Lindenberg Kázmilla - a szupersprint, avagy kihozzuk-e terepeinkből a legtöbbet
Már korábban is izgatta a fantáziámat a hárshegyi szupersprint, ahol átlagosan 100 méterenként kell fogni a pontokat, a leghosszabb pálya 4 km-es, 40 ponttal.
A Hárshegy soha nem tartozott kedvenc terepeim közé. Kezdő koromban technikai edzések sorát futottuk itt, sokat is tanultam ezeken, de soha nem szerettem. Barátságtalannak tartottam, talán a sok szint miatt, talán a sűrű erdő miatt, talán azért, mert legtöbbször télen jöttünk ide, esős, hűvös, nyirkos időben.
Később a válogatott keret felmérő futásai voltak itt. Szintidővel, egyéni indítással, hosszú és rövid, de meredek emelkedőkkel. Soha nem volt gondom az időeredményekkel, az első néhány alkalommal még élveztem is, hogy jól futok, szeretni azonban, ezt sem szerettem.
Ezután már csak a hárshegyi körön futottam hosszú futások alkalmával, hol a pasaréti Vasas-pályáról, hol a Normafától indulva. Ritkán éreztem úgy, hogy szívesen futok itt, az erdőt pedig mindig borzadt utálattal néztem az utakról.
Nyáron a Hárshegyen sétálva felfedeztem, hogy vannak érdekes, technikás részek, tiszta erdővel, eszembe jutott, hogy készült új térkép, ami ránézésre pontosnak és kidolgozottnak tűnt. Kezdett izgatni a Hárshegy, és már vártam a Lindenberg Kázmillát.
A késő őszi szeptemberben jó idő is segítette a versenyt, és a szerda délutáni futás érdekében korábban befejeztem az aznapi munkám. Az összes pontot tartalmazó nyomtatott térképet kaptunk a csekély nevezési díj ellenében, a szimbol ki volt függesztve, a pályát szabad pontfogás színesíti, kétszer is. Eddig jó.
A rajt egyszerű, de jól megközelíthető és tágas. Ez is jó.
A pálya technikás résszel kezdődik, figyelni is tudok, jönnek a pontok. Nagyon jó. Aztán egyszerre nyomást érzek a fejemben, túl sok lesz a követendő információ, futok tovább és már nem is tudom pontosan hol vagyok. Fél perc, mire megfogom az éppen sorra következő pontot. Nem baj, jobban kell figyelni. Ez sikerül is a következő pontra, de az azután következő szabad pontfogás részletgazdag területén, az egymás hegyén-hátán lévő pontok sűrűjében már időnként azt sem tudom mit figyeljek, merre kell mennem, hol voltam, most merre járok. Teljes káosz. Próbálom felvenni a fonalat, de képtelen vagyok figyelni, úgy érzem valaki dörömböl a fejemben, hogy elég. Szellemileg elfáradtam, elvesztettem kontaktusomat a tereppel és a térképpel. Innen már csak a pálya teljesítését tűzöm magam elé feladatul, amit sok-sok perc keverés árán el is érek. A kilométerátlagom 14 perchez volt közel, a keverésemet húszegynéhány percre becsülöm. Ez egész évre is sok, nemhogy 4 km-re.
Verseny után, jutottak eszembe a kövtekező gondolatok:
Ilyen szellemi elfáradást Magyarországon még nem éreztem. Igaz korábban nem versenyeztem vagy futottam technikai edzést komoly szellemi megerőltetést jelentő munka után, ami megkönnyítette a gyors elfáradást. Hasonló érzésem csak Skandináviában volt (ott többször is), Jicinben és az ausztrál világbajnokságon. Mindig problémát jelentett a felkészülés során, hogy a folyamatos, másfél órás koncentrációt igénylő egyéni világbajnokságra vagy Világ Kupa futamokra hogyan készüljek fel technikailag, szellemileg. Az említett külföldi futásokon akár 10 másodperces kihagyás is eredményezhetett négy-öt perces keverést.
Skandináviában eleinte mindig problémát okozott a helyes futótempó megválasztása. Itthon jó eredményt akkor tudtam elérni, amikor verseny közben éreztem, hogy futok, éreztem a tüdőm, nyomtam. A pályák lehetővé tették, hogy a futásra is koncentráljak, mert sok volt a holtidő. Még a legtechnikásabb terepeinken is van mód hosszabb szellemi pihenésre. Skandináviában legtöbbször, mihelyst figyelni kezdtem a futásra elvesztettem a fonalat, elkevertem. Emellett a terep sem tette lehetővé, hogy atlétikus stílusban fussak, ami itthon a legtöbbször elérhető.
Most a Lindenberg Kázmillán skandinávos érzéseim voltak. Sűrű volt az erdő. nem lehetett messzire látni, nem lehetett akadálytalanul futni, de nem volt tüskés bozót, pontosan kellett (volna) tájékozódni, a pontatlanságért pedig súlyos percekkel kellett fizetni.
Végezetül voltak, akik szidták a térképet. Én úgy érzem, pontos, bár megítélni nem tudom, mert én nem voltam az. Jó kis verseny ez a Lindenberg Kázmilla, én nagyon élveztem.
Lantos Zoltá
Vissza a Tájoló 1996/8 tartalomjegyzékhez!
Vissza a magyar nyelvű tájfutó információkhoz!