A közelmúltig négy éven keresztül alkalmam volt Svájcban versenyezni. A szerzett
benyomásokat azzal a megjegyzéssel adom közre, hogy csak azokkal foglalkozom,
amelyek az én megítélésem szerint kedvezô irányban eltérnek a mi gyakorlatunktól,
és amelyeket minden bizonnyal szubjektíven megítélve szívesen látnék Magyarországon
is terjedni. A mindkét ország gyakorlatában megközelítôen azonos elemekre: pl.
rajt-cél telepítés elvei, a térképi ábrázolással kapcsolatos felfogás, ponttelepítés
gyakorlata, a bajnokságok selejtezô fordulóinak értéktelensége stb. nem térek
ki. Végezetül nem elhanyagolható körülmény az a tény, hogy én az idôsebb szenior
kategóriákban, az 50-ben és 55-ben indultam, ezért az igazán érdekes versenykorosztály
pályáihoz nem tudok hozzászólni.
Mindenek elôtt fontosnak tartom megállapítani, hogy a tájékozódási futás Svájcban
kifejezetten és kizárólag szabadidôs sportként van elkönyvelve, aminek van persze
élsporti kategóriája is, de a versenyrendezés alapelve a szabadidô hasznos és
célszerű kihasználása.
A versenynaptár országos, minôsítô versenyt évente csak kb. tizet tartalmaz.
Elôzetes nevezés, nevezési határidôvel, csak ezekre van és csak ezek kerülhetnek
sorra szombat délelôtt is. A versenynaptár túlnyomó többségét kitevô többi,
ún. regionális verseny a szabadidôs elvet követi: a részvételt bárki bármikor
meggondolhatja, függôvé teheti az idôjárástól, stb. Egy általában 3-4 órás
intervallumban bármikor jelentkezhet indulásra. Rajtidôt még a rangos regionális
versenyen is akkor kap, amikor akar. Így persze a térképek nincsenek elôre berajzolva,
de a berajzolás nem saját idôbôl történik (ez értelmetlenül differenciálna az
eredményben), hanem általában 8 perccel a rajt elôtt lehet behívásra elkezdeni.
Íróeszközt a versenyzônek kell magával vinnie. Ez különös, de következetes mozzanat:
a rendezôség a rajt pillanatától a célig adja a versenyt, a versenyzô egyébként
maga szervezi meg az elindulását. A térképet, a szimbolt és az azonosító számokat
ugyanakkor már a jelentkezéskor fel lehet venni. Regionális verseny szombaton
csak délután kerül sorra, mert a délelôtt még nem szabad idô, az a családi bevásárlások
ideje. (Meg tekintettel kell lenni a rendezô település üzleti érdekeire is
általános társadalmi szolidaritás.) A regionális verseny mindezzel együtt nem
ulibuli rendezvény, valamennyi kategóriában megrendezik, az ifjúságiak esetében
gyakran különbözô válogatási, minôsítési kiírással együtt. Egyszerűen az a felfogás,
hogy a rajtlistával, a vaktérkép és a szimbolok ill. kódok elôzetes ismeretével
nem lehet akkora elônyre szert tenni, hogy ezért érdemes lenne feladni a kötetlen
jelentkezés elônyeit. A rendezô klub végül is a nevezési díjból él, nem teheti
meg tehát, hogy ne menjen elébe a versenyzôk igényének. Meg ugyan ki nem a saját
örömére indulna el, és ki tartaná fontosnak, hogy egy nem minôsítô versenyen
néhány másodperc elônyt szerezzen a térkép elôzetes tanulmányozásával? Regionális
versenyt egy idôben két, esetleg három helyszínen rendeznek, ami a gyakorlatban
azt jelenti, hogy mondjuk egy genfi versenyzôtôl el lehet várni, hogy 150 km-t
autózzon Bernbe, de 250-et már biztosan nem vállalna mondjuk Zürichig. (Németországban
ez még nem távolság, de Svájcban a hegyvidéki terep miatt a közlekedés a jó
utak ellenére már csak valamivel kerül kevesebb idôbe, mint a sík, ámde kérdéses
állapotú magyarországi utakon.) Az elmondottak logikájából következik az is,
hogy a térképet a befutás után senkinek nem jut eszébe elvenni, a 3-4 órára
elnyújtott rajtolási idô ellenére sem.
A versenyre történô gyülekezés rendkívül precízen szervezett esemény. Az adott
település vagyongazdája (önkormányzat vagy magántulajdon) felé a rendezô komoly
anyagi felelôséggel tartozik. Szemetelés, lárma, büntetéssel jár. A versenyre
érkezô idegen autókat a település sehol sem engedi szabadon leállítani. A rendezôk
minden esetben parkolási területet bérelnek, ami lehet a versenyközponttól akár
kilométerekre fekvô utca, üres tér, mezô stb. is. A versenyre érkezô autókat
egymáshoz látótávolságban felálló zászlós rendezôk terelik ezekre a parkolóhelyekre,
ahol a beállást centiméter pontossággal kijelölik, hiszen mindig a várható legkisebb
területet bérlik. Addig új parkolóhelyet nem nyitnak, amíg valamelyik teljesen
be nem telik ekkor a zászlósok másként helyezkednek el. Az eredmény: nincs
tolakodás, hát azért én megpróbálom, nincs behajtás az erdôbe, mások elé állás,
centiméterekkel rövidebb gyaloglásért a természet és az emberi jóízlés legyilkolása.
A zászlós rendezô utasítását nem követni, bár kizárással járna, de azt hiszem
még senkinek nem jutott eszébe a civilizált környezetben... A versenyközpont
minden esetben iskola, vagy sportlétesítmény, amelybe utcai vagy futócipôvel
szigorúan tilos belépni (kárfelelôség!), és ezt a követelményt értelmes emberek
között be is lehet tartatni. Az öltözô leggyakrabban az ily módon védett tornaterem,
amit némi paravánfal alkalmazásával nôire és férfire osztanak, de ezt nem igazán
következetesen teszik, mert a férfi oldalon többnyire a büfét is berendezik,
csaknem kizárólag nôi személyzettel. A versenyközpont azért kerül minden esetben
egy infrastrukturális pontra, mert ott a jelentkezés és az eredményközlés megszervezése
mellett máshol nem biztosítható találkozásokra, információcserére és nem utolsó
sorban kiterjedt, a sporttal kapcsolatos üzleti tevékenységre (árusítás) kerül
sor. Mivel a rajt-cél az így kialakított versenyközponttól további kilométerekre
kerülhet, a versenyzô esetenként összesen 5-6 kilométer gyaloglásra is kényszerülhet.
Ez senkinek nem jelent nehézséget, csak a szabályok betartatásának a kérdése.
Nem láttam egyszer sem, hogy valaki a rajtvonalig igyekezett volna autójával
felnyomulni. Nincs szervezett melegítôszállítás, mert a rendezési elv szerint
a rajtig a versenyzô maga szervezi meg a dolgait. A rajtot és a célt igyekeznek
azonban úgy kialakítani, hogy a versenyközpontból sokáig közös út közelítse
meg, és az elágazásnál rendeznek be egy hevenyészetten védett ruhadepót. A célterületrôl
a befutott versenyzô úgyis gyorsan eltávozik, mert ott az üdítôn kívül mást
nem kap, legfeljebb egy felszólítást, hogy haladéktalanul olvastassa ki a SCi-cardját
(dugókáját) a célban. Meglepô ugyanakkor, és nem gondolom követendônek hogy
az anyagcsere-kiválasztási folyamatok higiénikus és a jóízlést nem sértô elvégzése
csaknem ismeretlen. Azt már a hölgyek is természetesnek tartják, hogy férfiak
a rajtba vezetô úton mindkét fajta dolgukat látványosan ott végzik el, ahol
ennek szükségét megérzik a hölgyek maguk ezt egy hajszálnyival körültekintôbben
teszik, de a rajtba vezetô útnak a svájci viszonyokhoz képest különösen döbbenetes
elmocskolásában azért ôk is kiveszik a részüket.
Az eredményközlés az a terület, ahol a mi gyakorlatunkhoz képest toronymagasan
jobb a svájci. Megállapításom nem a helyszíni eredményközlésre vonatkozik, hanem
az utólagosra. A SCi-cardok (dugókák) kiolvasásának gyorsasága ugyanis nálunk
is örvendetesen megjavult, szemben a svájci gyakorlattal, ahol a kiolvasásra
esetenként tíz percet is várni kell. Az utólagos eredményközlés azonban messze
megelôzi a miénket. A verseny napján, még a délutánín is, legkésôbb este 6-7
óráig a teljes és részletes eredmény felkerül a Szövetség honlapjára. A részletesség
azt jelenti, hogy a lista teljes egészében kimeríti az elektronikus pontellenôrzés
rendszerének elônyeit. Minden eredmény tartalmazza minden átmenet idejét, az
átmeneten elért helyezést, az adott pontig elért összidôt, az adott ponton meglévô
helyezést, valamint természetesen a végleges összidôt és helyezést. (ld. www.solv.ch
bármelyik verseny eredménye.) Egyszerűen nem értem, hogy ezt nálunk miért nem
lehet megvalósítani. Miért érzik a rendezôk feladatukat elvégezve, ha napokkal,
esetenként hetekkel a verseny után egy szokásos gépelt lista csupán az összidôvel
felkerül az internetre? 2004-ben az általam megismert versenyeken ez alól csak
a Postás-MATÁV Kupa volt kivétel, ahol a Svájcban természetes részletes eredmény
24 óra után olvasható volt az interneten. A svájci rendezôket egyszer kérdeztem
meg errôl, és akkor azt a rövid választ kaptam, hogy a Szövetség még évekkel
ezelôtt készített egy programot, amit minden versenyen alkalmaznak, és az ennek
a segítségével elkészülô eredményt az utolsó eredmény biztossá válása után bárhonnan,
ahol van internetes kapcsolat, fel tudják küldeni a szövetségi honlapra. Tudok
olyan esetrôl is, amikor a versenyközpontot a terepen állították fel, ahol vonalas
telefoncsatlakozás persze nem volt, így onnan műholdas internet-kapcsolattal
küldték el este az eredményeket. Ez sem jelentett azonban nehézséget, a versenyközpontokat
nem ezért telepítik elôszeretettel infrastruktúrával rendelkezô pontra, hanem
a már említett okok miatt. (A műholdra történô továbbítást a Szövetség bérelhetô
autója és berendezése elvégzi.)
Jelentôs különbséget véltem felfedezni meglehet, ez csak a szenior kategóriákra
igaz a pályák hosszát és nehézségi fokát illetôen. Az F55-ös kategóriában
egy svájci év alatt 7,7 km átlagtávot számoltam egy versenyre (ez a tényleges,
megtett távom átlaga), ugyanez a szám 2004-ben Magyarországon 6,5 km volt. Az
elôzetes légvonaladatok ugyanezt tükrözik: a svájci idôsebb szenior-pályák (férfi)
1-1,5 kilométerrel hosszabbak a magyar pályáknál. Ehhez járul a svájci terepek
lényegesen nehezebb futhatósága, amely együttesen jóval nagyobb fizikai követelmény
elé állítja az ottani versenyzôket. A terep nemcsak azért nehezebben futható,
mert alpesi jellegénél fogva nehezen járható vízfolyásokkal, érintetlenül hagyott
részekkel, meredek hegyfalakkal van tele, hanem azért is, mert sokszor viszik
a versenyt 1800 méter fölé, ahol a pályák olyan legelôkön futnak, amelyeken
teheneket tartanak. A tehén pedig nagyon türelmes és csak akkor lép tovább,
ha már térdig belesüllyedt a talajba. Lépés- és lábtávolsága ugyanakkor véletlenül
sem azonos egy futó ember lépéshosszával, így az ilyen legelôkön való futkosás
a kiemelten nagyszerű természeti élmények közé tartozik. Azt gondolom, hogy
Magyarországon szükség lenne a szenior pályák radikális meghosszabbítására,
már csak azért is, hogy a terepek értékesebb és érdekesebb részeit is elérjék!
Az ellenôrzô pontok telepítésével kapcsolatban csak egyetlen észrevételt tartok
érdemesnek leírni: hibás vagy ellopott ellenôrzô készülék Svájcban egyszerűen
elképzelhetetlen, ezért fogalmam sincs, hogy a szabályzat mit ír elô arra az
esetre, ha valamelyik nem villantana vagy nem adna hangjelzést. A pontfelszerelés
ellopása nem a rendezôk felelôsége, de hogy 2004-ben miért találtam minden harmadik-negyedik
versenyünkön nem működô ellenôrzô készüléket, arra körülbelüli magyarázatot
sem tudok mondani.
A terepválasztás kérdését is röviden érintem, mert bár Svájc ugyanazokkal a
problémákkal küszködik, mint Magyarország, de valamennyi eredményt már sikerült
elérnie egy hosszú idôre szóló törvényi szabályozás elôkészítésében. Az alapszituáció
a következô: valamikor 1954-bôl van egy érvényes országos törvényük arra, hogy
az erdôt, annak tulajdoni formájától függetlenül, bárki szabadon használhatja,
csak nem rongálhatja. A vita akörül folyik, hogy mi minôsül rongálásnak. Erre
ugyanis csak következtetni lehet egy másik elôírásból, ami szerint az erdôtulajdonos
bármilyen állatot és bárkinek az állatát elpusztíthatja, ha azt tapasztalja,
hogy az az utak vagy a növényzet állapotában károsnak ítélt változást csinál.
Erre a passzusra hivatkozással a 90-es évek végén az egyik erdôtulajdonos az
éjszakai országos bajnokságot két nappal megrendezése elôtte letiltotta, illetve
visszavonta a már kiadott engedélyt, amivel jelentôs anyagi kárt okozott a Szövetségnek.
A Szövetség bírósághoz fordult és kára megtérítését azzal az okfejtéssel követeli
(az eljövetelemkor még nem lezárt perben nem reménytelenül), hogy a tájfutó
nem állat, tehát a törvény szerint nem is rongálhat. A példa mindazonáltal azt
mutatja, hogy a terepengedélyezés Svájcban is kisstílű vita tárgya, aminek következtében
a regionális versenyek esetében inkább gyenge minôségű erdôfoltokra lehet számítani,
többnyire gazdag úthálózattal, de egyébként nehéz áthatolhatósággal. Vagy alpesi
viszonyokra... A szalagozott, kötelezô útvonalakkal tarkított pályák nem ritkák,
a tájfutó közfelfogás nem ellenzi alkalmazásukat.
Utolsónak marad az a tényszerű és nem alkalmazásra átvehetô kérdés, hogy ki
a tájfutó Svájcban és ki az Magyarországon. Nem ismerem az ottani igazolt versenyzôk
számát, sem annak viszonyát az összlakossághoz. Azt viszont tapasztalatból mondhatom,
hogy Svájcban mindenki fut, akinek van lába (ismert jelmondatuk: a hal úszik,
a madár repül, az ember fut), így még a nem minôsítô regionális versenyen is
több a rajthoz állók száma, mint a mi versenyeinken. A szám ugyanakkor csalóka,
mert ez a többlet a szenior kategóriákból kerül ki. Markáns például álljon itt
a 2002-es országos nappali bajnokság, amelynek legnépesebb mezônye az F55 volt
86(!) indulóval. Ebben a szenior kategóriámban még a regionális versenyeken
is csak elvétve indult 30 versenyzônél kevesebb. A junior és az elit mezôny
ennél lényegesen kisebb. Úgy tűnik, hogy a tájfutók mégiscsak a TV és a diszkók
nélkül felnôtt generációkból kerülnek ki. A többiek a Svájcban minden hétvégén
sorra kerülô 2-3 nagyobb és több kisebb városi, maratoni vagy félmaratoni futóversenyen
indulnak. Ezek kevesebb macerával járnak, csak oda kell állni a rajthoz (legtöbb
esetben viszont csak elôzetes nevezés után) és kész. Több ezren futnak rajtuk
olyan idôket, amelyeket csak a legjobb tájfutók tudnak megközelíteni. A legnagyobb
ilyen rendezvényen, a Berni Nagydíjon (10 mérföld = 16,09 km) 20 ezer körül
mozog az indulók száma, 500 fölött a szenior F55-ösöké, de tájfutó általában
nincs a legjobb 20 között. A világbajnoknô Simone Luder tudomásom szerint el
sem indul (vagy ha igen az 5 km-es rövid pályán), talán, mert eredménye nem
használna a hírnevének. Nincs jelentôsége, de nem tudom megállni, hogy ne említsem
meg, hogy kategóriámban az 500 és valahány induló között Bernben egyszer sem
tudtam beférni a legjobb 300 közé. A futás nemzeti ügy, a városi versenyeken
lefutott kilométerek alapján a Svájci Atlétikai Szövetség évente teljesítményplakettekre
és ajándéktárgyakra tesz közzé kiírást. Nem tudom, mi az oka speciálisan a tájékozódási
futás kisebb népszerűségének a fiatalok között, de azt biztosan állíthatom,
hogy ha sportunkat nem a szabadidôs elvek szerint szerveznék, még ennyi érdeklôdôt
sem tudnának összegyűjteni. Ezt a körülményt esetleg nálunk is érdemes lenne
meggondolni...
A mellékelt térkép (lásd a 16. és 25. oldalakon) az általam egyik legnehezebbnek
ítélt, tipikusnak vélt tereprôl, a Fribourgi Alpokban található Schwyberg-rôl
készült. A bemutatott részlet 1400 és 1900 m tengerszint feletti magasságú,
a magasabb részeken jellegzetes svájci tanyákkal tarkított havasi legelôkkel,
lejjebb nehezen járható alpesi fenyôerdôvel. A halszálkaszerű vízfolyások 30
cm és másfél méter közötti, függôleges falú mélyedések. Az útvonalammal berajzolt
pálya a 2002. évi rövidtávú országos bajnokság F 55-ös kat. pályája (2860/240
m, gyôztes idô: 2431). A vörös vonalakkal lefedett területet az 1999 karácsonyán
az egész Svájcon végigsöpört évszázad-szélvihar olyan mértékben letarolta, hogy
a behatolás életveszélyes, hasonló jelzéssel és területtel bármelyik svájci
terepen találkozni lehet. Figyelmet érdemel még az a svájci gondoskodás, hogy
minden esetben magára a versenyterepre kivisznek két vagy három elsôsegélynyújtó
állomást orvossal, amelyek helyét vörös +-tel jelölik be. Még a rövidtávú pályára
is került egy ilyen állomás.
Homoki Géza
Vissza a Tájoló 2005/03 tartalomjegyzékhez! Vissza a magyar nyelvű tájfutó információkhoz!