Mi lehet az pontosan, amit egy edzőtől várunk? Kérdezzünk meg öt tájfutót, valószínűleg öt teljesen különböző
választ fogunk kapni. Legutóbb egy tapasztalt szenior ezt a definiciót adta: "az edző az a valaki, aki kiteszi
a pontokat az erdőben és körbezavarja rajtuk a tanítványait." Hm... Önök szerint melyek egy tájfutóedző
legjellemzőbb feladatai?
A valóságban az edző szerepe igen sokrétű, lényegesen több, mint az ellenőrzőpontok kirakása.
Az elvárások sportágról sportágra változnak, és az utóbbi időkben a feladatok köre még tovább bővült.
Egy jó edző nemcsak a sportág technikáját és taktikáját ismeri szakértői szinten, hanem erőnléti, étkezési,
pszichológiai és egyéb kérdésekben is jártas. Mindezek alkalmazásához megfelelő személyes kapcsolatokat képes
kialakítani, nemcsak közvetlenül a versenyzőkkel, hanem a szülőkkel, a médiával, a szponzorokkal és egyéb hivatalos
személyekkel, akiket figyelmesen végighallgat, köztük közvetít és álláspontját velük elfogadtatja.
Mindezt a rohanó idő szorításában.
Az edzők általában olyan módszereket alkalmaznak, amilyeneket saját versenyzői pályafutásuk alatt edzőiktől
tapasztaltak. Igy páldául az ötvenes éveiket taposó edzők, ha közben tanfolyamokon vagy egyéb módon fel nem
frissítették tudományukat, munkájukban a 60-as évek közepének edzői gyakorlatát követik. Aztán itt vannak a
brilliáns, született atléta/tájfutó tehetségek, akiknek edzővé válva fogalmuk sincs, hogyan adják át tudásukat.
A "próbáld meg keményebben" jelszó sajnos ebben nem segít.
Még jól emlékszem első nagyobb versenyemre, ahol valaki megmutatta nekem az akkori ausztrál mezőny legjobb női
versenyzőjét (Carolyn Jackson volt az) mondván, hogy "neki aztán igazán kisujjában van a tájfutás mestersége".
A többnapos verseny során végig azon töprengtem, hogyan lehet ezt a mesterséget precízen elsajátítani.
Hazautaztam, és az elkövetkező időszakban lényegében önképzés útján próbáltam fejlődni, az elkövetett hibákból
tanulva. Ez bizony hosszadalmas és lehangoló módszer. További hátránya, hogy a gyakorlás során néhány hibás
technikai elem is rögzül. A régi mondás, hogy "gyakorlat teszi a mestert" - igaz. Ha hibás technikai megoldásainkat
sokat gyakoroljuk, valóban mesteri módon fogjuk ezeket alkalmazni. Sok tájfutó hiszi azt, hogy ha minél
több versenyen indul, annál jobb tájfutóvá válik. Ez tévedés. A fejlődés útja a technika folyamatos elemzése
és speciális edzésgyakorlatok végzése.
Személyre szabott edzések
Mielőtt tájfutásra adtam volna fejemet, atletizáltam és röplabdáztam. Mindkét sportágban olyan edzőim voltak,
akik önálló személyként kezeltek, és testre szabott, személyre szóló edzéseket végeztettek. Ezáltal erősségeimet
tovább fokozták, s gyengeségeimből megpróbálták az optimumot kihozni. Súlyt helyeztek arra, hogy elmagyarázzák,
miért van szükség különféle típusú edzésekre. A legtöbb sportágban az újoncok első kérdései:
"Hol és mikor vannak az edzések, ki az edző?" Amikor a tájfutó lettem, egyszerűen nem értettem, hogy itt ez
miért van csaknem teljesen másképp.
Mind sportolói mind testnevelői pályafutásom megerősítette igényemet a személyre szabott edzések iránt.
Más sportágból hozott kedvező tapasztalatai híján számos tájfutó nem ismeri fel ennek szükségességét.
Tájfutásban a legtöbb helyen csoportedzések vannak, amelyeken kezdők, elitversenyzők és egyéb klubtagok együtt
vesznek részt. Ez azonban nem adja meg az egyéni analízis és visszajelzés lehetőségét, pedig ez igen fontos lenne
a fejlődésben. Ezért lényeges, hogy megtegyük a következő lépést a személyre szabott edzések irányába.
Az 1994-es ausztrál iskolai bajnokság résztvevői között végzett felméréseim szerint csak 40%-uk rendelkezett
tájfutóedzővel. Az államok közül Victoria volt a legjobb 75%-kal. A legtöbben ezek közül sem részesültek magas
színvonalú edzői irányításban, edzőikkel általában legfeljebb heti egyszer találkoztak vagy beszéltek.
Hasonlítsuk ezt össze a tizenéves úszókkal, akik heti 7-12 alkalommal találkoznak edzőikkel, vagy - hogy egy
kissé közelebb eső példát említsek - atlétákkal vagy röplabdázókkal, akik hetenként átlagban háromszor.
A tájfutásnak három oldala különíthető el: a technikai, az erőnléti és a pszichológiai felkészülés.
Ideális esetben egyetlen edző készíti fel a versenyzőt mindhárom területen, de két vagy három edző is hatékonyan
alkalmazható. A fiatalabb tájfutók több személyes kapcsolatot igényelnek, hogy megfelelőképpen, rossz beidegzések
nélkül elsajátítsák a technikai elemeket és edzési rendszereket. Az elitkorú tájfutók legtöbbje már csak
tanácsadói jelleggel tart edzőjével kapcsolatot.
Rövid- és hosszútávú célok
A személyes edző leül beszélgetni a tájfutóval és megtárgyalja vele a rövid- és hosszútávú célokat, a reális célkitűzéshez figyelembe véve a következő tényezőket:
Egy edző több szerepben
A bója-aggatás mellett az edző tehát a tanár, a motivátor, a tervező-szervező, a reklámügynök, a pénzfelhajtó,
a sporttudós, a tanácsadó, a jó barát, a felügyelő, a buszvezető, a masszőr, az elsősegélynyujtó, a kutató, ...
szerepét is eljátszhatja. Ha erre nincs képessége, szakértelme, tudnia kell, hol szerezheti meg.
A munkakör igazán egyszerű!
Emellett jó, ha az edző rengeteg türelemmel rendelkezik, és meg tud elégedni az alkalmanként kapott sikerekkel,
elismeréssel. Az úton sok lesz a kiábrándulás (mindig a legtehetségesebbek döntenek a válás mellett,
vagy szereznek váratlan sérüléseket), és viszonyag kevés a köszönet.
Az igazi jutalom
A sikereket nem kizárólag a bajnoki érmek jelentik. Az átlagos képességű versenyző, aki kész "meghalni" az
iskola csapatáért, vagy a bátortalan, magányos típusú legényke, aki egészséges önbizalomra tesz szert a
tájfutás révén, a kezdő kislány elégedett mosolya a célban az első önállóan teljesített versenypálya végén - ez
az igazi jutalom.
Személyes kontaktusban dolgozni egy tájfutásnak elkötelezett versenyzővel - ez az edző végső kihívása.
Óriási időráfordítás - de nagy lehetőség a rivaldafényre is.
Fordította: JGy
Vissza a Tájoló 1996/4 tartalomjegyzékhez! Vissza a magyar nyelvű tájfutó információkhoz!