A középtáv döntõt csúnyán elrontottam, mert nem a megfelelõ hozzáállással vágtam neki. Nem volt meg a kontroll a versenyzésem felett, csak fejetlenül rohangásztam az erdõben. Végül 35. lettem - amivel tulajdonképpen kiegyeztem volna a verseny elõtt. Csakhogy utólag megnézve a versenyt, különösebb megszakadás nélkül egy 20-25. hely közötti eredmény is simán realitás lehetett volna. Ráadásul a teljesítményem - túlzás nélkül - valami borzasztó volt. Viszont igen eseménydús…
A rajtbójára rögtön elkövettem azt a hibát,
hogy túl nagy lendülettel indultam. Ennek következtében
igazából nem sikerült az egyes pontra rendesen kiolvasnom
a térképet, és útvonalat választanom. Levettem
egy irányt, de azt nem igazán sikerült követnem. Az
úton átlépve máris elveszítettem a kontaktust
a terep és a térkép között, nem tudtam beazonosítani
egyetlen formát sem. A zöld mélyedést szerettem volna
megtalálni, de nem igazán sikerült. Az emlékeim elég
felületesek errõl a szakaszról, és ami azt illeti,
valószínûsítem, hogy az útvonal, amit berajzoltam,
az sem állja meg a helyét. Úgy rémlik, hogy végül
tudatosan húztam kicsit balra, hogy elkapjam a fakihordó út
végét, ami végül sikerült is, és onnan
mentem fel a kúpra. Ha úgy vesszük, hiba nélkül
jutottam el a pontra, de azért az gondolom látszik, hogy mennyire
nem voltam ura a helyzetnek. De ha itt ez tudatosodik bennem, és rendbe
szedem a fejem, még minden rendben lehetett volna.
A kettes aztán valamivel jobban "esett" fejben, úgy
éreztem, hogy csak egy kicsit vagyok lemaradva a tájékozódásommal
a futásomhoz képest. Viszont a valóságban ezzel
a kis lemaradással többet kaptam, mint az egyesre fejetlenül.
Már rögtön az egyesrõl rosszul futottam ki, ugyanis
rögtön le kellett volna menni a mélyedésbe, aztán
pedig a nyiladékokon futni a dzsungelharc helyett. Pontközelben
is volt egy megtorpanásom, úgyhogy fél perc ki is röppent
az ablakon. De ez semmi volt a hármashoz képest. Miután
kereszteztem az ösvényt, ismét semmi nem akart stimmelni.
Nem szántam rá az idõt, hogy kiolvassam a dolgokat, csak
felületesen tájékozódtam és meglett az eredménye.
A kelleténél korábban kezdtem el keresni a pontot, aztán
azt hittem, hogy már túljöttem, visszafordultam, aztán
megint vissza, és harmadszor is vissza… Nem sikerült ráraknom
magam a térképre, csak sejtéseim voltak, de azok se jók.
Ekkor jelent meg velem szembe futva a két perccel mögöttem
indult Marian Davidik. Amikor megláttam, elõször azt gondoltam,
hogy már fogta a pontot, és elfutottam arra, amerrõl jött.
Persze ott nem volt semmi, úgyhogy negyedszer is fordultam egy 180 fokosat
és újfent indultam vissza arra, amerrõl jöttem. A
változatosság kedvéért, ezúttal már
meglett a pont. Elsõre is csak egy kicsit kellett volna továbbmennem,
hogy meglássam. De hát ugyebár, ha az ember nem tudja pontosan,
hogy hol jár…
A négyesre Davidikot már nem láttam elõttem, de
tudtam, hogy azért nagyon messze nem lehet. Nyomtam is keményen
fel a dombtetõre, majd egy kis megtorpanás után viszonylag
jól fogtam a pontot. Az ötösre hasonló volt a taktika.
Igazából, itt sem volt meg rendesen a kontroll, de szerencsém
volt, ugyanis amikor befutottam nagyjából a körbe, megláttam
Davidikot, ezúttal egyértelmûen pontról kifutóban.
Két lépés múlva már a pontot is láttam,
és nyertem az átmenetet.
A hatosra Davidik után vetettem magam, távol volt, és sûrû
volt az erdõ, de még pont láttam. Ez volt az az átmenet,
ahol a legtöbben hibáztak, mert nagyon bozótos volt, és
nehezen lehetett olvasni a domborzatot. De Davidiknak sikerült, én
meg közben felfutottam rá. Fogalmam sem volt róla, hogy merre
járunk, de ezt az átmenetet is megnyertem…
A hetesre Davidik sarkában futva indultam, visszatettem magam a térképre,
de miután elfutottunk a hármas pontunk mellett, megdöbbenéssel
tapasztaltam, hogy Davidik nem kezdett el jobbra húzni az út felé,
hanem nyomja tovább egyenesen. Ez egy "eszement" nagy õrültség
volt, felmerült bennem, hogy otthagyjam, és kifussak az útra,
de nem mertem megkockáztatni. Mentem tehát utána. A "susnyában"
össze-vissza csapkodtak az ágak, a térképet nem bírtam
olvasni. Az irányt próbáltam nézegetni, de valahogy
sehogy sem akart arra mutatni a tájolóm, amerre mentünk.
Már végképp elveszettem a fonalat, amikor a pont elõtt
nem sokkal végleg elakadtunk egy bozótban. Itt úgy döntöttem,
hogy megyek a saját fejem (és tájolóm?) után,
és elszakadtam Davidiktól - vesztemre. Tudtam, hogy fel kell futnom
egy dombra, úgyhogy ahogy megláttam egyet, ezt meg is tettem.
Az a domb volt, ami kellett, a pont is meglett "gyorsan", de Davidikak
kicsit más felöl még gyorsabban, és ezzel el is veszítettem
szem elöl.
A nyolcasra is kb. azt a taktikát követtem, mint a négy-öt-hat-ra,
nyomtam ész nélkül, hogy utolérjem a szlovákot.
Az átmenetbõl igazából nem sok mindenre emlékszem,
tudom, hogy felfutottam a pont elõtti dombra, és arról
lefutva fogtam a pontot.
Kilencesre rohantam tovább, de közben azt sem sikerült kiolvasnom,
hogy a gödör majd a mélyedés alján lesz. Amikor
átbuktam a hegyen, és elkezdtem leereszkedni a völgybe, láttam
a másik oldalon kifutni Davidikot, és mivel azt hittem, hogy a
pont majd a völgy oldalában lesz, mentem is gyorsan utána.
Pár lépés után azért rájöttem,
hogy a pontnak lent kell lennie, és visszafordulva viszonylag gyorsan
meg is láttam. De persze ezzel Davidikot immár harmadszor is elveszítettem
szem elöl…
Tízesre nyomtam tovább. Eleinte nem volt tervem az átmenetre,
majd miután kezdtem nagyon bebozótozni, úgy döntöttem
kifutok a kis ösvényre. Sikerült, a pontot végül
viszonylag tudatosan fogtam, de Davidiknak nyoma sem volt, én meg kezdtem
fáradni, és mentálisan is elég nehéz volt
már feldolgozni ezt a futást…
A 11-esre is folytatódott a gyötrelem. Elõször körbe
akartam futni úton, de nem sikerült akkorát kerülnöm,
és amikor kereszteztem a vasutat, inkább mentem tovább
egyenesen. Felfutottam a tisztásos dombra, majd a két út
közül a bõség zavarában nem tudtam választani,
és folytattam egyenesen… A pontot "jól" fogtam,
de hát ez sem volt az az álom átmenet.
Az átfutó pontra aztán eljátszottam a teljesen kezdõt,
a sok út közül nem sikerült kiválasztanom azt,
amelyiket szerettem volna, és egyszer csak szembe találtam magam
"valami" kordonnal. Nem értettem mi van, és elindultam
mellette balra. Gyanús volt a dolog, úgyhogy pár 10 méter
után megfordultam, és a másik irányba próbálkoztam
újra. Na, arra végül meglett a pont, úgyhogy immár
a kordonon belül, megkezdtem az átfutást a célterületen.
Zsolti egyébként ugyan ezt eljátszotta, csak kicsit még
durvában. Övé volt az utolsó részidõ,
enyém az utolsó elõtti… Ezzel egyébként
sikerült visszaelõznöm összidõben, és a
kiskör elõtt 13 másodperccel vezettem elõtte. Én
voltam 32, Õ 33. A baj csak az volt, hogy én itt már padlón
voltam. A 30 fok fölötti meleg (amit már vagy két éve
nem éreztem) megütött, fáradt voltam, és a gyötrelmes
versenyem után már lelkierõnek is híján voltam.
Az átfutó végén frissítettem egyet, de ez
csak annyi volt, mint halottnak, az áldás.
A 13-asra vánszorogtam körbe az úton, a 14-esre meg nem sikerült
meglátnom az optimális útvonalat jelentõ ösvényt.
Mentem körbe jobbról, majd pedig valami sátáni sugallat
hatására elkezdtem levágni a kanyart a legnagyobb gaz kellõs
közepén. Persze nem tudtam, hol keresztezem az utat, úgyhogy
csak reméltem, hogy a hegy, amire felfutok, az az, ami nekem kell - hát
persze nem az volt. Na persze nem nagyon lepõdtem meg ezen, úgyhogy
megtorpanás nélkül már mentem is át a másikra.
Rögtön jött a pont.
A 15-öst viszonylag jól fogtam, bár egy csiga hozzám
képest… Aztán a 16-ra indulóban hátranézve
láttam valami fehér bozót felsõt mögöttem
közeledni, amibõl azt szûrtem le, hogy megérkezett
a 4 perccel mögöttem indult osztrák srác. Hamarosan
valóban meg is elõzött valaki, de nem osztrák volt,
hanem észt, és a 6 perccel utánam indult Olle Karner volt
az. Csak 5 méterrel utána jött az osztrák. Meg a litván
is. Na, õ azért meglepõ volt! Simonas Krepsta ugyanis elõttem
indult!!! Mint késõbb kiderült, még az egyes pontra
hibázott akkorát, hogy nemcsak én, de Davidik is rögtön
kielõzte. Amikor megláttam, rögtön az jutott eszembe,
hogy ezek szerint nem leszek utolsó… A 16-osra próbáltam
elmenni a hármas fogattal, de nem húztak a lábaim, és
a pontig már le is raktak a srácok. A befutó pontra még
elszenvedtem, aztán be a célba. Hát, harakirit elkövetni
lett volna leginkább kedvem.
Egy darabig duzzogtam, és a (kétségtelenül) rossz
formámat szidtam, de aztán rájöttem, hogy én
voltam a hülye. Egész másképpen kellett volna hozzáállni
a dologhoz, és akkor még így is ki lehetett volna hozni
belõle egy egész jó eredményt. Szerintem nem túlzok,
ha azt mondom, hogy befuthattam volna az elsõ 20-ba. Arról nem
is beszélve, hogy ez pusztán Davidikkal elfutva is lehetséges
lett volna! De ahol gondolkoznom kellett volna, ott nem tettem, ahol meg nem
kellett volna, ott igen… Zsolti a kiskörön végül
adott majdnem két percet, és 29. lett, míg én 35.
Tulajdonképpen, a számokat tekintve, egyik sem rossz eredmény,
de õ sem volt maximálisan elégedett, mert õ is hagyott
benne rendesen. Azért õ volt a boldogabb. Megjegyzem, nyolc, illetve
tíz percet kaptunk… Davidik 13. lett. Gueorgiou nyert! Meg Áron
is, mert azt tippelte, hogy két percnél nagyobb elõnnyel
fogja ezt megtenni. 2:01 lett. Mikor fogok én úgy tájfutni
mint õ?
Gösswein Csaba
Vissza a Tájoló 2007/8 tartalomjegyzékhez! Vissza a magyar nyelvű tájfutó információkhoz!