Sokáig gondolkodtam, hogy milyen jellegűnek kellene lenni ennek az irománynak, hiszen kérdés, hogy ki olvassa, mi érdekli és mi az, ami bennem leginkább megmaradt. Végül úgy döntöttem egy naplószerű élménybeszámolót írok, beugrós szemmel.
Július közepén hallottam elôször, hogy Kati lesérült és kétessé vált a VB-n
való szereplése. Természetesen nagyon sajnáltam a dolgot, hiszen ha valaki,
akkor ô megérdemelte volna ezt a szereplést, ráadásul így utólag azt mondom,
hogy feküdt volna neki ez a terep, sok tekintetben hasonlított a 95-ös német
VB-re, csak kicsit durvább volt. Szóval beszéltem Skulóval, potenciális támogatókkal
és elméletileg bevállaltam önköltségesen az utazást. Ekkor még azonban az elnökségi
döntés hátra volt, én viszont elutaztam Erdélybe a családommal. Ott értesített
Fagyi arról, hogy mehetek, természetesen nem azért, mert túl jó eredményeim
voltak az idén, hanem mert tapasztalt vagyok és talán a váltón, jó leszek valamire
Nem sok idôm volt ráedzeni erre a VB-re, 10 nap edzés után indultunk is. Nekem
külön 13 óra utazás Sepsiszentgyörgy - Budapest, majd következett a Budapest
- Milánó - Tokió röpke 15 órányi út. Az elsô gépen egy fagyit kaptunk mindössze
ebédidôben, kissé összeszorult a gyomrunk arra gondolva, hogy a hosszú utazáson
éhen fogunk halni. Detti nyugtatott, hogy nála van pár szendvics
Aztán kellemesen
csalódtunk. Megkaptuk elsô japános menünket és próbálkozhattunk alvással, tévézéssel,
játszással, kinek mi ment, a lényeg az volt, hogy agyonüssük az idôt. Sikerült
is, ottani idô szerint reggel tízkor már a Narita nevű reptéren találkoztunk
Makrai Évivel, aki pár nappal elôbb kiutazott az optimálisabb akklimatizáció
érdekében. Igaza volt, kellett volna az a pár nap, én legalábbis napokig nem
tudtam éjjel 2 elôtt elaludni és általában 6-kor kezdôdött a program
De vissza Tokióba, irány az autóbérlés, terveink szerint lett volna egy autónk,
amivel eljutunk a versenyre, és az edzésekre is tudjuk használni. Ez azonban
füstbe ment, ugyanis a magyarországi Nemzetközi Jogosítvány az 1968-as Közúti
Egyezmény alapján lett kiállítva, ami azonban nem felelt meg az elvárásaiknak,
nekik az 1949-es Egyezmény kellett volna. Pár óra vita és hercehurca után kinyögték,
hogy nem megy a dolog és felszálltunk a száguldó Shinkanzenre, mely mintegy
1 óra alatt lepörgette a kb. 250 km-es utat. Nem rossz élmény ilyen vonaton
ülni, csak ne lenne ilyen drága! Egy átszállás a helyi vonatra, telefon a
rendezôknek, majd kis várakozás után értünk is jöttek és autóval elvittek a
versenyközpontba, majd a szállásra. És akkor itt álljunk meg egy pillanatra.
Lehet, hogy én vagyok naiv, de valahogy Japánról mindig a Hi Tech, tökéletesség
jut eszembe és ennek megfelelôen úgy gondoltam, hogy a gyenge kategóriájú szállás
is tűrhetô lesz. Hát tévedtem: egy nagyon lepusztult kollégiumba kerültünk,
ráadásul a mi szobánkban semmi egyéb nem volt a japánok fekvôhelyéül szolgáló
tatamin kívül. Se ágy, se szekrény, csak néhány varrógép a sarokban, hátha unalmunkban
ránk jön a varrás
Aztán sikerült egy-egy matracot és ágyneműt szereznünk, és
próbáltuk megszokni a gondolatot, hogy hát ez van, ezt kell szeretni.
Természetesen légkondi nem volt, a nappali hômérséklet pedig olyan 35-40 fok
között mozgott, és éjszakára sem hűlt szerintem nagyon 30 fok alá. Nekem minden
nap a hôség és a magas páratartalom jelentette a legnagyobb gondot, alváskor
és futáskor egyaránt. Legalábbis azt hiszem.
Elsô nap reggelén megismerkedtünk a helyi szokásokkal, reggelire is rizst esznek,
gyümölcsöt csak korlátozott mennyiségben, gyümölcslevet úgyszintén, de végül
is jól lehetett lakni. Már csak azt kellett megoldani, hogyan tudunk kimenni
terepre edzeni autó nélkül. Szerencsére az osztrák csapat nagyon rendes volt
és kölcsönadták az autójukat, melybe sikeresen beültünk a szlovákokkal együtt
heten (5 személyes autó volt
), majd néha a szembejövô sávban, de sikeresen
megérkeztünk a parkolóhoz. Aztán ki-ki maga belátása és elképzelése szerint
nekivágott a terepnek. Bár ez így túlzás, a gyalogoltunk szó talán megfelelôbb.
Nagyon zöld és nagyon meredek terep volt ez, rengeteg óriásbogárral, melyek
az ember lába mellôl ugrándoznak mindenfelé elég kellemetlen visító hangot kibocsátva.
Engem aznap elkapott a pánik hangulat és egy nagy kavarás után eszeveszetten
rohantam az autóhoz és úgy döntöttem, ebbôl ennyi bôven elég volt. Detti még
hamarabb leállt a terepenfutással, inkább a biztonságos útfutást választva érkezett
ô is vissza hamarosan az autóhoz. Már csak Évit vártuk, aki hôsiesen teljesítette
a 4 km körüli pályát bô egy óra alatt. Délután Detti pihent és futott még egyet
betonon, mi meg megpróbáltuk a lehetetlent: autót bérelni Nagoyaban, sajnos
ezúttal is sikertelenül. Pedig már majdnem megvolt, amikor japán fordítást követelve
megjelent egy hölgy és keresztbe tett. Tehát maradt másnapra is a remény, hogy
kölcsönkérhetjük az osztrákok kocsiját. És így is lett.
A másnapi kicsit jobb terep volt, ott már teljesíteni tudtuk a 3,5 km-es pályát
40-45 perc alatt, így aztán picit megjött az életkedvünk. Bár a 10 percesektôl
még elég távol álltunk
Délután ismét az osztrákokra ragadva Évi meg én elmentünk a Világkiállításra,
ami nagyon jó élmény volt és melegen ajánlom mindenkinek aki még nem járt ilyenen,
hogy amikor teheti menjen el. Hihetetlen érzés, hogy az ember pár óra alatt
bejárja Európát, Ázsiát, Afrikát és a Távol-Keletet
Következett a hivatalos terepbemutató napja, közben megérkezett a csapatvezetésünk
Zsigmond Tibor és Less Áron személyében, úgyhogy már nem voltunk annyira magunkra
hagyatva. Szerencsére ez a terep kocogásnyi távolságra volt a szállástól, így
aztán nyugodtan kimehettünk magunktól. Egész jól futható erdô volt, jó néhány
úttal, Dettinek annyira tetszett, hogy mintegy 70 percig élvezte. Mi fél órára
terveztük az aznapi mozgást, utána figyeltük, ahogy a mellettünk öltözô kínaiak
felöltik magukra vadonatúj profi piros-sárga bozótjukat és nekivágnak az erdônek.
Délután megvolt az elsô csapatvezetôi gyűlés, este megkaptuk a rajtlistát, rajtszámokat,
Emitet és következett a verseny elôtti nemalvásos láz.
Az elsô versenynap: középtávú selejtezô. Egész jól futható terep, markáns domborzattal,
a végén egy kis technikásabb mocsarazással, de végül is semmi extra. Detti és
Évi tökéletesen kezdtek, biztos helyen jutottak be a döntôbe. Én sajnos nagyon
elsiettem a dolgot, nagyon akartam ezt a döntôt, ez volt az a táv, amire talán
a legjobban fel voltam készülve, de sajnos az akarás nem elég. A pálya elsô
felében, az aránylag egyszerű részen hibáztam egymás után háromszor kb. 3 percet
és onnan már nem volt visszaút. Csalódott voltam, természetesen magamban. A
selejtezôk gyôztesei nem okoztak meglepetést, Simone Niggli pedig elkezdte a
verhetetlenségi sorozatát. Itt 2 perccel utasította maga mögé a mezônyt úgy,
hogy ô ugye a selejtezôt kocogja
Gyanúsan ott volt az aranyérem a zsebében,
én simán minden számban világbajnoknak tituláltam már ekkor. A meglepô kiesettek
között mindenképp meg kell említeni a norvég Ann Margret Hauskent a késôbbi
sprint ezüstérmest és az 1995-ös világbajnok ukrán Yuri Omelchenkot.
Délután pihenés, csapatvezetôi, vacsora, megbeszélés és már következett is az
újabb selejtezô, ezúttal a normáltáv. Évi a sikeres középtávú selejtezô után
úgy döntött nem próbálkozik a hosszabb távval, a döntô úgyis embertelennek mutatkozott,
inkább rápihent a sprintre.
Normáltáv selejtezô: szintes, de aránylag futható terep, egy hosszú útvonal
választásos átmenettel, átfutó ponttal, kiskörrel a végén. Detti ismét jól teljesített,
gond nélkül jutott a döntôbe, én szokás szerint agyban nem bírtam. A 6. pontig
még a 10. helyen álltam, aztán egy 5 perces kirándulás, meg késôbb még egy,
ismét eltávolított az A döntô mezônyétôl. Itt fôleg az bántott, hogy a bô 8
perc hibám ellenére csak 3 perccel maradtam el, tehát a futással nem is volt
gond. De hát ez van, utólag ezt a döntôt sajnáltam a legkevésbé
A gyôztesek ismét hozták a papírformát, a legnagyobb kiesô név Carsten Jorgensen
volt, aki az átfutás utáni egyszerű kiskörön eltévedt. (folytatjuk)
Simon Ágnes
Vissza a Tájoló 2005/08 tartalomjegyzékhez! Vissza a magyar nyelvű tájfutó információkhoz!