A Camp America segítségével idén már másodszor töltöttem 9 hetet egy virginiai nyári táborban tájfutás tanításával.
RÖVIDEN A CAMP AMERICA-RÓL
1968-ban alakult ügynökség, mára évente több,
mint 25 országból több, mint 7000 fiatal kerül ki
általa amerikai nyári táborokba különbözô
munkákra. A magyarországi interjú után továbbküldött
anyagokból (kérdôívek, fotók, referenciák)
az amerikai táborvezetôk válogatják ki a számukra
leginkább megfelelô embereket. Engem például
többek között azért, mert tájfutót kerestek!
A TÁBOR, AHOVÁ KERÜLTEM
Neve: Camp Staunton Meadows, területe: 170 hektár, a semmi közepén.
A felét körbeszaladni 20 perc, a másik feléhez
már vezetô vagy térkép kellett. Dombos, egyik
oldalát egy Tisza nagyságú folyó, másik
oldalát egy műút határolja. Az úttól
a közepéig, egy kis tóig jobban kiépített:
szétszórtan itt vannak a kabinok, az étterem, az istállók,
a tulajdonos háza, az igazgatók háza, a sportpályák
(kosár, 3 tenisz, foci, gokart, sok lovas, úszómedence,
hegyikerékpáros, röplabda, stb.); a másik oldalon,
a tótól a folyóig erdôk és legelôk
váltják egymást, és fekete tehenek legelnek.
A terület üresen nagyon unalmas, szerencsére az egy vagy
két hetes turnusok alatt mindig 100-150 gyerek, 6-16 évesek,
s a rájuk felügyelô 35 különbözô
nemzetiségű fiatal népesíti be. Ilyenkor aztán
száguldanak a vitorlások és vizibiciklik a tavon, drótkötélpályákról
gyerekek csapódnak a tóba, rakéták és
nyílvesszôk hasítják a levegôt, s tájfutócsemeték
ijesztgetik a kígyókat, vagy fordítva (ezek különben
nem voltak veszélyesek, de mint egy ilyen nagy országban minden,
ott még a kullancsok is sokkal nagyobbak voltak).
GOKART = 1, FOCI = 3, ... , TÁJFUTÁS = ?
Mielôtt bárki fejfájást kapna fejezetcímemtôl,
gyorsan elmagyarázom: A gyerekeknek tábori jelentkezési
lapjukon számokkal kellett értékelniük, hogy mit
csinálnának legszívesebben. A tájfutás
mellett ez a szám gyakran a kérdôjel volt.
Nagyon az elején kellett elkezdenem. A tábor tulajdonosa eldöntötte,
hogy tájfutással szeretné a programkínálatot
bôvíteni, váltott néhány levelet a témáról,
rányomta a sportágat a jelentkezési lapra és
beszerzett engem. Kb. ennyi történt odaérkezésemig,
s ezek után már csak rajtam múlt, hogy mi lett a dologból.
Kombinálhattam volna az erdei akadálypályával
egy terepfutó pályát, s kimerülhetett volna ennyiben
tevékenységem, de én úgy döntöttem,
hogy külön tájfutó foglalkozásokat fogok
tartani.
Foglalkozásaim kialakításában és lebonyolításában
meglehetôsen szabad kezet kaptam, illeszkednem kellett azonban a tábor
céljaihoz és mindennapos rendjéhez.
TÁBORI HÉTKÖZNAPOK
Én másodmagammal tavaly egy új-zélandi,
idén egy amerikai sráccal 9-11 éves gyerekekkel
laktam együtt. Szerencsére csak 12 fért a házunkba
belôlük. Fôleg értük voltunk felelôsek,
a nap egyetlen percére sem maradhattak felügyelet nélkül.
Egy asztalnál étkeztünk velük, a szabadidôket
együtt töltöttük, csupán a különbözô
foglalkozások idejére váltunk szét, hogy más
csoportokba rendezôdhessünk.
Minden nap négyszer egy óra állandó foglalkozás
volt, délelôtt és délután is kettô-kettô.
A gyerekek a férôhelyek függvényében maguk
választották ki, hogy ezeken mit szeretnének csinálni.
A tájfutás is egy ilyen választható lehetôség
lett. Én fôleg, ezt oktattam, de megfordultam majdnem valamennyi
egyéb tevékenységnél is. A nap többi részében
még rengeteg közös program volt, ilyenkor néhány
szabad órát leszámítva én is különbözô
helyeken felügyeltem.
TÁJFUTÁS A TÁBORBAN
Megérkezésem után a lehetôségeket felmérve
hozzáláttam a tájfutó foglalkozások elôkészítéséhez.
Bójákat, zsírkrétát, versenykartonokat,
tájolókat rendeltem, egy látrajzot és egy térképet
rajzoltam.
Egy hét elteltével, ahogy megérkezett a felszerelés,
kiraktam a pontokat, s megkezdôdtek a foglalkozások. Miután
az elsô napon, a tábor bemutatásakor minden gyereknek
alkalmam nyílt beszélni a tájfutásról,
az órákat a névsorolvasás után általában
az aznapi játékszabályok és az aktuális
térkép ismertetésével kezdtem. Ezután
rendszerint egy tömegrajtos verseny következett, ahol a gyerekeknek
különbözô, de kb. azonos hosszúságú
pályákat kellett teljesíteniük. Nagyon fontos
volt a versenyjelleg hangsúlyozása, 30 részidôs
stopperórám nélkül egyetlen játék
sem lett volna olyan élvezetes. A futások után mindig
értékelés következett, körbe ülve megbeszéltük
a hibákat és az idôket. A pihenôkben sokat meséltem
a térképekrôl és a tájfutó versenyekrôl.
Közben természetesen én is alakultam, egyre jobban tudtam,
hogy mit és milyen sorrendben kell elmondanom, hogy a kis kezdôim
számára minden világos legyen. Azt is egyre jobban
felmértem, hogy miben lelik leginkább örömüket.
A tájfutásnak ugyanis olyan versenytársai voltak, mint
a gokartozás, lovaglás, íjászat, úszás,
kajakozás, stb.
Közben eltelt kilenc hét, a tájfutásról
kb. 500 gyerek hallott, 250 kipróbálta, 30 megszerette. Szerintem
nem rossz arány, de annyi biztos, hogy ezen gyerekek és családjaik
a tájfutó bójákat már nem nézik
rovarcsapdáknak vagy kínai lampionoknak többé.
A második nyár sem volt könnyebb. Ekkor ugyan a tájfutás
már sokkal nagyobb ismertségnek örvendett, de épp
ez volt a gond. Sokan minden nap visszajöttek, tehát egyre többet
kellett produkálnom. Szerencsére azért a felszerelést
is bôvíthettem újabb bójákkal és
lyukasztókkal, s egy orosz társammal egy újabb térképecskét
is rajzoltunk. Természetesen a foglalkozások is mindig változtak:
például kis öntapadós bóják segítségével
egy csoport pályát tűzhetett ki egy másik számára
és fordítva, és különbözô memóriajátékok
is elôfordultak. Úgy gondolom egy újabb sikeres nyarat
zártam, s jövôre ismét hívtak. Államvizsgám
miatt én sajnos ekkor már nem lehetek ott, de hátha
akad helyettem egy másik tájfutó, aki folytatja, amit
elkezdtem.
UTAZÁS A TÁBOR UTÁN
Munkám végeztével mindkét évben lehetôségem
nyílt rá, hogy utazzak. 1996-ban egy a táborban megismert
ausztrál sráccal 3 hétig kocsikat szállítva
jártuk az országot, majd én egy egy hetes buszbérletet
véve folytattam és végül New Yorkban töltöttem
néhány napot. Útközben láttam többek
között a Grand Canyont, a Death Valley, Yosemite és Arches
nemzeti parkokat, Las Vegast, San Franciscót, a Niagarát,
Bostont, Montrealt és Washingtont.
1997-ben a tábor végeztével 13-an Floridába
repültünk, itt például Disney Worldben és
Miami Beachen szórakoztunk, korallzátonyon búvárkodtunk,
aligátorok között mászkáltunk. Majd elválva
társaimtól Kanadába mentem, ahol jávorszarvasok
és hódtavak között kirándulhattam és
futhattam, és Torontót láttam.
Talán ennyit ízelítônek. Ha a cikk olvasása
közben Te is kedvet kaptál volna valami hasonlóra és
elmúltál 18 éves, információért
az alábbi címre küldj egy képeslapot neveddel
és címeddel:
Camp America, Dept. NA, 37A Queens Gate, London, SW7 5HR, United Kingdom
Számomra az egészben ezt a címet volt a legnehezebb
megszerezni, utána már magától ment minden.
Magyar Gábor (DTC)