November 9-én, gyönyörű napsütéses ôszi idôben, mintegy 120 résztvevôvel zajlott
le a Tabán Kupa. A verseny rendezôje, a Hidegkúti Spartacus SKE, erre az alkalomra
új Tabán térképpel rukkolt elô, felhasználva Hegedüs Ábel még 1984-ben készített
Tabán térképét. Mivel, az elôdjéhez képest majdnem kétszeresére bôvült új térkép,
nem a hagyományos nyomdatechnikával készült, ráadásul műanyag papírra, többen
is érdeklôdtek az eljárás iránt. Zetor bátorításának is köszönhetôen úgy éreztük,
hogy érdemes írni errôl a szitázás nevű eljárásról egy cikket, már csak azért
is, mert a nyomdai feladatkörrôl, mint a térképkészítés folyamatának végsô,
de egyik legfontosabb részérôl, kevés szó esik.
A szitázás (szitanyomás)
A szitanyomás a nyomdaiparban egyre jelentôsebb szerepet tölt be, ami annak
köszönhetô, hogy a hagyományos eljárásokkal nem nyomdázható anyagok és felületek
nyomtatása oldható meg vele. Ilyen felületek közé tartozik például a textil
(póló, esernyô, szatyor), a műanyag (öntapadós matrica, CD, DVD, vonalzó, reklámszatyor,
bankkártyák), a papír (céges papír, papír szatyor, meghívó, névjegykártya),
a fém (elôlapok, fémtárgyak). Csupán e néhány termék megemlítésével is érzékelhetjük
az iparág fontosságát, egyre nagyobb szerepét a mai világban.
A szitázás elôkészítése a film levilágításáig megegyezik az ofszetnyomáséval.
A nyomóforma egy sűrű fém vagy műanyag szövet. Elsô lépésben a szövet felületét
egy fényérzékeny (fényre keményedô) anyaggal kenik be, majd ráhelyezik a levilágított
filmet, aminek fekete része (pozitív film) nem engedi át a fényt. Erôs fény
hatására a massza megkeményedik, és telíti a szita rácsai között lévô lyukakat.
Ahol a film fekete, a szitán lévô réteg nem kap fényt, és nem köt meg, így a
szita kimosása után megkapjuk a képet a szitaszöveten (a pozitív kép helyén
átlátható a szita), azaz a nyomóformán. A szitát ráhelyezik a nyomtatandó felületre,
majd festéket húznak, illetve préselnek át a nem telített szitaszövet résein
egy rakli nevezetű gumilappal, ezáltal elôáll a szitázandó anyagon a pozitív
kép. A szita alapvetô jellemzôje a szitaszövet rácshálójának sűrűsége. Minél
sűrűbb a szövet, annál finomabban fedi le a levilágított filmen lévô képet.
A használatos szitaszövetek sűrűsége 130-150 dpi közötti érték szokott lenni.
Ez valójában azt is jelenti, hogy mikor átmásoljuk a szitára a film tartalmát
ismét raszterizáljuk a képet, azaz négyzetrácsra bontjuk. Ez két fontos dolgot
von maga után. Az egyik, hogy a nem teli színeknél ismét figyelni kell a moaré
hatás elkerülésére, azaz arra, hogy a szita rácsai és a film raszterpontokból
álló felületei megfelelô szögben álljanak egymáshoz képest. Ezt szemrevételezéssel
kell elvégezni minden egyes szín esetében. A nyomdász ráhelyezi a szitát a filmre,
és addig állítgatja azt, amíg homogén felületet lát, azaz eltűnik a moaré. Ennek
a plusz munkafázisnak is köszönhetôen a technológia egyik jellemzôje, hogy ritkán
használ két színnél többet. A másik, hogy a levilágított filmrôl 40 dpi-nél
sűrűbb raszterpontos felületet nem érdemes a szitára felvinni. Ennek az az oka,
hogy a szitára való átvitel során ennél kisebb pontokból a szita rácsa túlságosan
véletlenszerűen és sokat fedne le, emiatt ismét elkerülhetetlen lenne a moaré.
Lásd az 1. ábrát.
Vegyük sorra az eljárás
elônyeit és hátrányait!
A teli színek sokkal szebb és élénkebb hatást mutatnak szitanyomás esetén mint
ofszetnyomásnál. Ezzel szemben, ha egy színnek csak árnyalatát akarjuk használni
(mint például az 1-es, 2-es, 3-as zöld) akkor azt csak 40-es dpi sűrű raszterrácsal
tehetjük meg, azaz szabad szemmel is jól felfedezhetôk lesznek a raszterpontok.
Az a munkafázis, mely során több szín egymásra nyomásánál beállítjuk a pontos
illeszkedést, a szitázás során egy illetve két próbanyomást jelent (beállítási
ív). Ez az ofszetnél, a gép függvényében, ennek sokszorosa. Egy másik elônye
a szitázásnak, hogy alacsony nyomtatási példányszám (100 - 200 db) esetén is
gazdaságos lehet, míg ofszet nyomás esetén ez 1000-es nagyságrendnél igaz. Ez
komoly elônyt jelent akkor, ha egy edzésre vagy szerdai versenyhez van szükségünk
csupán néhány 100 darab térképre, aminek mérete történetesen A4-estôl eltérô
és nem nyomtatható gazdaságosan tintasugaras vagy lézernyomtatóval. A szitázással
kész nyomdatermékre utólagosan plusz szín rányomása igen gyakran alkalmazott
eljárás, ezért tájfutó szemmel nézve, egy másik lehetôség a szitázásban, a már
meglévô és ofszettel nyomtatott térképre pályák utólagos felülnyomása, így a
már említett jó tulajdonság, hogy a teli színek élénkebbek és szebbek, sokszorosan
érvényesül. A nyomtatható papír mérete a B3-as lapméreten belül bármi lehet.
Érdemes kihasználni a lehetô legnagyobb felületet.
Néhány szó konkrétan a Tabán Kupa térképérôl. Szakmai szemmel a térképre nézve
az elsô, ami feltűnik, hogy az utcák felületén a moaré hatás tipikus példáját
figyelhetjük meg. Ennek oka a már említett szitán való elforgatás beállításának
hiánya. A szita rácsához be kellett volna forgatni a megfelelô szögben az alkotó
fekete és barna rácspontokat. Valójában ez a konkrét hiba még az OCAD fájlban
elkerülhetô lett volna, ugyanis fölösleges volt két színt használnom, elég lett
volna a barna vagy fekete (szürke) egyik árnyalata, azaz rasztere. Az elzárt
terület felületében is, ha több idônk jutott volna rá, kicsit jobban beállítjuk
a sárga és a zöld raszter szögét. Egy következô szitanyomással készülô térképünknél
lehetôség szerint, elkerüljük a színárnyalatok keverését, akár plusz egy szín
alkalmazásának árán, esetleg a jelkulcs színeit kisebb mértékben megváltoztatva.
A hordozó anyagról, amire nyomtattunk, csak annyit tudunk mondani, hogy amint
ti is tapasztaltátok nagyon jó minôségű víz és tépésálló műanyag. Térképet szitával
talán mi nyomtattunk elôször. Marton Jánossal már régóta foglalkoztatott minket
a gondolat, hogy megoldható lenne-e ezzel az eljárással egy térkép kinyomtatása,
ezért próba szerencse alapon vágtunk bele, mivel a szerdai versenyünk térképének
kinyomtatására 2-3 napunk maradt. A mintegy 400 térkép (100 100 db A, B és
pontbegyűjtô pálya, 100 db üres) szitázását Marton János (Samu) egy nap alatt
végezte el. Az eredmény, bár sok kívánni valót hagy maga után, megállapíthatjuk,
hogy a tanulságokat levonva, a hibákat kiküszöbölve érdemes újra alkalmazni
ezt az eljárást tájfutótérképek, illetve önmagában pályák nyomtatására. Habár
a szitával nyomott térkép a nem teli színek maximum 40-es rasztersűrűség miatt
nem felel meg az IOF ajánlásnak (kb. 150 dpi), azaz nemzetközi verseny nem rendezhetô
rajta, de edzések, szerdai versenyek, akár rangsorolók igényeit is tökéletesen
kielégíti.
Teli szín: Olyan szín, amely szünetmentes homogén felületbôl áll.
Raszter: Nyomdai rács. Színek megspórolását érhetjük el azzal, hogy egy alkotó
teli színnek egy világosabb árnyalatát úgy érjük el, hogy a színfelületet ismétlôdô
pontokra bontjuk fel. Ezek a pontok a raszterek.
Dpi: Raszter finomságának mértékegysége. Dot per inch, azaz egy hüvelyk hosszra
esô raszterpontok száma.
Levilágítás: A térképünk tartalmának nyomtatási színenként való leválogatása.
Ebbe beletartozik a különbözô színárnyalatoknak megfelelô raszteres felületek
elôállítása. A színek raszterrácsainak egymáshoz viszonyított elforgatása is
ekkor történik meg. Végeredményképpen a térkép színeinek megfelelô átlátszó
fóliákat kapunk, amin a kép sötét, fényt át nem eresztô felületekbôl áll.
Moaré: Ha a színek raszterrácsainak egymáshoz való elforgatási szögét nem állítjuk
be helyesen, akkor a felületen idegen geometriai alakzatok jelennek meg. (Lásd:
Tabán térképen a szilárd burkolat járműforgalommal.)
Lenkei Ákos, Marton János
Vissza a Tájoló 2005/10 tartalomjegyzékhez! Vissza a magyar nyelvű tájfutó információkhoz!