Tavaly rendeztek elõször EB-t a sportágban, ami elõszörre
talán túlzásnak is tûnt: VB, EB - szinte sok is a
jóból, meg hát a két verseny mezõnye között
sincs túl nagy különbség. Mégis jó kezdeményezésnek
bizonyult, különös tekintettel arra, hogy a felnõtt kategóriákat
a kontinensviadalon ifi, junior és szenior kategóriákkal
bõvítették, újabb korosztályokat motiválva
ezzel, hogy világversenyhez illõ edzésmunkával készüljenek
a megmérettetésre. A felkészülésben azt hiszem
nem is volt hiba, az idei tél a síelni vágyóknak
ugyan nem kedvezett, de a kerékpáros alapozáshoz ideális
feltételeket biztosított: a hétvégi hosszú
tekerésekre rendszeresen összejött a csapat, és akár
4-5 órát is bringázhattunk a fagyhalál veszélye
nélkül. Így tavaszra már tényleg a terepre
és a tájékozódásra koncentrálhattunk
- két hazai és 3 külföldi versenyen vett részt
a válogatott, és két hosszú hétvégét
nyilvánítottunk edzõtáborrá, az elmúlt
két évben népszerûvé vált õszi
tájbringás sorozatot pedig idén elõrehoztuk: márciustól
az EB-ig 10 alkalommal gyûjtöttük a rutint a térképolvasáshoz,
útvonalválasztáshoz.
Ezek után az olaszországi tájbringa EB-n meglepetést
már csak a Toszkán idõjárás okozott: a jósolt
30?C, napsütés helyett szinte minden nap esett az esõ legalább
1-2 órát. Panaszra azért azt hiszem nem lehet okunk - az
idõ kellemes meleg, a sár elviselhetõ, szállásunk
ideális, ellátásunk elsõrangú (kösz
Sün), a terep változatos, a térkép korrekt volt. A
rendezõk ugyan kicsit "olaszosan", de tisztességgel
megoldották a feladatot, a 4 versenyszám lement komoly hiba nélkül
(persze lehet hogy ezalatt Zetor, aki ellenõrzõbíróként
vett részt az eseményen öregedett néhány évet…).
Az alig 1-2 éves múltra visszatekintõ sprint szám
terepe egy gerinctõl a folyóvölgyig tartott, az elõzetes
várakozáshoz képest szolid szintemelkedésekkel,
kiolvasható jelsûrûséggel, kevés útvonalválasztással.
Elsõ versenyszámként a térképpel való
gyors kontaktusteremtés és állandó koncentráció
jelentette a kihívást. A középtáv a már
megszokott arcát mutatta, helyenként megállva is nehezen
kiolvasható úthálózat "tizedelte" a mezõnyt,
és itt a "pici mellémenések" gyakran 10-20-30
m szintet jelentettek, ami persze a részidõkben komoly nyomot
hagyott. Üdítõ változatosságnak a felnõtt
férfi pályát bevitték az emír (hogy az hogy
került oda?) zárt vadasparkjába is, ahol a vaddisznók
átlagon felüli sûrûsége volt a helyi látványosság,
õrizték is a rendezõk az összes kaput - vaddisznót
nem, csak biciklistát eresztettek át. A hosszú táv
aztán ismét arról szólt, amirõl kellett -
fizikailag kemény, térképolvasás szempontjából
közepes/könnyû, útvonalválasztásokkal tûzdelt
pálya. A távot ugyan a legtöbb kategóriában
rendesen alálõtték: a felnõtt nõket 81 percre
becsülték a kitûzött pályán, Tommola Paivi-nek
ezzel szemben csak 60 percre volt szüksége. A fiúk már
nem nagyon panaszkodtak a pálya rövidsége miatt. A hosszú
táv és a váltó terepe részben átfedett,
így tudhattuk mire számítsunk: sok szint, egyszerû
úthálózat, sívó napsütés. Nagy
meglepetés így már nem ért minket, már ami
a terepet illeti, nem mondható ez el az eredményekrõl:
egy tisztességes lóversenyen a tét sokszorosát nyerhette
volna az, aki a magyar ifi csapat gyõzelmére tesz.
Figyelemre méltó az az egészséges versenyszellem,
ami tavaly óta az ifi kategóriában kialakult - eredményeként
a fiúk az erõs középmezõnybe küzdötték
magukat az egyéni számokban, és hogy ez váltóban
sokkal többre is elég lehet, azt már nem kell bizonygatni.
Szép volt fiúk! (azért azt nem felejtem el, hogy bedobtatok
a medencébe…).
Én személy szerint büszke vagyok rá, hogy össze
tudtunk fogni, koordinált edzésmunkát végzõ,
vidám közösségi életet élõ csapattá
kovácsolódtunk, külön öröm, hogy ennek látványos
eredménye is van.
Anna
És végül ízelítõnek néhány emlékezetes átmenet az idei EB pályáiból, az ifi fiúk kommentárjaival:
Attila: Számomra, a sprint maradt a legemlékezetesebb
verseny, igazi pörgõs, gyors pálya volt, kevés szinttel,
illetve Anna felnõtt elit kategóriában egyedüli magyarként
dobogóra állhatott. Leginkább a négyes-ötös
és a hetes-nyolcas átmenet volt élvezetes. A négyes-ötös
átmenet igazi dh-s száguldás volt, a végét
kivéve ahol pedálig érõ sziklák voltak, itt
a cseh srác aki utolért oda is ütötte a középrészét,
így kénytelen volt a bringáját a célig tolni.
A hetes-nyolcas átmenet (képen 6-7-es) a jó pályakitûzés
miatt maradt emlékezetes, mivel a nyolcas pont Montaione "óvárosának"
közepén volt, a forgalom le volt állítva, egy kemény
kaptató után, kávézók, kirakatok között
lehetett száguldozni a cél felé
Marci: Ez az átmenet nekem emlékezetes maradt, mert ilyen
amatõr hibát még a tájbringa pályafutásom
alatt nem ejtettem. A kék nyilakkal jelölt úton szerettem
volna eljutni a pontra. A férfi pálya 4-5-ös (képen
3-4-es) átmenetében a térkép nem jelölte a
villanyvezetéket, én meg tájfutó szemmel azt kerestem,
így ez egy kicsit bezavart és sikerült tovább zúznom
a keresztezõdésen. Mire leesett hogy itt valami bibi van, már
egy szintben voltam a ponttal így kiszaggattam a betonra és fel
a kisösvényekre. Ez az átmenetem +6 percbe került. De
ebbõl is csak a tanulságot tudtam levonni, hogy nem szabad mesterséges
objektumokra hagyatkozni, inkább az utakban bízzunk.
Attila: A hosszú távú verseny a toszkánai dombság "lankái" között Montespertoliban zajlott, igen sok szinttel, sárral fûszerezve… Az elõzõ napok esõzései után lehetett számítani rá, hogy nem lesz száraz verseny, de arra, hogy némelyik pocsolyában elsüllyed az ember és a sár kánikulával párosul arra nem. Az egyes-kettes és az ötös-hatos átmenetet érdemes megemlíteni az egy körös ifi pályából. Az egyes-kettes, átmenetnek a patak utáni, szõlõ menti része volt maradandó élmény, mivel a meredekség hatalmas sárral párosult, melyet már széttúrtak a korábbi versenyzõk, utána felüdülés volt a réten keresztül begurulni az erdõbe. Az ötös-hatos átmenetben ismét meg kellett mászni a szõlõ melletti emelkedõt, majd a déli forróságban szõlõk és olajfák között kellett tekerni a nyílt terepen, a hatos pont közvetlen közelében érte kellemetlen meglepetés azt aki a rét szélén vezetõ utat választotta, mivel itt lábszárig érõ dagonya volt. A hosszú távnak a befutója volt még emberpróbáló, éles jobb kanyar után 14-15%os emelkedõ következett...
Ádám (a gyõztes váltó elsõ
futójaként): talán ez a legroszabb átmenetem (A)
ami nem a sprinten volt, mert azok értékelhetetlenül rosszak
voltak Mert nem tudtam tekerni olyan gyorsan. A kettes pontot 3.-nak fogtam,
úgy hogy láttam még elmenni az elsõt. Gyorsan utána
mentem, le a hegyrõl, mikor kiértünk a házakhoz, az
orosz elment jobbra a lett meg várt. Én elmentem balra a patakon
keresztül a házak mellett föl a hegyre, és mire a ponthoz
értem a lett megelõzött és még sokan mások
is. Így hát felteszem azok, akik a többi útvonalon
mentek vagy sokkal erõsebbek nálam, vagy jobb volt az az útvonalválasztás.
Ádám: Ez az átmenet (B-kékkel jelölve)
azért emlékezetes számomra, mert ez a terep tetszett a
legjobban és volt másik útvonalválasztás
is, és most szerintem kivételesen a jó utat választottam.
Vissza a Tájoló 2007/5 tartalomjegyzékhez! Vissza a magyar nyelvű tájfutó információkhoz!