszolút nem volt, lövöldözés a határon túl annál inkább. Nem időztünk sokáig. A következő hét végére befejeztük a térképet és búcsút vettünk Bet-Kesettôl.

A reggeli busszal indultunk Afulán át tel-avivi átszállással Ashqelonba, ahonnét egy helybéli tájfutó (Matti) vitt minket a Negev-sivatag szélén fekvő kibucba, Ruhamába, ahol a következő néhány négyzetkilométer várt ránk. Itt sem voltak skorpiók, itt is jó volt a kaja, de a brazil lányok helyett oroszok voltak. Péntek –a Sabbat kezdete– lévén az ünnepi vacsora volt az első étkezés aminél tiszteletünket tettük. Nyomban szemet is szúrtunk a helyi kidobóembernek, aki tudni akarta, hogy mit keresünk ott. A problémát egy a szomszéd asztalnál üldögélő öregúr oldotta meg. "Maguk magyarok ?"– kérdezte, majd miután eligazította a kidobóembert ismét felénk fordult és így szólt, enyhe akcentussal: "Orosz katona voltam Budapesten ‘45-ben". A dolog ezzel el is volt intézve.
Sabbat ide, Sabbat oda másnap reggel belecsaptunk a húrokba. Nehéz volt elképzelni, hogy 1911-ben amikor a kibuc alapítói itt letelepedtek, és megásták a Negev első kútját, ez a környék még sivatag volt. Most ugyanis szántók és eukaliptusz erdők vannak mindenfelé, eltekintve a néhány négyzetkilométernyi füves területtől, ahol lövészárkok, tankállások, és több száz éves településmaradványok találhatóak. Az előzőnél jóval síkabb terep domborzatát a vízmosások, és a vádik teszik izgalmassá. Lelkesedésem kissé lelohasztotta, hogy már reggel fél 9-kor 24 fok volt. Eltekintve a rég áhított esős naptól, pihenőnap nélkül fejeztük be a munkát. Az utolsó napon meglátogatott minket Matti és elújságolta, hogy a szomszédos D’orot kibucból érdeklődtek nála, ki az az arab aki egész nap a környéken mászkál. Azóta sem tudom mitől látszottam arabnak.
Január 20-án tehát kezdetét vette a négy napos vakációnk. Reggel útnak indultunk Be’er Shebán keresztül Mizpe Ramonba a 30 km hosszú, 8 km széles és 500 m mély Maktesh Ramon kráter mellett fekvő városkába. Mindmáig nem találtak magyarázatot arra, hogyan keletkezett ez az óriási beszakadás, illetve két másik, valamivel kisebb társa. A kráterben óriási kövületeket és ôshüllô-maradványokat is találtak.
Másnap kora délután érkeztük meg a Vörös-tenger partján fekvő Eilatra. Rekord idő alatt szabadultunk meg csomagjainktól és irány a strand. A következő két napot strandolással és napozással töltöttük. A vártnál is gyorsabban telt el ez az idő, és már indulhattunk is hazafelé. Az eilati "nyár" után elég lehangoló volt a hideg és ködös Budapest – de azért itthon a legjobb.

Vancsik Nándor


Fényképes útibeszámoló á la Zetor
Vissza a Tájoló 1997/4 tartalomjegyzékhez!
Vissza a magyar nyelvű tájfutó információkhoz!