A rajtból egy régóta felhagyott É-jel mentén indultam el. Balról idôszakos kúpok voltak, a jobb oldalt nem tudtam jól megfigyelni, mert az indulás után egy eséstüske úgy felsértette a kezemet, hogy a megfogó vonalat át kellett helyeznem. Az elsô pont könnyű volt, két patak keresztezése. Az egyik patak felülrôl lefelé, a másik alulról felfelé folyt. A következô pont sem okozott gondot, a második patak és egy kisebb gerinc metszéspontját kellett keresni. Az oldalban idônként a patak eltűnt, de a gerincen jól látszott a keresztezés helye, ugyanis a hajnali harmat hosszasan habozott, jobbra-e vagy balra follyon. A harmadik pont egy kis földkúp volt, aminek a tövében öt színtvonal eredt, és csordogált a fôbb égtájak felé. Az egyik éppen a negyedik pont irányába indult, ezt követtem. Hamarosan egy dózerutat kellett keresztezni. Szerencsére a színtvonalat nem vitték fel az útra hiszen így a járművek hamar elkoptathatták volna hanem egy csôátereszen vezették át az út alatt. Az átereszen megpróbáltam átbújni. Középtájt meglepetésre egy egyméteres vízlépcsô volt, természetesen színtvonallépcsôvel együtt. Ezt azonban a térkép nem jelezte. Alig 60 métert kellett megtenni egy bozótfolt széléig. A bozótosba behatolva azonban a színtvonal eltűnt. A tájolómra hagyatkozva a bozótosból szálerdôbe jutottam. A Napra nézve meglepôdve láttam, hogy a fák keleti oldala mohás. Nyilván valami vírus átprogramozta a mohát. A tájolóra nézve a mohos fa oldalak É-ra mutattak. Nyilván a vírus a tájolót is megfertôzte. Biztonság kedvéért az északi irányt az órám segítségével akartam meghatározni. A kismutatót kell ilyenkor a Nap felé irányozni és a 12-es számmal bezárt szög megfelezésével kapható az É-D vonal. Igaz a nyári idôszámítás miatt ezen egy kicsit módosítani kell. A digitális órámra tekintve letettem errôl a kisérletrôl. A negyedik pont szimbólja egy ! jel volt. Domborzatilag nagyon zavaros volt a pont környéke. Kis mélyedések és dombok kusza halmaza, amiket a színtvonalak addig kerülgettek, mígnem teljesen összegabalyodtak. Színtvonal keresztezések, elágazások és egyéb bifurkációk egész sora nehezítette a tájékozódást, az eséstüskék pedig egymásra kacsingattak. A tereptárgyat azonban jól fel lehetett ismerni. Az ötödik pont szimbólja egy levél volt. Ezt nem értettem, de a pont egy lapos völgyfenékre volt jelölve. Odaérve, a legnagyobb lapulevél alá tekintve megláttam a bóját. Ezután egy romos határkaró következett. Ezt úgy kell elképzelni, hogy a helyszínen nincs semmi, a bója viszont a határkaróra van téve. Gyerekpont következett ezután: egy sziklaátjáró. Két hatalmas szikla közt egy meredek, szűk hasadék, középen a legkeskenyebb, ahol a bója van. Fölülrôl és alulról is megközelíthetô. Aki fölülrôl érkezik becsúszik a ponthoz, kimászni nehezen tud, be is szorulhat. Aki alulról próbálkozik többszöri nekirugaszkodás után lyukaszthat, de nem szorul be. Gyerekek számára az átjáró járható. A nyolcadik pont egy betemetett rókavár. Jellegtelen, lapos helyen sűrű aljnövényzet között volt. Szerencsére a rókaszag már 50 m-rôl jelezte a helyét. Már csak egy érdemi pont volt hátra, egy működô dagonya. A fák alsó, sáros része jelezte, jó helyen járok, a hangos röfögés a bója pontos helyére vezetett. A befutó pont két légvezeték keresztezése volt, itt kivételesen nem a tereptárgyra tették a bóját a rerndezôk. A pont mindössze 70 m-re volt a céltól, de a befutó szakaszra 600 m volt megadva. Ezt nem értettem, de rájöttem. A célt csigavonalban 15-ször kellett megkerülni hogy a nézôközönségnek is legyen szórakozása , majd a célszalagon áthaladva a már célbaértek közé lehetett jutni. A cél mögötti területet az utolsó versenyzô beérkezése elôtt nem volt szabad elhagyni. Mivel kicsi volt a terület, a késôbb érkezôk a korábban jötteknek már csak a nyakában fértek el. Az eredményhirdetést nem vártam meg, mert felébredtem.
GZ