Imre bácsi a Vörösmarty Gimnáziumban tanított történelmet és 25 évig volt igazgatóhelyettes. Hogyan működött a szakosztály, milyen versenyeken indultak?
1961-ben indultunk először bajnokságon, még akkor csak ifjúsági bajnokságon. Ez az iskolai
csapat sem volt kimondottan iskolai, inkább csak névleg. Voltak nem odajáró tagjai, például a
fiaim és ők is hozták a barátaikat. Nem volt edzőnk, én foglalkoztam velük, én tartottam a
tornatermi edzést. De anyagilag nem tudtuk fenntartani az iskolában a szakosztályt.
Akkor hivatalosan még együtt volt a tájfutás és a természetjárás és azok a tanárok, akik
turistaszakosztályt vezettek, kaptak havi 200 forintot. Ebből tartottam én fenn az iskolai
csapatot, illetve néhány versenyt elszámoltunk az iskola számlájára kirándulás címén.
De így se ment a dolog, annak ellenére, hogy nagyon sok jó versenyzőnk volt.
Rövidesen lettek ifjúsági válogatott versenyzőink és a következő évben már felnőttben is indultunk. Szépen lépegettünk előre, ifjúságiban nyertünk országos bajnokságot, csapatban is, egyéniben is. Először OB-ban még mint Vörösmartysok indultunk.
Más volt akkor a tájfutás, mint manapság?
Amikor megszerveztem a szakosztályt, akkor nagy harc volt a konzervatívok és a modernek között. A konzervatívok futásellenesek voltak, a modernek pedig futáspártiak. A futást a Pedagógus SE ma már nincs meg vezette be. A versenyzői Finnországban voltak és ott megismerkedtek a mai tájfutással. Én rövidesen a modernek közé álltam.
Kezdetben pontozásos versenyek voltak. Mindenkit értékeltek, de hibapontot kapott, aki kihagyott pontot vagy a megadott időt nem tartotta be. Az időt úgy pontozták, hogy szakaszokra volt beosztva a pálya, és minden szakasznál meg volt adva, hogy mennyi idő alatt kell megtenni. Aki korábban tette meg, tehát sietett, azt is lepontozták és aki túllépte az időt, azt is. Amikor én bekapcsolódtam a versenyzésbe, ez már a vége felé járt. Akkor már a versenyek nagy részén a sietést nem pontozták, mert rájöttek, hogy evvel nem érnek el semmit. Ugyanis épp úgy fut, aki futni akar, csak aztán leül a cél előtt és vár.
És a minősítési rendszer?
Kezdetben pontozásos minősítés volt. Aszerint hogy hányan indultak és hányadik lettél, kaptál bizonyos pontot. Az első osztálynál meg volt szabva az elérendő pontszám mellett az átlagos pontérték is. Sokan azt csinálták, amikor elérték azt a bizonyos átlagot, hogy nem indultak több versenyen, mert ha a következő versenyen gyengébb eredményt értek volna el, elromlott volna az átlaguk.
A bajnokság pedig feljutásos volt. Kezdetben csak csapatbajnokság volt és az egyéni bajnoki eredményt a csapat alapján számították. Később vezették be a váltóbajnokságot és még később a külön egyéni bajnokságot. A váltóversenyek aztán akkor fejlődtek vissza, amikor megszüntették a váltóban a minősítést.
Egyébként azt merném mondani, hogy több klub volt, mint ma, mert majdnem minden turistaszakosztály indított versenyzőket. Amikor először indultunk felnőtt bajnokságon 1961-ben, akkor 14 klub vett részt az országos bajnokságban. Csak Budapesten maradva, az OB alatt volt első osztály, másodosztály, harmadosztály, mindegyikben 14 klubbal. A harmadosztályban akkor tíz budapesti klub volt. A 14 OB-s csapat közül 10 budapesti volt. Tehát körülbelül hetven budapesti klub volt, és ebben mi voltunk az egyetlen iskolai klub, a Vörösmarty.
Hogyan lett a Vörösmarty szakosztályából OSC?
Mivel az egyesületet nem tudtam fenntartani és a BTSH iskolai egyesületet nem támogatott,
felmerült, hogy csatlakozzunk valamelyik egyesülethez. Én hajlandó voltam csatlakozni, de csak
úgy, hogy én vezetem tovább a szakosztályt, és olyan egyesülethez, ahol vagy nincs szakosztály
vagy egy egész gyenge szakosztály van. Először úgy tűnt, hogy az FTC vesz át bennünket,
de sokáig húzódott a dolog, eltelt egy esztendő. Végül újabb három egyesület jelentkezett,
a Vörös Meteor, a Petőfi és az OSC. Az OSC-t választottuk, mert akkor összesen négy
versenyzője volt, tehát úgy lehet mondani, hogy az OSC olvadt belénk.
Aztán jártam általános iskolákba is versenyzőket toborozni.
És Imre bácsi a tavalyi évig vezette a szakosztályt és gyakorlatilag azóta is minden idejét a tájfutásra és a klubra áldozza. Korábban minden versenyen ott volt, különösen 1972 után, amikor nyugdíjba ment. Hosszú évek óta készíti az OSC éves beszámolóit, amelyben nemcsak az eltelt versenyévet értékeli, hanem valamennyi versenyzőt is külön-külön. Emellett pedig a legrégebbi versenybírók közé tartozik.
Én 1961-ben tettem bírói vizsgát. A bírói tanfolyamon összesen egy előadáson vettem részt,
már a végén és aztán vizsgáznom kellett. A Zsíros-hegyen volt a vizsga, amely két napos volt.
Első nap volt az elméleti rész, ahol kérdésekre kellett válaszolni és meg kellett tervezni
térképen egy pályát. Ez a térképes rész nekem nem ment jól, mert már akkor nagyon rosszul
láttam. A második napon a gyakorlati rész abból állt, hogy végig kellett menni egy pályán,
ahol minden pontnál volt valami hiba és ezt meg kellett találni.
Az utolsó feladatnál be volt jelölve egy pont a térképen és azt be kellett mérni.
Ez nekem sikerült a legjobban, én voltam az egyetlen, aki pontosan eltalálta.
Két helyről bemértem és pontosan sikerült. Végül jóra vizsgáztam.
Mint versenybíró, kezdetben a Vörösmarty, majd a Semmelweis Kupa elnöke voltam hosszú ideig.
A BTFSz is bízott rám egy-két versenyt. Az Édes Hazánkat én alapítottam a hatvanas években.
Az elnevezést Balassi Bálintnak abból a verséből vettem, amelyik úgy kezdődik hogy Édes hazám,
te szép Magyarország....
Az első két Vörösmarty Kupánál én terveztem a pályát. A legelső, 1960-ban, nevetségesen
könnyűre sikerült. Még akkor bennem voltak a régi járőrversenyek, kétnapos versenyt csináltam.
A sietést már nem pontoztuk, de a pontok közben voltak állomások és ott mérték az időt.
Ezt az első versenyt úgy csináltam, hogy kinéztem bizonyos pontokat de nem mértem be sehonnan,
mert akkor még nem tudtam, hogy a pontot be kell mérni. Ezért a pontok olyanok voltak, amik
egyértelműek, egy jellegzetes patakkanyar, egy vadászház, nyiladékkereszteződés.
Egyébként régebben kevesebb pont volt. Általában hat pontnál több nem volt. Akkor még két
mintatérkép volt és mindenki arról rajzolta be a pályát.
Egyszer egy Felszabadulás váltóversenyen dolgoztam ellenőrzőbíróként, amelyik olyan volt,
hogy kezdődött a Normafánál nappal, folytatódott éjjel és másnap délben lett vége.
Volt benne serdülő szakasz, ifi szakasz, felnőtt szakasz, de el lehetett rajta indulni csak
egy szakaszon is.
A természetbarát időszak utolsó egy-két évében vagyis mielőtt különvált a Természetbarát
és a Tájfutó Szövetség tagja voltam az úgynevezett versenybizottságnak. Ez felelt meg a mai
elnökségnek.
A tájfutó szövetségben tíz évig voltam a minősítő bizottság vezetője. Nekem a minősítés volt a
területem, amihez jól értettem. Ez lényegében egyszemélyes bizottság volt.
A minősítés rengeteget változott és általában én dolgoztam ki a minősítési szabályokat.
Én vezettem az országos első osztályú és aranyjelvényes minősítést illetve az ezüstöt és a
másodosztályt is vezettem. Kezdetben azt is értékeltük, aki legalább egy pontot megfogott,
csak hibapontokkal. Azután Vittek Lajossal amellett harcoltunk, hogy aki kihagy pontot,
az ne lehessen értékelhető. Először azt sikerült elérni, hogy a hibapontosok közül csak azt
értékeljük, aki egy pontnál többet nem hagy ki. Aztán sikerült elérni, hogy a hibapontosokat
egyáltalában nem értékeljük.
Akkoriban komolyabban számított, hogy a minősítés szerint ki milyen kategóriában indulhat.
Elvileg ma is számít, de most senki nem törődik vele. Én ezt a szabályt el is törölném.
Eredetileg a tapadás miatt hozták, de ma már senki nem törődik ezzel sem. Bizonyos fokig
ez is egyfajta taktika. Ha valaki el tud indulni A versenyen, induljon el.
Az úgysem valószínű, hogy valaki annyit tudjon ragadni, hogy abból érjen el minősítést.
Kezdetben nem volt rangsor, majd a rangsort hárman vezettük Zsigmond Tiborral és Valkony
Ferenccel és az év végén egyeztettük. Akkor százalékokat számítottuk és a legjobb eredményt
töröltük. Én akkor hagytam abba a minősítő bizottsági munkát, amikor áttértek a számítógépre,
mert ahhoz nem értek.
Köszönjük a beszélgetést. További jó egészséget kívánunk Imre bácsinak.
Lejegyezte: Salánki Zsuzsa
Vissza a Tájoló 1997/1 tartalomjegyzékhez! Vissza a magyar nyelvű tájfutó információkhoz!