Eger Nagydíj ’96 2. rész
Miért mentem el idén Szilvásváradra?


Erre van egy rövid és egy hosszabb válasz. A rövid: egy vérbeli tájfutó minél több versenyre igyekszik elmenni, hiszen ez a sportág teljességében ott űzhetô. Különösen igaz ez az olyan kiváló csemegét nyújtó terepeken, mint a Bükkfennsík. A hosszabb válasz pedig, amely meg is indokolja a fenti kérdésfeltevést az alábbi cikk témája.
Az elmúlt évek során az egri rendezôk kifáradtak, elfogytak, vagy más okból kifolyólag nem kényeztettek el minket. Ezen újság elôzô években megjelent számaiban visszalapozgatva ennek számos nyomát fellelhetjük, nem is kívánok ezzel most bôvebben foglalkozni. A legutóbbi fiaskó után viszont (már tavaly ôsszel) úgy tűnt, hogy ebbe a helyzetbe nem nyugodtak bele, és változtatni akartak. Látszott, fontos nekik, hogy jó versenyt rendezzenek a kéznél levô jó terepeken.
Az idôjárás mindenesetre bizalmat szavazott nekik, mert igazi verôfényes napsütés próbált melengetni minket a hűvös idôben, miután felkapaszkodtunk Szilvásváradról Olasz kapuhoz a kanyargós erdei úton a kilátásban gyönyörködve. Ott aztán mindjárt el is ment a kedvünk az egésztôl, hiszen a null idôhöz közeledve reménytelenül hosszú sor ácsorgott jelentkezésre - és módosításra - várva. Vagy mindenki az utolsó pillanatra idôzített, vagy pedig alulbecsültük az utazásra szánt idôt. A drámát elkerülendô fél órával 12 elôtt megszületett a versenybíróság döntése: 30 perccel késôbb, tehát fél egykor lesz az elsô rajt. Jól esett ez a rugalmas intézkedés, hiszen mint csapatvezetô, másként el sem értem volna a rajtomat.
A pályákról megoszlottak a vélemények, volt, aki többet várt, másoknak tetszett. Fôleg az elsô napon változatos felépítésű, élvezetes megoldásokat kaptunk. Vasárnap a sok rövid átmenet dominált, bár én is jobban szerettem volna, ha néhányszor útvonalválasztási tépelôdésekre kényszerítenek, de erre a következô hét végén a Vértesben sem volt már több lehetôségem.
E lap hasábjain olvashattuk Lantos Zoli tollából - más nézôpontból - hogy az az igazi pálya, amelyik végig folyamatos koncentrálást követel a futótól. Nos itt mindkét nap pillanatnyi kihagyás nélkül kellett hajtani a gyôzelemért, így ez a feltétel maradéktalanul teljesült.
Sajnos mindig ott van a lehetôség a hibázásra, és nem csak a versenyzôk részérôl. Az EG (jelleghatár) ellenôrzôpont rossz helyre került. Az ellenôrzôbíró sem vette észre a tévedést, aminek a versenyzôk látták a kárát, több kevesebb idôt eltöltve a helyszínen. A döntés: az óvás jogos, de az eredményt döntôen nem befolyásolta. És ez többé-kevésbé így is volt. Számomra egy versenyrendezô gárdát talán legjobban az jellemez, mit tesznek pályahiba, óvás esetén. Nagyon sokszor megpróbálják elkenni a dolgot, sôt csűréssel-csavarással elutasítani a kifogást, ezért akik vállalják a felelôsséget, elismerik a hibát, azokat pozitívan kell értékelni, hiszen a jövôben biztosan mindent megtesznek majd elkerülésükre.
Ezzel, és a kisebb zökkenôkkel együtt is nyilvánvaló, hogy az egrieknek nem volt mindegy, milyen érzésekkel távozunk a versenyrôl, és ez a fontos. Akik igy gondoljuk, 1997-ben is ott leszünk a rajtnál.

Hegedűs Zoltán



Vissza a Tájoló 1996/10 tartalomjegyzékhez!
Vissza a magyar nyelvű tájfutó információkhoz!