Az alábbiakban egy új sorozatot indítunk, egykori tájfutó élmények, történetek írására. Hogy serkentsük olvasóink írási kedvét és valamilyen elismerésben is részesüljenek íróink, javasoljuk a nagyobb, többnapos versenyek rendezôinek, ajánljanak fel egy-egy díjmentes indulási jogosultságot a szerzônek. Elsô írásunkat máris közöljük, egyúttal várjuk a rendezôk felajánlásait, amelyeket következô számunkban közzéteszünk, bízva abban, hogy addig egy újabb írás is megérkezik a szerkesztôséghez.
Története mindnyájunknak van több is. Valahogy így kezdôdött a májusi számban
H.Z. tudósítása egy szeniortalálkozóról.
Mesélni az öregek szoktak. Mind gyakrabban és mind porosabb, ásatag élményeket.
Szépítve és toldozgatva a képet, bonyolítva fonalát.
Beállok a sorba. Eljött az én idôm is. Hatvanon túl már mi lehetne a vágyam
ennél több: átadni még valamit a fiataloknak. Igen, még nem késô.
Indulásnak a húszéves korom féktelen ifjúságába utaztatom az olvasót. 1964-et
írunk. A hétvégeken gyakoriak az I. osztályú felnôtt, férfi éjszakai-nappali
kétfordulósok. Kezdôdik a rajzolt térképek kora. A fotózott, fekete-fehér, a
pauszra felvitt jeleket: síkrajz-domborzat, még eléggé egybemosva. De már 1:25
000-es! Óriási elôrelépés a kétszer kisebb, 1:50 000-es turistatérkép összemásolt
kópiáihoz képest.
Az illusztrációnak felvillantott egyik kivágat Fót-Mogyoród térségét ábrázolja.
Innen ástam elô az egyik, kissé szégyenletes sztorimat. A verseny a MAFC-osok,
Kilián György emlékére kiírt rangos viadal. Itt van mindenki, aki az éjszakában
is járatos már. Mint tudjuk, ez azért más műfaj. Futunk, amerre a többiek. Nem
így én! Valaki jólesô homály az ideutazáskor elmagyarázta végre nekem, kétéves
tájékozódási múltam után, hogy mi az ördög az az azimut. Szóval, hogy menjek
tájolóval irányba, az ellenôrzôpontok beméréséhez, felkutatásához (!) Nagy szó
volt ez akkoriban, ha minden bója meglett.
Vagyis a negyvenegy évvel ezelôtti tavaszon, versenyre utazás közben elsajátítottam
a nagy titkot, az én felfedezésemet az iránymenetet.
Hogy az edzôm az akkoriban még igencsak aktív Radnóti Sanyi mit szólt mindehhez,
amikor kiderült, hogy eleddig nekem az égtájakhoz semmi közöm nem volt, és átlagban
egy órás keveréssel minden pályáról bejöttem, azt jobb elhallgatni. De az is
jobb, ami késôn van mint a soha. FÓT-on tanultam valamit, még ha a vallomásommal,
a tudatlanságom ôszinte beismerésével, oda is lett a versenyzôi becsületem.
Esett az ázsióm a többiek körében. Nem így én. Feltüzelve a nagyszerű felfedezéstôl
az est sötétje alatt máris próbálgatni kezdtem a katonai (réses és tükrös) mágneses
szelence tudományát. Elbűvölt a nagy csoda.
Térkép, pálya ezért maradt meg az 1964-es Kiliánról. Fényképek tanusága szerint,
no és persze az emlékezetem tárházában úgy ôrzöm az élményt, hogy ezen a sötét
éjszakán rá se hederítettem a fel-felvillanó fényekre, a körülöttem rajtolók
lámpáira, mozgásuk irányára.
Én tekertem a katonait, akkurátusan úgy, ahogy mondták. Rá a ferde északra
a sarokpontját, aztán kukucskáltam a megcélzott pont felé. Futás gyaloglás
állítgatás kukucskálás lépésszámlálás így ment ez a kizárólag iránymenetes
gyakorlatom után.
És lemostam a gyalázatot a folt, ami FÓT elôtt sötét bélyegként rámrakodott,
egy bravúros húzással száműzve lett. Pontról pontra, szívós következetességgel
csak az iránytűt néztem. Hogy ki ne mozduljon a beállításából! És úgy lett meg
minden pontom, amit nem mesélhetett el, hiánytalanul minden versenyzô. A végén
még büszke is lehettem. Az akkori hülyeségemre. Persze aztán térképet olvasni,
azt aztán még késôbb tanultam. Mire lett olyan is, amin többnyire helyükön voltak
a dolgok.
Van még ugyanebbôl az évjáratból egy másik szégyenfoltom is. Kisgyónbánya központtal
rendezték meg a Pedagógusok a Földes Ferenc emlékversenyüket. Elsô ízben találkoztam
itt a skandináv futók félelmetes formájával. Uccu neki, nyomultam, amerre a
nálamnál gyorsabban kezdôk futottak. A térképre alig rápillantva. Lehet, hogy
ez nekik elég volt, de én sohasem vagy csak nagyritkán tudtam, hogy merre
járok. Pontokat fogtam, hogy milyen sorrendben ez csak már otthon derült ki
sok év múlva. Egy jobb, korszerűbb térkép a Hamuháza, az 1979-es Nemzetek
Versenyére készített újabb változata volt, ami felvilágosított. Hát, itt jártam
én! Itt és ott. 1-es helyett a 4-es ponttal kezdtem, s mivel pontôr nem volt
(akkoriban ebbôl lett volna az idômérés!), én ugyan egyet sem haboztam. Futottam,
amerre a többiek.
És még sokszor, sokáig annyi versenyen. Most elmélázva, bizonygatom, talán
nem is volt ez becstelenség hisz annyi mindent tanultam. Iránymenetet, térképolvasást,
iramfutást és legfôképp becsületet. Hogy a versenyt végig kell küzdeni és azt
a FÓT-ot, foltot le kell mosni minden keverés ellenére. Ha most ez a vége
úgy mint mondtam: hatvanon túl sikerül, ne tartsanak szerecsen mosdatónak.
Csak egyszerűen szerencsésnek. Hogy azt a kort is megélhettem.
Becs szóra mondom: megérte. Hála nektek, tanító mestereim!
Hornák Zoltán
Vissza a Tájoló 2005/06 tartalomjegyzékhez! Vissza a magyar nyelvű tájfutó információkhoz!