Nemrég még csak reménykedtem abban, hogy júliusban talán jubileumot ünnepelhetek majd Edmontonban, a Tájfutó Mesterek Világbajnokságán. Hála az égnek, megadatott, ami legfôképpen annak köszönhetô, hogy tavalyelôtt Lengyelországban Európa-bajnok lettem rádiós tájfutásban. Így 1996 óta megszakítás nélkül ez a kanadai volt a tizedik WMOC, amelyen indulhattam. Részt vettem már ugyan 94-ben is a skóciain, de a következô évi oroszországira nem mertem kiutazni (ott nem is állt rajthoz egy magyar sem), az a sorozat tehát megszakadt.
Elsô élményem elég borús lett Kanadáról, miután a torontói Pearson repülôtér
vámosai úgy gondolták, nekik vittem ajándékba azt a két rúd originál, paprikás
Pick téliszalámit és azonnal lecsaptak rá. Csak egy papírt adtak cserébe 4 kg
húsárú elvételérôl, de azzal nem lehetett jóllakni.
Torontóban 6 óra az idôeltolódás a mienkhez képest és az átállás most is komoly
gondokat okozott. Az elsô napon még nem is vállalkoztam futásra, csak úsztam
1 órát és szaunáztam. Másnap viszont Edmontonban ami 2 órával még nyugatabbra
van már kimerészkedtem a városon átkanyargó Nort Saskatchewan folyó menti
Terwillagar parknak nevezett, erdôs, mezôs, fôként kutyafuttatónak, hegyikerékpáros
és futópályának használt terepre (amirôl késôbb tájfutótérképet is kaptam),
de még csak igen álmos iramot bírtam diktálni magamnak.
Fertôtlenítés és medveveszély
A regisztráció több érdekességgel is szolgált, amelyek az elôzô WMOC-ok egyikén
sem voltak. Így például nem vehettük át addig rajtszámunkat, amíg a terepen
használatos összes futócipônket (stoplist és bemelegítôt egyaránt) ott a szemünk
láttára nem fertôtlenítették száj- és körömfájás ellen.
Azután vennünk kellett egy segélyhívó sípot, amit kötelezô kivinni a pályára
(és ezt szigorúan ellenôrizték is!).
A szokásos információs anyagokon kívül kaptunk egy tájékoztató írást is arról,
mit kell tennünk, ha az erdôben fekete medvével találkoznánk. (Remélem a medvék
is kaptak eligazítást, hogyan viselkedjenek, ha tájfutóval találkoznak.) De
ha valamelyikük mégis helytelenül cselekszik, s emiatt közelharcra kerülne sor,
akkor nincs mese, védekezni kell, foggal-körömmel. Az biztos, hogy a vesztes
nem fog cikket írni a szaksajtóba.
Magyarok mindenütt
Mivel az idei WMOC-ra a World Masters Games keretében került sor, számos sportág
képviselôi jöttek el Kanadába. A 84 ország több mint 21 ezer sportolójának jelenléte
jól érzékelteti az esemény rangját és méreteit.
Mi magyarok is lehettünk vagy ötvenen (benne 3 kosárlabda csapattal), de tájfutók
Posta Botonddal csak ketten voltunk. Legalább is Magyarország képviseletében.
De rögtön az elsô terepbemutatón összefutottam a 8 éve az USA-ban élô MEAFC-os
Kolyvek Lacival, a másnapi elsô selejtezôn pedig az utoljára szintén MEAFC-os,
de elôtte diósgyôri Fenyô Lehellel (= alias Frigyik László), akinek a DVTK-ban
éveken át klubtársa és egy ideig edzôje is voltam. Ô 2 éve lakik Kanadában.
Így tulajdonképpen 3 miskolci is tájfutott a kanadai mocsarak között. De ezen
kívül is szerepeltek magyar nevek a rajtlistában: rádiós tájfutó társam, a volt
pécsi Tiszttartó Csaba és 3 erdélyi fiú, Nagy István, Révész András és Veres
Mihály az USA, a torontói Dobos Ilona pedig Kanada színeiben.
Kevesebb skandináv kisebb mezôny
Maga a tájfutó mezôny jóval kisebb volt a szokásosnál, mert másfélezer skandináv
helyett ide csak harmaduk jött el. A legidôsebbek a férfiaknál az M85, a hölgyeknél
a W80 kategóriában álltak rajthoz. A kisebb mezônyök miatt a döntôbejutás szabályain
is újítottak. Húsz fônél kisebb kategóriákban mindenki A-döntôs lett, a többiben
pedig felezték a mezônyöket. A szokásos 80 helyett így kevesebben futhattak
az A-ban.
Váltóval kezdôdött
A World Masters Games megnyitójának délelôttjén újdonságként váltóversennyel
kezdôdött a WMOC. A helyszín: Edmonton belvárosa, de a terep igazi erdôs. A
3 fôs váltók miatt Magyarország ebbôl sajnos kimaradt, ami nagy kár, mert viszonylag
kevesen indultak és gyönyörű érmeket lehetett (volna) nyerni. A leghosszabb
pályát (4,6 km) mégis végigfuthattam, mert segítségemre sietett az egyik versenybíró,
Sheila Baker. Így talán nem ismerôs a neve, de ha azt mondom: Kanyári Csilla?
Bizony, bizony! Elsô tájfutó példaképem (még 1968-ból), néhai Marina György
barátom nyíregyházi utánpótlás csoportjának akkor jól ismert tagjáról van szó.
Szóval segítségével az angol Shaw Margarettel alkottunk, igaz csak csonka, 2
fôs váltót. A Clovesdale nevô térkép a WMG központjától, a Shaw Conference Centre-tôl
alig pár száz méterre, mindenesetre ízelítôt adott a kanadai erdôk sűrűségérôl:
zöld volt és sárga.
Pazar megnyitó
A World Masters Games éjszakába nyúló, pazar megnyitóünnepsége még az elôzô,
2002. évi melbourne-inél is szebbre, látványosabbra sikeredett. Volt ebben csíkot
húzó vadászrepülô kötelék, tűzijáték, ének, tánc, akrobatika, esztétikus tömegjelenetek,
a résztvevôk fél stadiont megtöltô, szektoronként más-más színű pólóba bújtatott
tömege, neves személyiségek, régi automobilok, s felsorolni sem gyôzôm, mi minden.
A végén pedig még erre a hangulatra is ráfejelt a Beatlest utánzó kanadai zenekar
muzsikája. Le is taposták a vidám táncolók a stadion zöld füvét!
Kanadai tájfutás = mocsárfutás
A kanadai WMOC 3 versenybôl és 3 terepbemutatóból állt. Az elsôn megtapasztalhattuk,
hogy tikkadt szöcskenyájak nemcsak a költészetben, hanem a valóságban is léteznek.
Minden lépésnél tömérdek spriccelt szét a lábunk alól. Máig sem értem, hogyan
kerültek be a bozótnadrág belsejébe, de bekerültek.
És mire nem figyeltek a rendezôk? spriccelt azután a locsolóautó is, hogy
a műúttól a parkolóig vezetô murvás dózer úton ne nyeljük a port. A terepen
azután már nem volt gond a porral, annál több a mocsarakkal. Elvétve akadt csak
olyan átmenet, amelyet száraz lábbal meg lehetett úszni. A térképen a zöld és
a sárga dominált, de az a kevés maradék fehér sem volt igazán fehér. Az igen
magas lágyszárú aljnövényzet alatt meg rengeteg, nem látható kidôlt fa, hepe-hupa
bújt meg.
Az elsô selejtezôn a MEDICINE HIUS térképen egy technikailag igen nehéz futam
adta meg a VB alaphangját. A mocsarakon való átgázolást nem vállalva inkább
nagy kerülôket választottam. Ennek a kanadai WMOC-nak méltán adható a mocsárfutás
jelzô. Megállni meg azért nem lehetett, mert rögtön ellepték az embert a szúnyogok.
A terepek egyébként olyan távol estek Edmontontól, mintha miskolci központtal
a Budai-hegyekben rendezôdne verseny. De míg az elsô dél-nyugatra, Winfield,
a többi észak-nyugatra, Fort Assiniboine térségében.
A második selejtezô terepének flórájára a tigrisliliom, faunájára a hiúz és
a fekete medve volt jellemzô. A terepre meg a mocsarak. Ezek híján a homokos
talaj a fenyvesekkel akár a kiskunsági homokbuckákhoz is hasonlíthattak volna.
Csakhogy a tengerszint feletti magasságuk közelítette az ezer métert. Hiába
látszott viszonylag laposnak és alacsonynak a vidék, a Sziklás-hegység keleti
oldalától csak nagyon enyhe lejtéssel és igen lassan ereszkedik.
Az elsô gyenge és a második sikerültebb futásommal a B-döntôbe jutottam az F50-ben,
csak úgy, mint F45-ben Posta Botond. Éppen befért viszont s a döntôben elsôként
rajtolt F35 A-ban Kolyvek László. Fenyô Lehel pedig noha felesége, Andrea
asszony és éppen 2 hónapos, Shakespeare és Bartók után William Béla nevű, aranyos
kisbabája társaságában, még itthonról vitt apró sátorban kempingezve, tehát
nem a legideálisabb körülmények között is remekül futott és 9. helyével a legjobb
eredményt érte el a magyarok között a Greater Vancouver Orienteering Club
színeiben.
A döntô
A döntô terepét (Wildland térkép) szeli át a híres Klondike Trail, ahol egykoron
az aranyásók igyekeztek Alaszkába. A 4000 lóból egy sem, 775 emberbôl csak 160
érkezett meg élve
Mi meg most erre tájfutottunk.
A döntôrôl azt írták, hogy a mocsarak eléggé szárazak. Ehhez képest a terepbemutatón
szügyig ért bennük a víz. Milyenek lehetnek, ha éppen nincsenek kiszáradva?
Én emiatt sajnos itt is inkább többszörösét futottam a légvonaltávnak 1-1 átmenetben.
Sajnos, most a terepbemutatóval ellentétben itt tényleg futhatóak voltak.
(Tiszttartó Csaba meg korábban combtôig megmerült.) A kerülôim önmagukban még
nem lettek volna katasztrofálisak, ha egyiknél nem egy másik félszigeten próbálom
megtalálni a pontomat. Nem volt ott. Az idômet viszont nagyon meghúzta ez a
keverés, így nem sikerült a korábbi WMOC-kon megszokott eredményeimet hozni.
Méltó zárás
Ezután már csak a fennállásának éppen 100. évfordulóját ünneplô Alberta székhelyén,
Edmontonban következett a záróünnepség. A hatalmas területen elterülô metropoliszban
egyébként nagyon egyszerű volt a résztvevô sportolók közlekedése, mert a fényképes,
nyakba akasztva hordott akkreditációs kártya összvonalas bérletként is szolgált.
Metrón, buszon, trolin rengeteget utaztam.
A záróünnepség bár ezen már kevesebben vettek részt újfent színvonalasra
sikeredett. A sportolókon kívül az az 5000 önkéntes is hivatalos volt rá, akik
részt vettek Edmonton eddigi legnagyobb szabású és legsikeresebb világversenyének
lebonyolításában. Nem lesz könnyű helyzetben Sydney, a következô, 2009. évi
WMG rendezôje, ha túl akar licitálni rajta.
Tájfutó szemmel is csak annyi kritikát lehet tenni, hogy a terepeken semmiféle
tisztálkodási lehetôséget nem biztosítottak. (A tájfutó centrumban, Spruce Grove-ben
viszont alkalmanként 2 dollárért le lehetett zuhanyozni.)
A szervezôbizottság által naponta megjelentetett ingyenes, színes újságból (melyben
az orienteering is többször szerepelt) azt is meg lehetett tudni, hogy több
nemzet (olasz, német, cseh) helyi kulturális egyesülete vendégségbe hívta meg
a WMG-n részt vevô honfitársait. Bár ez nem szerepelt a lapban, de így tettek
az ott élô magyarok is. Így a kiutazott atléták, evezôsök, kajak-kenusok, kosarasok
és tájfutók is ellátogathattak az ottani Magyar Ház karakteres épületébe, egy
igazi magyaros, vendégszeretô vacsorára. Köszönet érte!
És én külön is megköszönöm Borsod-Abaúj-Zemplén Megye és Miskolc Megyei Jogú
Város Önkormányzatának, valamint minden támogatómnak az értékes segítségét,
amivel hozzásegítettek, hogy részt vehettem Kanadában a Tájfutó Mesterek Világbajnokságán.
Kovács Attila
Zöld Sportok Clubja, Miskolc
Vissza a Tájoló 2005/08 tartalomjegyzékhez! Vissza a magyar nyelvű tájfutó információkhoz!