Vigasztalanul esik az ôszi esô. Az Euromeeting célhelyén
rajtlistákat böngészô versenyzôk áznak-fáznak.
Esernyôk alatt gyűlik a mezôny. Az esélylatolgatás
megszokott táblái elôtt azonban a döbbenet némasága
lesz úrrá a nézelôdôkön.
Gyászjelentés feketekeretes papírja lesz vizes a fentrôl
hulló cseppektôl. Tüskés Endre, nekünk csak Bandi
– Veszprém megyei sportigazgató, tájfutó szakedzô,
versenybíró és sportoló – 56 évesen
végleg elköszönt tôlünk. Tudatja a megye határához
közeli nemzetközi verseny résztvevôivel a temetés
értesítôje: a zord véget.
Ott a megrázkódtatásnak – a temetôben a búcsúzás
fôhajtásának – emitt a szaklap hasábján
az emlékezés csokrának van helye. Hogy ki mekkorát
fog át és visz a képzeletbeli sírhoz, megélt
és átélt közös élmények sorától
függ. Nekem többet kellene vinnem. Az évek és a helyszínek
okán. Ám ez nem így van. Botladozom az emlékek súlya
alatt. Bandi veszprémi sportpályafutását csak a
kezdetektôl figyeltem egy klubban. A BVTC színeiben élte
ki versenyzôi ambícióit. 1972-tôl már képesítéssel
edzôsködik. Eleinte az anyaegyesületben, majd a Schönherz
HSE következik válogatott versenyzôk nevelôjeként.
Alakított egyesületet (Sün SC, Veszprémi Fitt SE), támogatott
szakosztályokat, űzte a kispályás focit is. Mindenben
hajtós volt. Szorgalmas és kitartó. Itt most jó
ügyeket, tanítványok hosszú listáját
illene számbavennem. Hiánytalan, pontos nélküle már
egyik sem lesz. “Vágta” az adatokat, kilincseléshez
gyűjtötte az érveket. A hozzáfordulóknak kijárt
minden megérdemelt segítséget.
Emlékidézôül találomra nyúltam a több
mint három évtizedes “archívum” dobozába.
A képeken mosoly, konok elszántság, mindenre figyelô
tekintet. Bandi a sportbarátok, versenyzôtársak, neveltek
gyűrűjében. Így kellett volna ôrt állnunk
mellette élete nehéz óráiban is. Amit csak ô
látott - érzett – kilátástalannak. Ám
végzetes terveibe nem avatott be senkit sem.
Annál inkább egykor az álmaiba. Közülük
ragadtam ki azt, amelyik a sporthivatali székben is tájfutóról
árulkodott. Egyetemi és fôiskolás VB-ért “pedálozott”
a megye. A remek sportdiplomáciai érzékkel, jó kapcsolatokkal
és törekvô lendülettel megáldott Tüskés
Bandi már akkor beleélte magát a részletekbe, amikor
a versenynaptár elôzetese még nem is állt össze.
Váratlan látogatóként megtisztelt bizalmával,
ahogy bevont abba. Már akkor foglalkoztatta. Rá jellemzô
módon dôlt belôle a szóáradat, az információk
sokasága. Lelkesedését irigykedve hallgattam a majdan veszprémi
VB fináléjáról, a viadukt alá befutó
sok nemzet alkotta mezônyrôl. “Bemutatni azt, amink van. Szimbólumokkal
is csalogatni a ránk figyelô, felénk forduló külvilágot”
– mondta és vázlatokat mutatott a hogyanról. Kibújt
belôle a hajdani tervezô-rajzoló technikus, építész,
aki kezdô munkahelyén annyiszor görnyedt a rajzasztal fölé,
hogy pauszra vesse a megrendelô elképzeléseit. Az utolsó
székében már nagyobbakat alkothatott. De volt benne alázat
is, együttműködési készség. A veszprémi
Betekints-völgy végül csak látnivaló lett, egy
tájfutó álom az asztalfiókban maradt. Csakúgy
mint a másik alternatíva, akkor ezen az 1996-os VB-n, hogy a már
választott tereprôl (Kôalja) a Séd-patak átereszének
alagútján keljenek át a versenyzôk az országút
alatt. Bandi ebben is “érdekelt” volt. Tervével elképzelésével
mit akarhatott, már csak ô tudja. Mi beszélgettünk
az idôben errôl is, arról is. Az aztán már
végképp nem “ugrott be”, hogy az alagút innensô
oldalán kitekintôt a horizont közepén a hajmáskéri
kastélytorony vonzza már az elsô pillanatban.
Bandi, küzdelmes élete egy szakaszán – ahogy ô
mondta – “gödörbe” került. Nem látott ki.
Se erre, se arra. Tudtuk, hallottuk. Hallgatólagosan elnéztük.
(Ugyan, ki nem volt már bajban valamiért? Válságban.)
Dehogyis jutott eszünkbe, hogy a számára sötét
“alagútból” rácsodálkoztassunk hajmáskéri
szülôfalujára, a tettek mezejére, az indulásra,
a folytatásra… Még egy esélyre. Egy be nem teljesült
álomra…
Hogy neki már nincs ébredés, hogy neki abban a faluban
(aminek tornya azóta is ôrt áll) jelölték ki
a végsô nyughelyét, azt a környéket, amit mi
tájfutók ideátról ismertünk meg, több
mint véletlen. Elrendeltetés. Kinek, hol és mikor –
nincs a rajtlistán. Még a tervezô asztalon sem. Jön,
amikor jönnie kell.
Csak a szimból marad: gödör, viadukt, áteresz –
életében, fehér lapon, kitöltésre váró
útvonalon. Jajj, de miért így?! 2004-re a naptár
még oly sokat ígért. Hazait, nemzetközit. Jövôre
meg még többet, aztán így tovább… hajthattunk
volna együtt… lapozhattunk volna, mint a múltban megannyiszor.
Miért hát?
Bandi “bajtárs”, miért nem bíztál a kilátásban?
A kiabálásban.
Odaátról nincs válasz.
Hornák Zoltán Veszprém
Vissza a Tájoló 2004/09 tartalomjegyzékhez! Vissza a magyar nyelvű tájfutó információkhoz!