Az idei rövidtávú OB vegyes fogadtatásra talált: egyesek keményen szidták, mások dicsérték. Egy biztos, a verseny számos olyan, az egész sportágra vonatkozó tanulsággal szolgált, amelyek akár a hatályos szabályok megváltoztatását is felvetik.
Legelsőként még a verseny előtt kirobbant a vita a nevezési díjról. Az eredetileg
meghirdetett 2500 Ft-os díj láttán sokan haszonhajhászással vádolták a rendezőket,
és még elnökségi ülésig is eljutott a vita. A sok vagy kevés kérdésére persze
ott sem született válasz, hiszen ha kicsit is belegondolunk, a tájfutó versenyek
árazása koránt sem költségalapú, sokkal inkább a piac fizetőképességéhez, ill.
a "versenytársak" (többi verseny) áraihoz igazodó. A mostani kb. 1500
Ft-os átlagárba bőven beleférnek a külső szállítók felé fizetendő díjak - a
térképnyomtatás, az SI-bérbevétel, a díjazás, a frissítők, a versenyközpont
infrastruktúrájával kapcsolatos költségek, na és persze az adó (rangsorolók
10 %-os jogdíja) -, de nem jelenik meg konkrétan a rendezők munkájának értéke.
Az utóbbiak közül általában megfizetjük nyomott áron a térképhelyesbítőket,
pályakitűzőket, ellenőrzőbírókat, míg a többi rendező a klubnak megmaradó haszon
reményében robotol, aminek eleve alacsony összege manapság, amikor egyre több
verseny között oszlik meg az egyre kisebb mezőny, kezd eltűnni. De ha egyszer
valaki számszerűsítené akár csak a minimálbér óradíjával ezt a munkát, akkor
valószínűleg 3000 Ft feletti nevezési díjat kapnánk reális árként. A veszprémi
rendezőgárda nem tett mást, mint elindult ebbe az irányba, ami - ahogy nemrégiben
Lantos Zoli is feszegette itt a Tájoló hasábjain - nem feltétlenül baj. Hiszen
sokkal inkább elvárható színvonal, és számon kérhető a rendezőgárda az esetleges
hibákért, ha nem társadalmi munkában végzi a tevékenységét. A pénz pedig ugyanúgy
benne marad a sportágban, hiszen a versenyrendezők kapják. Ha feltételezzük,
hogy minden tájfutó ugyanolyan mértékben működik közre versenyrendezésekben
egy adott időszakban, akkor elvileg ugyanoda jutunk, csak egy magasabb árszínvonalon.
Csakhogy ez utóbbi erős feltételezés. Az utánpótlás-réteg pl. nem vesz részt
a versenyek rendezésében, és a nevezési díjak ilyetén megemelkedésével az utánpótlást
nevelő klubok maradéka kerülne nehéz helyzetbe, hiszen a pályázati pénzeket
és különböző fajta állami támogatásokat nem a nevezési díj arányában osztják...
Egyébként érdekes, hogy a nem sokkal későbbi ONEB árairól, amely szintén kb.
50 %-ot nőtt egy év alatt, nem robbant ki hasonló vita. Egy kétnapos verseny
esetén jobban elfogadjuk az egy futamra jutó 1900 Ft-os árat, mint egy egynaposon
az 1250 Ft-ot? A rendezés költségei gyakorlatilag ugyanazok, függetlenül a napok
számától, a legfőbb eltérés, hogy az utóbbi esetben csak egyszer kell a rendezőknek
a 200 Ft/fős SI-díjat megfizetni.
A legtöbb kritikát a karantén miatt kapta a rendezőség. Pedig a jó szándék
már a versenyértesítőből is látszott, hiszen az 1 órás rajtkaranténnal már a
selejtezőn is csak az adott kategória (helyesebben pálya) versenyzőit kellett
megvárni, a döntőbeli célkarantén pedig egyértelműen ezen elv szerint működött.
A szabályok betart(at)ását pedig nem lenne szabad felróni a rendezőknek.
Azon viszont érdemes elgondolkozni - és esetleg egységesen szabályozni minden
OB-ra -, hogy egyáltalán szükség van-e karanténokra. Alapvetően három potenciális
információáramlásnak kell elejét venni: egyrészt, hogy a még el nem rajtolt
versenyzők ne láthassák a már a pályán lévőket, ill. még kevésbé futhassanak
el velük (mint történt az most a döntőben), másrészt, hogy a már beérkezett
versenyzők ne mehessenek vissza a terepre, hogy pálya közben segítsék a később
rajtolókat, harmadrészt pedig a beérkezett versenyzők ne adhassanak át információt
(pl. mutathassák meg a pályát egy régi térképen) a még el nem rajtoltaknak.
A fő probléma abban van, hogy a versenyterületet általában nem lehet lezárni,
hiszen egy városi területen nehéz kiszúrni a tömegből egy civilbe öltözött tájfutót.
De én a hagyományos erdei versenyeket sem kezelném külön, mert ott meg a versenyterület
nagysága miatt elenyésző annak az esélye, hogy valaki észreveszi az illegálisan
ott tartózkodót.
Mivel tehát a versenyterület nem zárható le, az első ok miatt muszáj rajtkarantént,
a második miatt pedig célkarantént is alkalmazni. Ha azonban megoldható (vagyis
inkább ellenőrizhető) valahogy a terep lezárása a versenyzők elől, akkor elvileg
csak a harmadik problémára kell megoldást találni. Ez pedig elvileg történhet
úgy, hogy döntőben induló versenyzők számának lecsökkentésével a jelenlegi 36-hoz
képest, valamint a rajtba vezető útvonal elnyújtásával biztosítjuk, hogy az
adott kategória utolsó rajtolójának is el kelljen már indulnia a rajtba, mire
az első versenyző beér a célba. Tulajdonképpen ennek egy fejlettebb változata
az a néhány esetben már itthon is alkalmazott megoldás, hogy busszal viszik
a versenyzőket a rajtba; ilyenkor a menetrenddel lehet előírni, hogy mindenki
kellően korán hagyja el a célt, és a rajtban várakozzon jó sokat.
A problémakör egyébként a világversenyeken sem megoldott. Bár ezeken a befutott
ill. még el nem rajtolt versenyzők közötti információáramlás esete általában
nem áll fenn, mivel a versenyzőket a szállásokról viszik egyből a rajtba, a
versenyterület lezárhatatlansága viszont állandó probléma. Visszatérő kérdés,
hogy a csapatvezetők szabadon járkálhatnak-e a rajt a cél között akár gyalog,
akár a buszokkal. A japán VB sprint számában, ahol a nézőknek még térképet is
adtak ahhoz, hogy kimenjenek a terepre, a verseny vége, a terepet elözönlő befutott
versenyzők, valamint a korán indultak útvonalaiból feltankolt csapatvezetők
révén egyfajta navigációs versennyé silányult.
Kevesebb szó esett a verseny után a térképről. Miközben immár harmadik éve
készülnek az itthoni ROB-ok térképei is a sprint versenyekre érvényes ISSOM
jelkulcs szerint, és Ábel is rendszeresen kifejti véleményét az újságban annak
használhatatlanságáról, a magyar tájfutótársadalom a szabványt csak elvétve
ismeri. Legalábbis erre utal, hogy a selejtezőbeli pályák első felében a mezőny
igen tekintélyes része mászott át egy kerítésen - vagy használt rövidítésre
egy építési magánterületet -, anélkül, hogy tudatában lett volna annak, hogy
ez szabályellenes. Az ISSOM egyik fő alapelve ugyanis, hogy ami áthatolhatatlannak
van jelölve, azon tilos is keresztülmenni, függetlenül attól, hogy valóban áthatolhatatlan-e
az adott objektum, vagy sem. Ennek az inkább versenyszabályzatba illő előírásnak
két indoka van: egyrészt a sprint versenyek terepein nincs mindig mód a helyszínen
is bejelölni kordonnal vagy egyéb figyelemfelkeltő eszközzel a gyakran ráadásul
magántulajdonban lévő tiltott objektumokat, azok magas száma vagy nagy kiterjedése
miatt. A másik - és ez a lényegesebb - ok, hogy az áthatolhatatlanság fogalma
nem mindenkinek jelenti ugyanazt. Hogy Zetor példájával éljek: egy 160 cm magas
japán valószínűleg nehezebben mászik át egy 1 m-es kerítésen, mint egy 190 cm-es
európai.
Hogy mi áthatolhatatlan és mi nem, azt könnyű eldönteni: az ISSOM másik fő alapelveként
minden vastag (0,4 mm-es) fekete vonal, vagy fekete színű felületi jel (= szikla)
áthatolhatatlan objektumot jelez. Emiatt tűntek el a hagyományos útjelek a sprint
térképekről, és - többek között - emiatt lettek sötétszürkék a házak is. A vastag
vonalak jól megkülönböztethetők az áthatolható falakat, kerítéseket, vezetékeket,
stb. jelölő vékonyaktól, mert utóbbiak maximális vastagsága csak 0,21 mm.
Az OB-n kerítést mászók a részidők szerint kb. 20 mp előnyt szereztek, és bár
- utánanéztem - ezen végül még a felnőtt férfi kategóriában sem múlt döntőbe
jutás, a bejutási sorrend, és ezáltal a rajtlista módosításával befolyásolták
a verseny végkimenetelét. Egyébként nem ez az első példa ilyesmire: az idei
Thermenland Open bükfürdői sprintversenyén a valóban áthatolhatatlan tavakba
ugrottak be meglepő módon egyes versenyzők, és kényszerültek úszásra
Akkor
rendezőként nekem is ki kellett volna őket zárnom, amit végül - valószínűleg
hasonlóan a mostani esethez - azért nem tettem meg, mert nem akartam csak az
ellenfelek bejelentése alapján, szelektíven kizárni egyes versenyzőket (versenybíró,
mivel hasonló őrültséget nem is feltételeztünk, nem volt a közelben). Ráadásul
ott ez a fajta rövidítés általában nem is jelentett jobb részidőt.
Tény ugyanakkor, hogy a sprint jelkulcs még nem hatályos Magyarországon, ezért
a fenti két esetből a legfőbb tanulság, hogy akár az ISSOM-ot, akár mást, de
sürgősen el kéne fogadni egy, az itthoni sprint térképekre érvényes jelkulcsot.
Szerintem egyébként az ISSOM megfelelő, bár én is szeretek alkalmazni egy-két
eltérést, például több fajta barna színt a különböző fajta burkolt területekre.
Végezetül a pályakitűzésről is írnék pár sort. A sprint versenyeken a térképolvasási feladatot a nemzetközi szabályzat ill. tendencia szerint elvileg az jelenti, hogy nem az első ránézésre nyilvánvalónak tűnő irány a legjobb megoldás. Ez jelenthet útvonalválasztást, amennyiben jellegében eltérő útvonalak között lehet választani, de mivel ez ritka, és általában csak egyenrangú bal-jobb variációkra szűkülne, a világversenyeken sokkal inkább az olyan "becsapós" átmenetekre mennek rá, amikor egy, közvetlenül a pont előtt megbújó és a térképen nehezen észrevehető áthatolhatatlan fal, kerítés, sövény, stb. miatt már kezdettől fogva más irányba kell az egész átmenetet kezdeni. Sajnos ilyen jellegű sprintverseny Magyarországon gyakorlatilag még nem volt, és ennek érezzük is a hiányát a nemzetközi színtéren. Tudom, nehéz egy 800 fős mezőnynek 25-30 különböző pályával is egy ilyen komplex területet találni, maga az egész OB meg a méretgazdaságosság miatt nem válaszható ketté elit és elitebb részre, de legalább törekedni kellene rá. A füredi pályák ugyanis abszolút csak az irányba-menetelről szóltak, ráadásul még meghurkolva, mólóra ki-befutással sem tudták elérni a fő kategóriákban az előírt győztes időket, és sajnos a jövő évi hódmezővásárhelyi ROB-on sem várható túlzottan komplikált terep.
Skuló Marci
Vissza a Tájoló 2005/09 tartalomjegyzékhez! Vissza a magyar nyelvű tájfutó információkhoz!