Kincs, ami nincs

A mai, tájékozódási versenyzés kialakulásának kezdetén, a 60-as években vált általánossá az új sport olyanforma meghatározása, miszerint: “a tájékozódási futás nem kincskeresés, hanem navigálás ismeretlen terepen!”
A turista terepgyakorlatból, az erdei akadályversenyből, a pihent agyúak szórakoztató beugratásaiból csak akkor válhatott versenysport amikor a végeredményt alakító tényezők közül a szerencsét ki lehetett iktatni, mégpedig azért, hogy csak a futás és a tájékozódás számítson. Akkoriban nem egyszerűen a dilettáns rendezők melléfogásainak kiküszöböléséről volt szó vagy arról, hogy a cseles etetések (mai szóval szivatás) kiszorításával korrektté, sportszerűvé váljon a verseny, hanem annak az akkoriban még új elvnek az elfogadtatásáról, hogy ne a pont megtalálása jelentse a feladatot, hanem a két pont közötti technikás átmenet gyors végrehajtása.
A jó verseny tehát nem vakrepülés és pont közeli kotorászás zavaros egyvelege kell legyen, hanem a futva tájékozódás vagy ha úgy tetszik tájékozódva futás.
Kezdetben a pontok egyértelmű elhelyezése és megadása önmagában még nem zárta ki a véletleneket. Gondoljunk csak az akkori “tnj” (térképen nem jelölt) utak és vezető vonalak sokaságára. Szükségessé vált a térképek helyesbítése. Először csak a síkrajzot, aztán lassacskán domborzatot is egyre jobban visszaadó térkép teremtette meg a lehetőségét a “navigálásnak”. A korábbi, hosszú iránymenetekből és azok pontatlanságból szükségképpen adódó pontkeresésből álló versenyek után így köszöntött be a tájékozódás új korszaka, amely a tájékozódási készséget mindenoldalúan próbára tevő átmenetekre épült.
A magyar tájékozódás így közelíthetett a nemzetközi színvonalhoz, így nyílt meg az út a magyar versenyzők nemzetközi sikerei előtt.
Tekintettel arra, hogy a tájékozódás ma is legelterjedtebb formája a “klasszikus” verseny, e kis bevezető azt kívánta érzékeltetni, hogy a versenypályán semmivel össze nem vethető jelentősége van ma is az átmenetek minőségének, nehézségének. Itt minőség alatt az átmenet teljesítéséhez szükséges technikák finomságát, összetettségét kell érteni, azt a változatosságot, amely lehetővé teszi a technikák közti választást.
Ez az elenyészni látszó érték, ez a kincs ami azt utóbbi idők pályáiban egyre inkább nincs meg, ez pedig nem más mint az útvonalválasztás.
Az útvonalválasztás: a pályakitűző szempontjából egy kényes egyensúly megteremtése valamely pont elérésére számításba jövő két vagy több útvonal alkalmassága között, a versenyző számára pedig egy futás közben hozott gyors döntés, amely a futó egyéni adottságai alapján keres megoldást az adott átmenetre.
Az 1996-os év bajnoki pályáinak leközlése a TÁJOLÓ színes mellékletében az élvezetes csemegézés mellett azzal a megdöbbentő élménnyel is szolgált, hogy az útvonalválasztás nemcsak a tömegek által gyalult rövidke gyerek vagy veterán pályákról hiányzik, de kiszorulóban, eltűnőben van az elit versenyeken is. A klasszikus hosszú átmenet pedig, amelynek a pályakitűző szakkönyvek külön fejezetet szentelnek, teljesen ismeretlen lett.
Napjainkban a tájékozódási feladat leginkább a pontok közötti szűk csatorna, vagy csak egyszerűen a pontokat összekötő lila vonal követését jelenti. A választási lehetőség hiánya nem egyszerűen a pályakitűzők fantáziátlanságából adódik, bár vitathatatlanul nehezebb egy jó átmenetet kitűzni, mint egy gyengécskét.
Az utóbbi években ugyanis kialakult és megerősödött az a vélekedés, hogy a versenyzőt terelni kell, mert magától nem arra menne amerre a pályakitűző szeretné. A tereléshez pedig sok pont kell. A pontok száma pedig bajnokságokon épp úgy mint kupaversenyeken egyre csak felfelé kúszik. Ha sok a pont akkor rövidek az átmenetek. Ha rövidek az átmenetek, akkor nincs útvonalválasztás. Ha egy versenyen nincs útvonalválasztás, akkor az sajnos nem tekinthető (klasszikus értelemben) tájékozódási versenynek. No de hát baj ez?
Mielőtt még gyorsan válaszolnánk, gondoljunk csak sportunk legújabb bimbózó hajtására a park tájékozódásra, a Velencében már hagyományossá vált utcai tájékozódásra, a jól sikerült Lindberg Kázmilla szuper sprintre, a hűvösvölgyi Ripszám Henrik felejthetetlen jubileumi nosztalgia versenyre vagy akár a tájfutó sikereket hozó Bükki Hegyi Marathonira. Ezek mind érdekes, sőt értékes versenyek, események, amelyek eredeti célkitűzésük szerint sem klasszikus tájékozódási versenyek, legfeljebb a tájékozódási futás egy-egy elemében akarják csak próbára tenni, szórakoztatni a résztvevőket, bennük kellemes emlékeket ébreszteni. Kell nekünk ma ennél több?

A választ fontolgatva tekintsük át röviden a versenyző vezetésének, terelésének rövid hazai történetét.
Szaktekintélynek számító pályakitűzők már a 70-es években sűríteni kezdték a pontokat, hogy “bemutassák” a terepet, pontosabban azokat az érdekes objektumokat, amelyeket a helyesbítőként, pályakitűzőként felfedeztek, bemértek. Az érdekes tereppont megtalálása azonban nem akármelyik irányból jelentett tájékozódási feladatot, ezért a megfelelő irány beállításához egy további rávezető pont is szükségessé vált.
A ‘60-as években szokásos 6-10 pontos pályákat felváltották a “sokpontos” pályák. A pályakitűző egyik motivációja az "örömszerzés" volt, hiszen minden pont (sikeres) megtalálása öröm a versenyző számára.
A “fejlődés” következő lépését a térképek miniatürizálódása hozta. A falatnyi térképeken csak sokszorosan törtvonalú, úgy nevezett “huszárkötéses” pályákkal lehetett a 11-13 km-es nagypályát kitűzni. A tájékozódásilag értéktelen átmenet lezárója egy újabb pont, a “terelő pont” lett.
A bevezetőben említett “ismeretlen terepen való navigálás” megvalósításához máig ható törekvés, igény, hogy a versenyzőknek érintetlen terepeket tálaljanak fel. Néhány csodálatos felfedezés mellett, így vált versenytereppé az alföldi csalános, az ártéri galériaerdő, a városszéli szemét lerakóhely és bozót, a nyíltszíni bánya,az elhagyott katonai lőtér és a bokáig elaknásított marha legelő. A színvonalas tájékozódásra alkalmatlan terepeken aztán ugyancsak terelni kell a versenyzőt, hogy kerülje ki a művelt területeket, az életveszélyes kőbányát, de legfőként a markáns úthálózatról kellett eltéríteni a futót.
A versenyzők terelésének mai, - klasszikus pályakitűzésnek már alig nevezhető - törekvésévé vált, hogy bekényszerítse a versenyzőt a “terepre” akár tetszik az neki, akár nem. A sokpontos pálya ma már nem különlegesség, csemege, hanem a szürke, monoton, átlagos verseny megszokott megjelenési formája. Sajnos a ritka értékes terepeken (pl.: Fenyőfő, Gánt, stb) megrendezett bajnokságokon, jó nevű versenyeken is feleslegesen sok a pont, kétségbeejtően hiányzik az útvonalválasztás.
Ott, ahol a nyúlfarknyi átmenetekben, a pontokat összekötő lila vonalra kényszerített versenyzők egymástól látótávolságra, szinte zsinórra fűzve fűrészelik a terepet a jól kitaposott csapásokon, ott beszélhetnek tömegesítésről, szabadidő sportról, esetleg egy bevétel orientált “kereskedelmi” rendezvényről, de ezt a térképes terepfutást félrevezetés, hiba lenne klasszikus tájékozódási versenynek nevezni.
Kell nekünk ma ennél több?
Igen kell! Kell a klasszikus tájékozódás! Kell a szellemi csemegét adó térkép-, terep- és önismeretet követelő útvonalválasztás! Kell a hozzáértő, a jó pályakitűző! Kell a jó hazai szakkönyv, de legalább egy jó fordítás! Kell a versenypályák rendszeres elemzése, értékelése! Kell a nyilvános dicséret és kritika! Kell a fáradtságot nem kímélő munka, az önkontrol, az önképzés! Kell a szakszerű, színvonalas, szellemes pályakitűzés! Nem kell a szürkeség, amely csak azt biztosítaná, hogy senkinek se kelljen nagyobb erőfeszítést tenni!

Bozán György

Vissza a Tájoló 1997/2 tartalomjegyzékhez!
Vissza a magyar nyelvű tájfutó információkhoz!