Dr. Szarka Ernõ neve ismerõsen cseng nemcsak az idõsebb, de még a mai fiatalok között is. Az 1983-as magyar VB, számtalan Hungária Kupa és OB fõszervezõje, a magyar és nemzetközi szövetség fáradhatatlan munkása ma is aktív versenybíró, évek óta rendezi a MAFC Nyári Versenyét, többnyire új vagy régen használt terepen, de mindig új térképpel. A kiváló tájfutó szakember az alábbiakban emlékezik vissza sportágunkban eltöltött évtizedekre:
SZARKA ERNÕ
Született 1935. május 12-én.
Meghalt:.....
Nincs végezve itt még e cikk,
Folytatása következik:
Én-Uram, légy én-szerkesztõm,
Új folyamban újra-kezdõm. (Arany János)
Amikor Franciaországban megírták a leghivatalosabb, adatokkal
alátámasztott Berlioz életrajzot, a szerkesztõ a
következõ megjegyzést tette: "az összes idézett
mû közül, amelyet felhasználtunk, Berlioz önéletrajza
volt a legkevésbé hiteles, legmegbízhatatlanabb forrás".
Hiszen a nagy zeneszerzõ nem sokat törõdött a tényekkel,
annál többet a benyomásaival; nem azt írta, ami történt,
hanem azt, amirõl õ úgy hitte, hogy megtörtént,
vagy szerette volna, hogy megtörténjen. Olvastam mindkét
mûvet, a késõbbi száraz, bár hiteles életrajzot,
és a nagyszerû, írói erényeket is csillogtató
önéletrajzot - hiteltelensége ellenére mégis
ez utóbbi tûnik hitelesnek, és fõként roppant
szórakoztató.
Nos, távol álljon tõlem, hogy magamat Berliozhoz hasonlítsam,
csak arra a veszélyre hívom fel a figyelmet, hogy az önéletrajz
mûfaja ilyen veszélyeket rejt magában. Különösen
akkor, ha a szerzõ elhatározza, hogy semmiféle adatnak
utána nem néz, csak saját kútfejére hagyatkozik.
Amikor Szentágothai Jánostól, a nagyszerû, világhírû
anatómustól életrajzi adatokat kérdeztek, gyakran
válaszolta: fogalmam sincs, ha érdekli Önöket kérdezzék
meg Antall Józsefet (persze, nem mint késõbbi miniszterelnököt,
hanem mint orvostörténészt). Mivel azonban Gyurcsány
Ferenc miniszterelnök nem jelezte azt a szándékát,
hogy megírja sportszakmai életrajzomat, kénytelen vagyok
magam nekiállni.
Hát akkor lássunk egy hiteltelen sportszakmai önéletrajzot,
ahol az életmû nem hasonlítható sem Hektor Berlioz,
sem Szentágothai János gazdag és értékes
pályájához.
Kezdjük a térkép iránti szerelemmel, hiszen én
arról az oldalról jöttem, nem az atlétika oldaláról.
Öt éves koromban tökéletesen tudtam olvasni (írni
nem, azt ma sem nagyon tudok); hat éves koromban szüleim rendszeresen
produkáltattak, és könnyedén elmondtam Magyarország
63 vármegyéjét (hogyan lett ebbõl 64?), székhelyeikkel
együtt. Cirkuszban azért nem léptem fel. Már akkor
is, de késõbb is egész életemben a térkép
tanulmányozása volt legkedvesebb szórakozásom, ma
is izgalomba jövök minden új térkép láttán.
(Ez a különbség a térképek és a nõk
között. A térkép szerelme örökéletû,
és csak fokozódik a korral. A másik viszont...). 12 éves
koromtól térkép alapján egyedül mászkáltam
a Budai-hegyekben, miközben anyám frászt kapott, mikor tévedek
el és mikor lépek háborús aknára. Egyik sem
történt meg.
Ami a futást illeti, könnyen, de katasztrofális stílusban
futottam, mégis ez mentett meg a végzetesen rossz testnevelés
jegyektõl, hiszen minden futószintet könnyedén teljesítettem
mind a testnevelés osztályzatokhoz, mind az akkor szokásos
MHK ("munkára, harcra kész") teljesítéséhez.
Amúgy pedig a torna szörnyû kínlódás
volt (ó haskelep, ó kötélmászás...).
Késõbb, amikor a válogatott keret edzõje Kalmár
László lett, elsõ dolga volt közölni, hogy két
embert azonnal ki kell rúgni a keretbõl, mert ilyen szörnyû
stílusban nem lehet eredményt elérni. Ezek voltak: Skerletz
Iván és Szarka Ernõ. A társaság mindenesetre
megtisztelõ. Kalmár Laci mindkettõnkön javított
valamelyest, de felnõtt korban ez már nehéz volt.
Térjünk vissza a kezdetekhez. 17 éves voltam, amikor elõször
hallottam a tájékozódási terepversenyekrõl,
és 18 éves koromban véletlenül bele is botlottam abba
a ténybe, hogy lakásomtól 200 méterre van egy ilyen
szakosztály a Mûegyetemen. Le is sétáltam, és
ott találtam Radvánszky Sándort, Breiner Sándort,
Horváth Lorándot, Fábry Pált, Kósa Csabát,
a Koczur-ikreket, Maácz Bencét és másokat... hát
így kezdõdött. 1953-ban még csak edzéseken
és terepgyakorlatokon vettem részt, 1954-ben már jócskán
indultam versenyeken. 1955-ben már a "nagycsapat" keretében
voltam. Ekkor hatfordulós magyar csapatbajnokság volt 3x3 fõs
csapatokkal. A hat fordulóból ötön ott voltam, mint
elsõ tartalék, de egyszer sem kerültem be a csapatba, pedig
imádkoztam (bocsánat...), hogy sérüljön le valaki
a stabil csapatból. Rosszul imádkoztam, így nem õrzök
1955-bõl bajnoki aranyérmet, pedig megnyertük a bajnokságot.
1956-ban viszont már állandó csapattag voltam a bronzérmes
Mûegyetemi Haladás csapatban.
1957 és 61 között értem el a legszebb eredményeket.
A MAFC csapata a négyfordulós, 4x2 fõs csapatversenyt négyszer
egymás után nyerte el csaknem változatlan összetételben,
és 1961-ben is mi voltunk az esélyesek. Ekkor már nem sikerült,
fél(!) ponttal elvesztettük a bajnoki címet a Spartacussal
szemben (ha jól emlékszem, 160-159,5 arányban; a bonyolult
pontszámítás részleteitõl eltekintek). Ebben
az öt évben minden fordulóban részt vettem (talán
egyedüliként), és kiemelkedõen a legtöbb pontot
szereztem. További eredményeim közül (ki emlékszik
sok száz versenyére?) sporttörténeti jelentõségû
az elsõ magyarországi váltóverseny (Földes
Ferenc emlékverseny, Balatonalmádi, 1960) elsõ szakaszának
gyõztes befutása volt.
Közben elvégeztem az egyetemet, vegyészmérnök
lettem, egyszer sikerült hatodiknak lennem a "Jó tanuló,
jó sportoló" versenyen, amit egyébként ugyanebben
az évben kiváló bajnokunk, Horváth Loránd
nyert.
A válogatott keretbe 1959-ben kerültem be, és ott is maradtam
1963-ig, bár állandó sérüléseim hátráltattak.
Sok kisebb versenyen összesen hatszor voltam válogatott, nagyobb
versenyen viszont soha, ennek okaira késõbb még visszatérek.
1961 után szétesett a MAFC aranycsapata, a legtöbben abbahagyták,
és többé nem jött össze a Mûegyetemen ilyen
jó képességû gárda (egyszer mégiscsak,
a hetvenes évek elején). Én még 1965-ig, 30 éves
koromig folytattam. Ebben az idõben már inkább az egyéni
versenyek domináltak, és nagyobb szerepe lett a futótudásnak.
Ekkor már megmutatkozott, hogy a rendszeres futóedzéseket
csak 19 éves koromban kezdtem el, és hiába voltam szorgalmas,
a lábam nem bírta. Hiába voltam 6 éven át
a képzeletbeli ranglista (hivatalos nem létezett) 4-10 helyei
közt, és hiába kiáltottak ki többször is
bajnokesélyesnek, nagy versenyzõi ambícióim nem
sikerültek.
Az egyik nagy vágyam volt az egyéni bajnoki cím megszerzése.
Akkor még évente csak egy egyéni bajnoki cím volt,
"az" egyéni bajnokság (éjjel-nappali összetett),
többször is voltam a közelében, de mindig elidegeskedtem...
A legjobb helyezésem végül is a hatodik volt.
A másik vágyam volt részt venni világversenyen.
1962-ben, az elsõ Európa-bajnokságon biztos helyem lett
volna a csapatban - ha éppen nem lettem volna sérült. Utána
még egy sérülés, térdmûtét, kihagyott
félévek... így 1964-ben már kerettag sem voltam.
1965-ben, inkább kegyeletbõl, visszakerültem a válogatott
keretbe, és még meglepõen jó eredményt is
értem el egy bulgáriai versenyen. 1966 elején, egy kullancs
enkefalitisz után, 31 évesen, agyonoperált térdekkel
a befejezés mellett döntöttem, elfogadtam egy szakmailag kitûnõ
állást (Gyógyszerkutató Intézet), amely mellett
már nem lehetett válogatott szinten sportolni. Persze a befejezést
csak válogatott szinten kell érteni - amatõr szinten még
42 éves koromig folytattam a tájfutást vad labdarúgás
mellett, ahol szétcincált térdeimet még széjjelebb
rúgták, és a sokadik térdmûtét némi
trombózissal társulva kényszerített a teljes befejezésre,
ha még egyáltalán járni akarok. A teljes befejezésig
még egyetlen sikerem volt: 35. születésnapom után
néhány héttel megnyertem az elsõ szenior Budapest-bajnokságot
(országos még nem volt).
Összefoglalva versenyzõi pályafutásomat: valószínûleg
többet értem el, mint amelyre tehetségem feljogosított
volna - és sokkal kevesebbet, mint amelyet szerettem volna. Ez természetes
életsors...
"Az életet, ím, megjártam;
Nem azt adott, amit vártam:
Néha többet,
Kérve, kellve, kevesebbet", (Ez megint Arany János, és
sajnos, nem én).
Amit versenyzõként nem értem el, azt elértem versenybíróként
és sportdiplomataként.
1957-ben, 22 évesen már elvégeztem a versenybírói
tanfolyamot, és ugyanebben az évben már pályakitûzõ
voltam az elsõ hivatalos magyarországi nemzetközi versenyen
(Balatonföldvár), ahol az egyetlen külföldi csapat, Bulgária
válogatottja mérte össze erejét a magyar csapatbajnokság
6-10 helyezett csapataival. (Mellesleg a bulgár csapat "erejére"
jellemzõ, hogy végig sem tudtak menni a pályán.)
Ha statisztikát vezetnék (mint ahogyan sohasem vezettem), sok
Kilián emlékversenyt, magyar bajnokságot tudnék
felsorolni, de azért versenybírói pályafutásom
leginkább a Hungária Kupákhoz kötõdik. 1968-ban
a nevezetes kékedi Hungária Kupa volt az elsõ, a csehszlovák
határ mentén a csehszlovákiai bevonulás elõtti
napokban (a többit tessék hozzáképzelni), és
Kiskunhalas (1987) volt az utolsó, ahol elnökként vettem
részt. Ha lenne olyan statisztikusom, mint Szentágothai Jánosnak
volt Antall József, az tudná megmondani, pontosan hányszor
is voltam Hungária Kupa elnök (ha már Gyurcsány Ferenc
nem vállalta...). Egy ilyen ötnapos gyötrelmei után
milyen boldogság volt elmondani: megint megcsináltam... Talán
egész tájfutó életpályám csúcsát
jelentették volna a többnyire sikeres ötnaposok... ha nem lettek
volna a világbajnokságok.
Mint versenybíró tehát sikeresebb voltam, mint versenyzõ.
Fordítva talán boldogabb lettem volna.
Az 1981. évi svájci világbajnokságon már
zsûritag voltam. Az 1983. évi világbajnokságra viszont
a Szövetség elnöksége a Skerletz Iván (fõtitkár)
- dr. Fekete Jenõ (adminisztratív vezetõ)- dr. Szarka Ernõ
(technikai vezetõ) triót tartották alkalmasnak az 1983.
évi zalaegerszegi VB megrendezésére. A nemzetközi
vélemények szerint is sikeres VB-t rendeztünk a külföldiek
számára kimondhatatlan nevû városban. (Ezért
azután dr. Fekete Jenõ és jómagam kormánykitüntetésben
részesültünk, ma is õrzöm ezt Czinege Lajos aláírásával.
Egy Czinege tüntetett ki egy Szarkát...).
Ezt a világbajnokságot már megelõzte belépésem
a sportdiplomácia területére. 1977-ben az IOF technikai bizottságában
a magyar érdekeket kiválóan képviselõ Hardicsay
Mária megbetegedett, és helyét én vettem át
ebben a bizottságban. Ezt a pozíciót 13 éven át
õriztem (és õrzöm az IOF Pin kitûzõt,
amely azoknak jár, akik több, mint tíz évet töltött
el az IOF-ben társadalmi munkásként, csak azt nem tudom,
melyik fiókomban van). Lobby tevékenységem elég
hamar sikeres lett, hiszen 1983-ra megkaptuk a világbajnokság
rendezési jogát. Fõ támogatónk a jellegzetesen
francia nevû Edmond Széchenyi volt (persze valószínû,
hogy kettõnk tevékenysége nélkül is, vetésforgó
alapon mi kerültünk volna sorra. Mindenesetre ezek után én
is lobbiztam sikeresen Franciaország mellett 1987-re). Az 1983. évi
VB sikerérõl már beszámoltam, az 1987. évi
VB sikerérõl nehéz lenne beszámolnom, ex-honfitársunk
minden igyekezete ellenére. Szétesett szervezés, befejezetlen
térképek, elnagyolt futópályák, a verseny
teljes "eltûnése" a francia közvélemény
elõtt... Halálfáradt ex-honfitársunk csak annak
örülhetett, hogy egyszemélyes VB-je nem fulladt botrányba.
A sikeres magyarországi VB jutalomjátéka számomra
az 1989. évi svédországi VB technikai ellenõri szerepe
volt (Sõtér Jánossal, mint asszisztenssel). Itt meglepõ
módon sokat kellett veszekednünk a rendezõkkel, akik mindent
megtettek volna azért, hogy nehezen elfogadható rendezési
és térképészeti szokásaikat a VB-re érvényesítsék.
Sok diplomáciai ügyeskedés után ("hogy jönnek
ezek a kezdõ magyarok ahhoz, hogy tanácsokat adjanak a sportág
alapítóinak") végül igen jó VB kerekedett,
amelyben azért mi is benne voltunk. A legfõbb diplomáciai
ügyeskedés az volt, hogy felhergeltem a norvégokat, támadják
meg a svédek rossz rendezési szokásait. Boldogan megtették.
Amit az IOF nem hitt el nekünk, elhitte a norvégoknak. A legfontosabb
probléma a "szénégetõhely" volt fekete
karikával. A helyenként 2-5 cm magasságú (!) fekete
foltokat az erdõben csak nyugalmazott szénégetõk
és svéd tájfutók tudták azonosítani.
Az elsõ mintatérképen 101 db fekete karika tette olvashatatlanná
a térképet. Elõször hiába erõsködtem
("nálunk ez a szokás"), nem engedtek, ekkor uszítottam
a norvégokat, akik az IOF Térképbizottságnál
elérték, hogy ne engedélyezzék ezt a speciális
jelet. A 2 méteres rókavárakat viszont nem ábrázolták
("nálunk ez a szokás"), itt engednem kellett, ezzel
helyre is állt a sohasem csekély önbizalmuk.
Néhány szót a térképhelyesbítésrõl.
1967-ben csináltam az elsõt, és 2007. elején nyomdakész
állapotban van az eddigi utolsó. Nehéz megmondanom, melyik
volt az elsõ, jórészt általam készített
nyomtatott térkép, mert még az õs-kezdeményekbe
is beszálltam kis darabokba. Így saját döntésem
szerint a csévharaszti térképet tekintem elsõnek,
ahol az erdõ színe még zöld volt. Ha emlékeimben
csúszom, ne tessék zokon venni; ha az ezredéves Magyarország
ünnepségét el lehet csúsztatni egy évvel, az
én elsõ helyesbítésem is csúszkálhat
egy-két évet. Tehát 1967 és punktum. Kevés
ember csinált nálam több négyzetkilométert.
Sohasem hittem, ma sem hiszem, hogy mester lettem volna, inkább csak
lelkes segéd. Az 1883. évi VB-n kellõ önkritikával
nem osztottam magamnak egy négyzetcentiméter térképet
sem, csak az edzõtábor térképekben. Remélem
azért negyven év térképhelyesbítõi
munkájával nem túl sok embert bosszantottam fel.
Ez után úgy éreztem, hogy elég volt a sportdiplomáciából
is, ehhez újabb munkahelyi szakmai sikerek ígérete is hozzájárult,
ekkor már a Magyar Szabadalmi Hivatalban, ahol elõször osztályvezetõ,
majd a Hivatal elnöke lettem politikai érdemek nélkül.
1990-ben búcsút vettem az IOF-tõl, (ahol feladatkörömet
rövidesen Hegedüs András vette át) és egyetlen
kapcsolatom a sportággal (néhány ellenõrzõbírói
megbízatáson kívül) az maradt, hogy tagja voltam 1997-ig
az MTFSz elnökségének, elnökhelyettesi rangban, két
évig ügyvezetõ elnökhelyettesként, mert elnök
nem akadt. Nem tagadom, többször kértek fel elnöknek,
nagy dicsõség lett volna, de személyes elfoglaltságaim
nem tették volna lehetõvé a tényleges irányítást,
állami vezetõként pedig támogatást sem ígérhettem.
1997-ben mentem nyugdíjba államtitkári rangban, és
ugyanebben az évben átvettem egyikét a legnagyobb kormánykitüntetéseknek
(A Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztje)
"életútja elismeréseként - amelybe, részletes
indokolás híján, valószínûleg beleértendõ
szakmai érdemeim mellett tájfutó versenybírói
- sportdiplomáciai pályafutásom is.
Nemzetközi versenybíróként utolsó és
igen tiszteletreméltó feladatom a 2003. évi sümegi
Európa-bajnokság zsûrielnöksége volt, ahol kényes
kérdésben sikerült megfelelõ megoldást találnom.
Két taktikai óvást kellett elhárítanom, egy
finn és egy ausztrál óvást. A finnek azért
óvtak, mert a Világ Kupában vezetõ versenyzõjük
(de kár, hogy elfelejtettem a nevét, mert derék gyerek
volt) nem ért el helyezést egyik versenyszámban sem, és
beadtak egy óvást azzal, hogy egy lapos metszõdésben
levõ, térképen is jelzett lapos gödörben volt
a pont, viszont a pontmegnevezés lapos metszõdés volt.
Itt a logikát kellett csatasorba állítanom: a lapos gödör
is a lapos metszõdésben volt, a pont 40 méterrõl
látható volt. A habozó zsûrit meggyõztem,
de azért apró megjegyzések joggal maradtak a nemzetközi
sajtóban. A finn fiú viszont csak annyit mondott sportszerûen:
már nem vagyok formában. Az ausztrál fiú a sprintben
bronzérmes lett volna, ha a századmásodperces idõt
adjuk meg, amit le is mértünk, de az EB szabályzat az idõt
megkezdett tizedekben rendeli megadni, a századok mellõzésével
szegény fiú ideje egy másik tizedmásodpercbe ugrott
át, így csak negyedik lett. Itt nem volt habozó zsûritag,
könnyû dogom volt.
Mi maradt ez után? Minden évben a "MAFC Nyári Versenye",
amelyen ingyen látom vendégül azt, aki ezt igényli,
mindig új térképpel, és lehetõleg új
terepen. Ez csak apró törlesztés azért a sok jóért,
amit a tájfutástól kaptam - világlátást,
akaraterõt, céltudatosságot, gyors döntõképességet,
stb. Bár lábaim, derekam alig bírják, folytatom,
amíg tudom - 2007-ben, versenybírói pályafutásom
50. és térképhelyesbítõi pályafutásom
40. évfordulóján biztosan, dupla adag málnaszörppel
a célban.
Vissza a Tájoló 2007/5 tartalomjegyzékhez! Vissza a magyar nyelvű tájfutó információkhoz!