Tájfutást tanítottam Amerikában

A Camp America segítségével idén már másodszor töltöttem 9 hetet egy virginiai nyári táborban tájfutás tanításával.

RÖVIDEN A CAMP AMERICA-RÓL
1968-ban alakult ügynökség, mára évente több, mint 25 országból több, mint 7000 fiatal kerül ki általa amerikai nyári táborokba különbözô munkákra. A magyarországi interjú után továbbküldött anyagokból (kérdôívek, fotók, referenciák) az amerikai táborvezetôk válogatják ki a számukra leginkább megfelelô embereket. Engem például többek között azért, mert tájfutót kerestek!

A TÁBOR, AHOVÁ KERÜLTEM
Neve: Camp Staunton Meadows, területe: 170 hektár, a semmi közepén. A felét körbeszaladni 20 perc, a másik feléhez már vezetô vagy térkép kellett. Dombos, egyik oldalát egy Tisza nagyságú folyó, másik oldalát egy műút határolja. Az úttól a közepéig, egy kis tóig jobban kiépített: szétszórtan itt vannak a kabinok, az étterem, az istállók, a tulajdonos háza, az igazgatók háza, a sportpályák (kosár, 3 tenisz, foci, gokart, sok lovas, úszómedence, hegyikerékpáros, röplabda, stb.); a másik oldalon, a tótól a folyóig erdôk és legelôk váltják egymást, és fekete tehenek legelnek.
A terület üresen nagyon unalmas, szerencsére az egy vagy két hetes turnusok alatt mindig 100-150 gyerek, 6-16 évesek, s a rájuk felügyelô 35 különbözô nemzetiségű fiatal népesíti be. Ilyenkor aztán száguldanak a vitorlások és vizibiciklik a tavon, drótkötélpályákról gyerekek csapódnak a tóba, rakéták és nyílvesszôk hasítják a levegôt, s tájfutócsemeték ijesztgetik a kígyókat, vagy fordítva (ezek különben nem voltak veszélyesek, de mint egy ilyen nagy országban minden, ott még a kullancsok is sokkal nagyobbak voltak).

GOKART = 1, FOCI = 3, ... , TÁJFUTÁS = ?
Mielôtt bárki fejfájást kapna fejezetcímemtôl, gyorsan elmagyarázom: A gyerekeknek tábori jelentkezési lapjukon számokkal kellett értékelniük, hogy mit csinálnának legszívesebben. A tájfutás mellett ez a szám gyakran a kérdôjel volt.
Nagyon az elején kellett elkezdenem. A tábor tulajdonosa eldöntötte, hogy tájfutással szeretné a programkínálatot bôvíteni, váltott néhány levelet a témáról, rányomta a sportágat a jelentkezési lapra és beszerzett engem. Kb. ennyi történt odaérkezésemig, s ezek után már csak rajtam múlt, hogy mi lett a dologból. Kombinálhattam volna az erdei akadálypályával egy terepfutó pályát, s kimerülhetett volna ennyiben tevékenységem, de én úgy döntöttem, hogy külön tájfutó foglalkozásokat fogok tartani.
Foglalkozásaim kialakításában és lebonyolításában meglehetôsen szabad kezet kaptam, illeszkednem kellett azonban a tábor céljaihoz és mindennapos rendjéhez.

TÁBORI HÉTKÖZNAPOK
Én másodmagammal ­ tavaly egy új-zélandi, idén egy amerikai sráccal ­ 9-11 éves gyerekekkel laktam együtt. Szerencsére csak 12 fért a házunkba belôlük. Fôleg értük voltunk felelôsek, a nap egyetlen percére sem maradhattak felügyelet nélkül. Egy asztalnál étkeztünk velük, a szabadidôket együtt töltöttük, csupán a különbözô foglalkozások idejére váltunk szét, hogy más csoportokba rendezôdhessünk.
Minden nap négyszer egy óra állandó foglalkozás volt, délelôtt és délután is kettô-kettô. A gyerekek a férôhelyek függvényében maguk választották ki, hogy ezeken mit szeretnének csinálni. A tájfutás is egy ilyen választható lehetôség lett. Én fôleg, ezt oktattam, de megfordultam majdnem valamennyi egyéb tevékenységnél is. A nap többi részében még rengeteg közös program volt, ilyenkor néhány szabad órát leszámítva én is különbözô helyeken felügyeltem.

TÁJFUTÁS A TÁBORBAN
Megérkezésem után a lehetôségeket felmérve hozzáláttam a tájfutó foglalkozások elôkészítéséhez. Bójákat, zsírkrétát, versenykartonokat, tájolókat rendeltem, egy látrajzot és egy térképet rajzoltam.
Egy hét elteltével, ahogy megérkezett a felszerelés, kiraktam a pontokat, s megkezdôdtek a foglalkozások. Miután az elsô napon, a tábor bemutatásakor minden gyereknek alkalmam nyílt beszélni a tájfutásról, az órákat a névsorolvasás után általában az aznapi játékszabályok és az aktuális térkép ismertetésével kezdtem. Ezután rendszerint egy tömegrajtos verseny következett, ahol a gyerekeknek különbözô, de kb. azonos hosszúságú pályákat kellett teljesíteniük. Nagyon fontos volt a versenyjelleg hangsúlyozása, 30 részidôs stopperórám nélkül egyetlen játék sem lett volna olyan élvezetes. A futások után mindig értékelés következett, körbe ülve megbeszéltük a hibákat és az idôket. A pihenôkben sokat meséltem a térképekrôl és a tájfutó versenyekrôl. Közben természetesen én is alakultam, egyre jobban tudtam, hogy mit és milyen sorrendben kell elmondanom, hogy a kis kezdôim számára minden világos legyen. Azt is egyre jobban felmértem, hogy miben lelik leginkább örömüket. A tájfutásnak ugyanis olyan versenytársai voltak, mint a gokartozás, lovaglás, íjászat, úszás, kajakozás, stb.
Közben eltelt kilenc hét, a tájfutásról kb. 500 gyerek hallott, 250 kipróbálta, 30 megszerette. Szerintem nem rossz arány, de annyi biztos, hogy ezen gyerekek és családjaik a tájfutó bójákat már nem nézik rovarcsapdáknak vagy kínai lampionoknak többé.
A második nyár sem volt könnyebb. Ekkor ugyan a tájfutás már sokkal nagyobb ismertségnek örvendett, de épp ez volt a gond. Sokan minden nap visszajöttek, tehát egyre többet kellett produkálnom. Szerencsére azért a felszerelést is bôvíthettem újabb bójákkal és lyukasztókkal, s egy orosz társammal egy újabb térképecskét is rajzoltunk. Természetesen a foglalkozások is mindig változtak: például kis öntapadós bóják segítségével egy csoport pályát tűzhetett ki egy másik számára és fordítva, és különbözô memóriajátékok is elôfordultak. Úgy gondolom egy újabb sikeres nyarat zártam, s jövôre ismét hívtak. Államvizsgám miatt én sajnos ekkor már nem lehetek ott, de hátha akad helyettem egy másik tájfutó, aki folytatja, amit elkezdtem.

UTAZÁS A TÁBOR UTÁN
Munkám végeztével mindkét évben lehetôségem nyílt rá, hogy utazzak. 1996-ban egy a táborban megismert ausztrál sráccal 3 hétig kocsikat szállítva jártuk az országot, majd én egy egy hetes buszbérletet véve folytattam és végül New Yorkban töltöttem néhány napot. Útközben láttam többek között a Grand Canyont, a Death Valley, Yosemite és Arches nemzeti parkokat, Las Vegast, San Franciscót, a Niagarát, Bostont, Montrealt és Washingtont.
1997-ben a tábor végeztével 13-an Floridába repültünk, itt például Disney Worldben és Miami Beachen szórakoztunk, korallzátonyon búvárkodtunk, aligátorok között mászkáltunk. Majd elválva társaimtól Kanadába mentem, ahol jávorszarvasok és hódtavak között kirándulhattam és futhattam, és Torontót láttam.

Talán ennyit ízelítônek. Ha a cikk olvasása közben Te is kedvet kaptál volna valami hasonlóra és elmúltál 18 éves, információért az alábbi címre küldj egy képeslapot neveddel és címeddel:
Camp America, Dept. NA, 37A Queens Gate, London, SW7 5HR, United Kingdom
Számomra az egészben ezt a címet volt a legnehezebb megszerezni, utána már magától ment minden.

Magyar Gábor (DTC)