Megnyugtató érzés, hogy vannak még tökéletes dolgok a világon. Vagy legalább
majdnem. Mint például az idei Sítájfutó VB. Rendezvénynek is szinte hibátlan
volt, de mindehhez járult még a mesébe illô lappföldi díszlet, a tökéletes idôjárás
és a pazar szállás. Az biztos, hogy a helyi prospektus nem túlzott a címbeli
szlogennel.
Pedig nehezen indult. Hónapokig lebegtettük a kérdést a rendezôk felé, hogy
megyünk-e, illetve magunk számára azt, hogy ha igen, akkor mibôl. A részvétel
költségei tekintetében ugyanis szintén kiemelkedô volt ez a VB, az MTFSZ Elnöksége
pedig nem tudott azonosulni a mi nagy céljainkkal. Máig is fülembe cseng a verdikt,
miszerint nem támogatunk felnôtt világversenyzést, ami legalább is érdekes
perspektíva az élsport számára
A nagy bizonytalanságban azért edzettünk, majd az egész decembert Ausztriában,
különbözô sífutó edzôtáborokban, Ágnes biathlonozott, januárban megjártuk Svájcot
egy WRE kapcsán, mire onnan hazakerültünk, itthon is magához tért a tél, úgyhogy
a lehetôségekhez képest kifejezetten jó felkészülést tudhattunk magunk mögött.
Én például több mint 1100 km-t síeltem össze márciusig, ami közel duplája a
tavalyinak. Már csak menni kéne
Végül meglepô módon egy magánszemélytôl érkezett a mentôöv: Honfi Gábor ajánlott
fel annyi támogatást, amely lehetôvé tette a részvételünket. Ezek után jött
a last-minute utazásszervezés összes nyűgje, amelynek csúcspontján, alig egy
nappal az indulás elôtt a világ valószínűleg legbénább légitársasága törölte
a járatunkat. Ám ekkor már semmi nem állíthatott meg, ha nehezen is, de eljutottunk
Levi-be.
Levi. Finnország állítólag legnagyobb síparadicsoma elég bizarr látvány,
kb. olyan, mintha valaki átrakná a János-hegyet a Nyírségbe, a nagy laposból
kiemelkedik egyetlen 500 méteres domb (helyiül tunturi) és azon vannak minden
irányban lesiklópályák. A meglehetôsen vad hegyoldalak alatt gyönyörű, enyhén
hullámzó tájon hatalmas sífutópálya-rendszer található, ahogy arrafelé szokás,
minimum naponta kihúzott, széles nyomokkal, világítással, az elágazásokban térképpel,
illetve a tajgába telepített kis büfékkel, ahol a sífutó megpihenhet és a rénszarvasbôrrel
leterített padokon üldögélve a tábortűznél kolbászt süthet nyárson. Ha létezik
külön mennyország a sífutók számára, azt nagyjából ilyennek képzelem
De mindez csak a hét végére vált számunkra realitássá, mivel elsôsorban a világbajnokságért
jöttünk. Az pedig különös módon próbálta ötvözni a két sí-szakágat: a versenyterep
nem a sífutópályák között, hanem az alpesi pályák melletti hegyoldalban kapott
helyet. Ott is volt egy sífutópálya, még egy finn bajnokságra csinálták évekkel
ezelôtt, de nem nagyon használják és ennek egészen prózai oka van: olyan mértékben
brutális és barátságtalan, hogy senki nem akar rámenni. Fekete, tehát a színezéktan
alapján nehéz, de csak azért nem sötétebb, mert olyan már nincs. Errôl a pályáról
sugárzott a rosszindulat, vagy telibe ment felfelé a hegynek vagy ugyanúgy jött
le, az alja és a teteje között 150 méter szint volt (összehasonlításképpen Galyatetôn
ugyanez 45 méter), ezt általában a kettes pontig pihenés nélkül kaptuk meg,
a hosszútáv esetében például mindjárt háromszor. Utána meg jött az ereszd el
a hajam, száguldás vissza a hegy aljába. Szerencsére emberkínzó kisnyom relatív
kevés volt, a nagypálya kanyarjait vágták le itt-ott, de azok csak rövid szakaszokon
jutottak szerephez, illetve a szomszéd hegyen, mert azon meg eredetileg semmilyen
pálya nem volt. Az mondjuk nem tartozik a felejthetetlen élményeim közé, amikor
harmadszor kellett oda felmenni, de végül is egy VB nem pusztán szórakozás
Technikailag kifejezetten érdekes volt, nem teljesíthetetlen, sôt, az ember
hajlamos volt legyinteni, hogy már megint egy könnyű átmenet, de aztán kiderült,
hogy van egy csomó finomság, amelyek összesen akár perceket is jelenthetnek,
illetve a lejtôn lefelé 50 km/h-val száguldva nem is olyan egyszerű a térképet
és a nyomhálózatot összeegyeztetni. A legtöbb hiba túlfutásból következett,
mire az ember észrevette magát, már el is puskázta a vételt jelentô nyomot.
Hóban szemben a tavalyi VB-vel nem volt hiány, Lappföld meteorológiai szempontból
is csodálatosan teljesített, végig -10 fok körüli hômérséklet, 60 cm porhó és
általában napos, száraz idô. Jobbat álmodni sem lehetett. Esetleg a hajnali
-20 fokoktól eltekintettünk volna, de mivel ez jobbára csak a reggelihez vezetô
300 métert érintette, ki lehetett bírni, a versenyek pedig mind dél körül kezdôdtek.
A nyomok minôsége miatt a rendezôk hosszasan sajnálkoztak, hogy nem tehetnek
róla, de ez most egy olyan szerencsétlen hó, ami puha és a kisnyomokon besüllyed.
A pályán ez talán ha 100 méter hosszan érzôdött, amúgy szó szerint ideális viszonyok
között versenyezhettünk.
Az nem meglepetés, hogy itt is, mint mindenhol a skandinávok és az oroszok vitték
a prímet, ami alatt nagyjából az elsô 20 hely értendô. Az oroszok ismét elég
nyomasztóan maguk alá gyűrték a mezônyt, pedig mi, hajdani úttörôk, e nélkül
is eléggé jól ismerjük a himnuszukat. Nyertek egy férfi váltót, a hosszútávon
öt érmet a hatból(!), aztán a középtávon már csak négyet. Üdítô változatosságként
becsúszott egy-egy finn vagy norvég gyôzelem (Matti Keskinarkaus illetve Stine
Hjermstad-Kirkevik meg a norvég váltó), bár a nagy hazai reménység, Liisa Anttila
áldozatául vált a saját plakátjainak (ugyanis vele volt tele az egész falu)
és mint tavaly Bertil Nordquist, ô is végig betlizte a versenyeket, végül a
váltó után már csak mérges kismalacként mutogatott a kötésére, miszerint az
tehetett mindenrôl, merthogy kioldott menet közben. A versenyek egyébként kifejezetten
izgalmasak voltak, kár, hogy az egészet eldugták a hegy néptelenebb oldalára.
Járt ott ugyan pár kósza sífutó, de az ígért 1500 nézônek töredéke sem. Pedig
drámában nem volt hiány, a sprinten például a férfiak elsô 5 helyezettje egy
másodpercenként követte egymást, a hosszún pedig Tatjana Vlasova elképesztô
mázlijának lehettünk tanúi. A biztos nyerônek látszó Stine H.-Kirkevik ugyanis
befutott, megünnepelték, majd kimeszelték. A második helyezettnek tűnô Natalia
Tomilova pedig az utolsó körben rossz térképet vett el, egy perc múlva ugyan
visszajött a jóért, de addig már Vlasova beelôzte és ebbôl nem is engedett.
Gyakorlatilag minden verseny határozottan szórakoztató volt, még az elvileg
legunalmasabbnak számító hosszútáv is, ahol tömegrajttal és többkörös pályatervezéssel
oldották meg, hogy valami a célban is történjen. A mezôny pedig hihetetlen szoros
eredményekkel és drámai fordulatokkal tette teljessé az élményt.
Akkor hát, itt az ideje, hogy szembenézzünk magunkkal. Mit is értünk el ezen
a VB-n? Mondhatnám ôszintén hogy elégedetten tértünk haza, de azért a kép
ennél egy kicsit árnyaltabb.
Kezdjük a hölgyekkel. Illetve azzal az eggyel. Ágnes minden szempontból kiválóan
szerepelt, eredményei meglehetôsen egyenletesek voltak: 131-133% illetve a 24-29.
helyek. Az egyik számban (hosszútáv) még a kitüntetéssel felérô tizenedik
hely is megvillant a láthatáron, de ezt azért inkább majd legközelebb. Így is
nagyon elégedettek lehetünk: Ágnes gyakorlatilag megismételte az eddigi legjobb
magyar nôi, egyéni, sítájfutó VB helyezést (Kaló Marianna kétszer is volt 24.
a 80-as években, illetve az ô legjobb eredménye is 131% körüli volt). Én év
elején hosszú távú célként azt tűztem ki, hogy idôvel érjük utol Közép-Európát.
Nos, jelentem, lehet a lécet feljebb rakni, mert ez nôi vonalon gyakorlatilag
megvan. Svájc és Csehország még csak látótávolságban, de a többiek ott vannak
körülöttünk (Ausztria, Bulgária, Olaszország és Ukrajna a VB, Szlovákia, Románia
illetve Németország pedig a svájci WRE futamok alapján megítélve). További kötelezô
skalpok Írország, Ausztrália, Japán és az Egyesült Államok, de nem elsôsorban
erre vagyunk büszkék. A nagy sítájfutó nemzetekhez (skandinávok, illetve az
oroszok) még gyúrni kell, de valahogy az ô körülményeik annyira mások, hogy
reális célként ezzel egyelôre nem frusztrálnám a magyar élmezônyt. Lehetetlennek
persze, ezt sem nevezném, lásd csehek, akik ott vannak rajtuk és itt élnek pár
órányi autóútra tôlünk.
A férfiak között egy kicsit nehezebb érvényesülni. Itt egész konkrét összehasonlítási
alapunk van, ez pedig az én tavalyi, illetve idei VB eredményem, nullhipotézisként
elfogadva, hogy az élmezôny kb. ugyanolyan erôs. Erre tipikusan igaz az a vicces
felütés, hogy van egy jó, meg egy rossz hírem. A jó az, hogy sokkal stabilabban,
több erôvel, jobb technikával és egyáltalán sokkal versenyképesebben versenyeztem.
Az eredmények 143-155% között szórnak, nem csak itt, de Svájcban is. Ezt tavaly
egyszer sem sikerült elérni, lôn tehát jelentôs elôrelépés. A rossz hír viszont,
hogy a mezôny közepe elôre húzódott. Míg az élmezôny nagyjából változatlan,
a második vonal nagyon a nyakukra mászott és dacára a relatív jobb idôknek,
helyezésben sikerült majdnem vissza is csúszni. Azért csak majdnem. Kétszer
50., illetve egyszer 56. lettem, ebbôl az elsô kettô elôrelépés (tavaly a 60.,
53., illetve 45. helyeken végeztem). Ami fáj, az a középtáv 56. helye, mert
tavaly ugyanitt még 45. voltam, a mostaninál nagyobb hátránnyal. Az akkori mezônyben
még a 150%-kal 42. lehettem volna, ez itt most nagyon messzire került, sôt,
még az elsô 50 is. Olyan kellemes, verhetô tavalyi ellenfelek, mint pl. Japán
egyszeriben megtanultak síelni és igaz, nem nagy különbséggel, de rendszeresen
elôttem végeztek. A titkok azért kiszivárogtak az ô felkészülésükbôl is, és
ez némileg magyarázza a dolgot: egész télen Skandináviában edzettek. A többiek
is. Gyakorlatilag mindenki. Pl. a svájciak is, pedig nekik ott a hó a kert végében.
De mondok egy abszurdat, még Dánia és Írország képviselôi is, bár azért ôk máshogy
viszonyulnak ehhez a sportághoz és az amerikaiakkal együtt továbbra is inkább
a biztos hátországot jelentik. Mindazon által a kijelölt ellenfelek közül is
becsúszott egy-egy német, japán illetve osztrák, ami kicsit visszaállította
megtépázott önbizalmamat.
Summa summarum, a fejlôdés letagadhatatlan, de a körülmények, sajnos, változnak.
Térjünk inkább vissza az egyéb körülményekhez, hátha valaki a Hotelli Levitunturi-ba
készül nyaralni vagy telelni. Én már megjártam pár szállást szerte a világban
és általában azt tartom magamról, hogy a ganéjban is ellaknék, de ezzel a mostani
egy héttel kicsit el lettem kényeztetve. Azt már jelentkezéskor észrevettük,
hogy a szállás drága (megjegyzem, másik nem volt, illetve csak 20 km-rel arrébb,
szállítás nélkül, tehát nem volt igazán opció), de hogy ezért szolgáltatás is
jár, az váratlanul ért. Korrekt szobák, ingyen uszoda, szauna, jacuzzi, konditerem,
full-extrás waxterem és olyan vacsora, amely konkrétan az elhízással fenyegetett.
Azzal vigasztaltuk magunkat, hogy egyszer az embernek az életben meg kell próbálnia
annyi lazacot enni, hogy ráunjon (nem sikerült). A rendezôk úgy tervezték, hogy
az egyetlen szállás kicsit összefogja a mezônyt és az olimpiai falu hangulatát
kölcsönzi a rendezvénynek. Az tény, hogy az állandó együttlét hamar összehozta
az embereket, a társasági élet központjában, az ír/ausztrál rezidencián már
a második versenynap után 8 nemzet vagy két tucat képviselôje tartott spontán
összejövetelt. És ez még csak hétfô volt
Ahogy Nina Phillips, az ír lány mondta: fárasztó volt ez a hét, mert túl sok
volt a verseny a bulik között.
Marosffy Dani
Vissza a Tájoló 2005/03 tartalomjegyzékhez! Vissza a magyar nyelvű tájfutó információkhoz!