Már július 31-én el lehetett foglalni a táborhelyet, így 10 nap kellemes nyaralás-versenyzés elé néztünk.
Azonban rossz érzéseinket épp ez a tábor - pontosabban táborok - okozták. Ugyanis két ideiglenes kempinget
állítottak fel: a város keleti felén egy iskolaközpont körül egy jól felszerelt (étteremmel, büfével,
elegendő zuhannyal és WC-vel, információs központtal ellátott) és a város nyugati felén egy lőtér és egy
focipálya között egy kisebbet, ahol csak 6 db zuhany meg ugyanennyi WC volt, semmi más, illetve voltunk mi,
a keleteurópaiak. Kellő humorérzékkel ugyanis ide a "nyugati" oldalra telepítették az összes kelet-európait,
mintegy 320 versenyzőt és a kisérőket. Ez a diszkriminatív megkülönböztetés nagyon rosszul esett,
s keserű szájízt adott az egyébként fantasztikus versenyekhez. Származási hely alapján történő elkülönítés,
lényegesen rosszabb színvonalú ellátás (mellesleg ugyanannyi pénzért),
kizárólag a másik táborra való koncentrálás a ma Európájában..., hát nem erre vágytunk-vágyunk.
20 éve vagyok tájfutó, de még a legvadabb időkben sem volt ilyen éles elkülönítés! De nem csak velünk toltak
ki, hanem a lakókocsis nyugatiakkal is: őket a lőtér melletti elhagyott gyárépület köré telepítették,
ugyanerre a a higiénés "hálózatra", össze-vissza heverő vasak, tégla- és csereprakások közé, betonkeménységű
makadámra. Ráadásul a lövöldözést 3 nap után csak azért hagyták abba, mert az egyik "jól" lövő svájci belőtt
az egyik angol lakókocsiba. A tulajdonos hölgy kétségbeesve mesélte, hogy 5 perccel korábban hagyta abba a
mosogatást, a golyó pedig pont ott, a feje helyén ment be és akadt el a tányérokban...
(A lakókocsi neve egyébként Target-Célpont volt.)
A körülmények néhány nap és némi veszekedés után némileg javultak (kinyitották a focipálya öltözőit-zuhanyzóit,
kizárólag a fiúk számára), sőt a későn jövő nyugatiakat, svájciakat is ebbe a táborba irányították át,
így a végén legalább hatszázan voltunk ebben a táborban.
A versenyre 2910-en neveztek, amelyből a hazaiak 1717-en voltak, mi magyarok 15-en indultunk.
A versenyekre minden nap központi szállítás volt: hajóval, siklóval, fogaskerekűvel, postabusszal és ami a
legérdekesebb volt, katonai teherautókkal. A 3. és 4. napon 20-30 éves jobbkormányos(!)
teherautókra szállítottak fel bennünket, egy teherautóra 28 főt a platóra, menetiránynak háttal ültettek fel.
Amikor megteltek konvojban mentünk fel az egyik nap félórát, a másik nap 50 percet.
Fenékpróbáló utazás volt. Mivel az utazást központilag szervezték, nagyon szigorúan nézték,
hogy mindenki csak a rajtidejének megfelelő járattal mehessen. Arra azonban nem figyeltek, hogy az
együtt nevező csapatokat nagyjából azonos időben rajtoltassák, sőt inkább nagyon szétdobálták, még akkor is,
ha volt 12-ben, 14-ben induló is köztük.
A versenyekről általában elmondható, hogy minden nap ezer méter fölé vitték a célokat, a rajtot pedig még
feljebb. Úgy tudtak még 2-300 méter szintet tenni a pályába, hogy a rajtba gyakran 250-350 méter szintet
kellett felmenni. A terepekről nem igazán a tájfutás jut az ember eszébe, sokkal inkább a túrázás,
néha a hegymászás, sziklamászás.
Az első napon a Rigi-hegy oldalában 1195 méter magasban volt a cél ködben, szemerkélő esőben.
A rajtba fogaskerekűvel jutottunk fel, átbújva a felhőkön, gyönyörű napsütésbe érve.
Hegyi legelőkön jöttünk lefelé, szögesdrótokon és villanypásztorokon átmászva, átbujva.
A neheze a ködbe beérve várt ránk: sziklás, köves, vizes talaj, sűrű fenyőerdő, technikailag is nehezebb
pontokkal.
Másnap még nehezebb pálya várt ránk a Brunnen fölötti Stoos hegyen. Ide siklóval jutottunk fel,
szerencsére itt már a cél is a felhők fölött, napsütésben volt. Fantasztikus volt a látvány: alattunk
tejszinhab-felhők, amelyekből hegycsúcsok állnak ki, lenn a városban esik az eső. A pályán küzdünk a
sziklákkal. Inkább szintvonallal vannak ábrázolva, ha van rajta fű vagy valamilyen más növény.
Csak akkor van fekete szikla-jel, ha legalább 1 méteres szabad oldala van valamerre.
Az alakzatok pedig hihetetlenűl sokfélék, keverünk is rendesen.
Talán a 3. nap volt technikailag a legkönnyebb az Ibergereggen. Kevés sziklaközti pont, viszont kemény szintek,
sok mászás. A "befutó" nagyon látványos, messziről látszanak a keverő, bóklászó, a célba felmászó versenyzők.
Végre pihenőnap, de az időjárás megtréfál bennünket, egész nap esik. Megpróbálunk a versenyen tapasztalt
módszerrel a felfők fölé jutni, de nincs szerencsénk, még 2000 méteren is szakad. A felhők pedig reménytelenül
egybefüggőek.
Nagy meglepetésre másnap reggel ragyogó napsütésre ébredünk, s ez a jóidő kitartott a versenyek végéig.
A 4. nap erre szükségünk is volt Bödmerennél a Pragelpassnál. Talán ez volt az a terep, amely a legkevésbé
alkalmas tájfutásra: lekopott sziklák, hasadékokkal, repedésekkel, hihetetlen sűrűségben.
Ez inkább tájmászó, csúszkáló verseny volt. A rajtban mindenki kapott egy sípot,
ha beesne egy sziklahasadékba ezt kell fújnia, hogy kimenthessék az őt keresők!
Nem tudok róla, hogy szükség lett volna rá, de feltűnően megsokasodtak a gipszelt lábúak.
Az ötödik napon átvittek bennünket a tavon Brunnennal szembe a Seelisbergre. Másfajta sziklák,
mint az előző napon, de legalább ugyanolyan veszélyesek. Közéjük sok pontot rejtettek, amelyeket nehéz volt
megtalálni. A pálya nagyobbik felén, ha nem is az életben maradásért, de a testi épség megőrzéséért küzdöttünk.
A 6. nap a Hochstucklin volt, ahová libegővel vitték fel a mezőnyt. Ez a terep volt az,
ami leginkább alkalmas volt tájfutásra.
Összegezve a tapasztaltakat a rendezés negatívumai között kell megemlíteni az eredményhirdetést.
Bár kiadtak egy ragyogó könyvet a versennyel kapcsolatos valamennyi tudnivalóról német és angol nyelven,
az eredményhirdetéssel kapcsolatos időpontokat, sőt helyszínt is váltogatták. Felszólalásunkra pökhendien
azt válaszolták, hogy miért nem figyeltünk kint a versenyen, hiszen ők bemondták a hangosbemondón.
Ami egyébként egész nap ment, hol szöveggel, hol túl hangos zenével. Rossz szokás. Itt kell megemlítenem,
hogy 15 fős kis csapatunkból Scultéty Orsi érte el a legjobb eredményt. Összetettben 2. lett D12-ben, úgy,
hogy napi győzelme is volt.
A szállítás körül sem volt minden kifogástalan: a buszok csak akkor indultak, ha dugig megteltek,
emiatt késések, csúszások keletkeztek, de a rajtban nem adtak új időt. A térképábrázolás nem csak a sziklák
esetében volt szokatlan számunkra, hanem pl. nem ábrázolták a vezetékeket, a ligetes és az erdő egyik nap más
felfogásban volt megkülönböztetve, mint másnap és "természetesen" a tehénkerítések egyáltalán nem szerepeltek
a térképen. Negatívum az is, hogy a környezetvédelemre sokat adó, arra kényes svájciak a célban latrinákat
csináltak WC-ként és nem mobil WC-ket állítottak fel. Beszéljünk egy kicsit a pénzről is.
Azt már írtam, hogy ugyanannyi pénzért lényegesen kevesebbet kaptunk, de az abszolut értékek is érdekesek.
Én lakókocsival voltam és ezért meg az autóért napi 34 frankot kellett fizetni a már leírt ideiglenes
kempingben. A városi - tőlünk kb. 500 méterre lévő - hivatalos kempingben lakókocsival, árammal,
két gyerekkel kurtaxával együtt 31,50 lett volna ugyanez, közvetlen tóparttal és egy jól felszerelt
kemping minden szolgáltatásával.
Ezek után furcsa dolog, hogy a szegénységükre hivatkozva csekket adtak, támogassuk őket egy kicsit...
A pozitívumok: ragyogóan kialakított célok, ahol minden nap büfé, sőt melegkonyha volt.
Itt a helyi árviszonyok szerint olcsó egytál ételt lehetett venni. Speciális süteményeket, sajtokat,
joghurtot, müzliket stb. árusítottak. Amikor lehetett, a sportszer árusok is feljöttek.
Lehetett kapni a verseny emblémájával diszített pulóvert 29, pólót 17 frankért, matricákat,
a verseny térképeinek részleteivel készült képeslapokat 1-2 frankért. A kisgyermekes kisegítésére
óvoda működött olyan játékokkal, eszközökkel, hogy sok magyar állandó ovoda nincs úgy felszerelve.
Egyszerre 6-8 óvónő foglalkozott a rajtszámmal ellátott, ezzel azonosított apróságokkal.
Természetesen gyerekverseny is volt külön a legkisebbeknek aranyos kis figurákkal jelzett bójákkal,
rövid pályával és külön a nagyobbaknak hosszabb pályával, de itt is ajándékkal a végén.
Az eredmények kirakása listás módszerrel történt, viszonylag hamar és rendkívül pontosan.
Volt néhány nagyon szellemes megoldás. Pl. egy istálló egyik feléből kilakoltatták a teheneket és
itt rendezték be a fedett étkezőt miközben a másik felén etették, fejték a teheneket.
Az istálló tetején lévő színben az egyik sarokba hordták össze a szénát és a felszabaduló helyen működött
a már említett ovoda. A tulaj feljött érdeklődni, hogy minden rendben van-e.
Mellékesen: Ugyanennek az istállónak az oldalában lévő trágyadomb mellett függesztették ki az eredményeket,
így a bioszagot nemcsak a pályán élvezhettük aznap.
Tulajdonképpen pozitívumnak tekinthető a terepkiválasztás is. Bár tájfutásra nem igazán voltak alkalmasak,
de csodálatos helyeket ismerhettünk meg.
Külön élmény volt a megnyító napján a versenyzők tiszteletére rendezett tűzijáték.
A tavon álló uszályról lőtték fel a petárdákat. Csodaszép volt. Kár, hogy a kezdés késett 32 percet.
És ez már a második tüzijáték volt! Ugyanis a nemzeti ünnepen, két nappal korábban is volt egy hasonlóan
szép tüzijáték. Sőt, a búcsunapon is lett volna, de azt elmosta az aktuális zivatar.
Mindent összevetve, úgy gondolom, hogy többé nem megyek Svájcba.
Bugár József
Vissza a Tájoló 1996/7 tartalomjegyzékhez! Vissza a magyar nyelvű tájfutó információkhoz!