Csupa közhelyes idézettel kezdhetném: “Senki nem lehet
próféta a saját…”, vagy folytathatnám
az ismerôs térképpel, amit fényes nappal nem is kellene
a tereppel összevetnem. Merthogy a táj, Veszprém “elôvárosának”
Kádártának a határában amolyan – immár
nem katonai – edzôpályának számító
tájfutó bázis lett, az elmúlt években. Számunkra
itt élôknek mindenképpen.
A “hazai” rendezôgárda mégis itt rendezte az idei
éjszakai OB-t, és bravúros pályakitűzéssel
felcsillantotta az esélyt: most a legjobbak fognak gyôzni. Na,
és persze talán a helybeliek közül valaki(-k). Ám
ez a történet nem errôl szól.
Az éjszaka specialitása, a begyakorlott “felszerelések”
hozama, a pont közeli bolyozás vakszerencséje mindig hozhat
meglepetéseket. Az eredménytáblázatot böngészve
biztosan akadna jócskán magyarázgatni való. Másra
vállalkoztam e cikkben.
Felvillantva azt, ami számunkra lényeges: mit adott hozzá
a Tankúsztató térképe, terepe az országos
bajnokság rangjához. Elsôsorban egy aprólékos
gondossággal ráhelyesbített kivágatot, az 1996-os
Sôtér munka méltó folytatását. Futóárok
kanyarokban, gödörsorokban nem volt hiány. Tankcsapdákban
ugyanannyi, se több, se kevesebb. Sajnos esti “fényben”
olvasva a domborzat bizony elhalványodott. A rávilágításban
a térképet uralta a fekete, kék, zöld és sárga,
a barna meg valahogy odalett. A kissé rózsaszínűnek
tűnô pontbenyomásról nem is beszélve. A laminált
felület nagyszerű elôrelépés az idôjárás
viszontagságaira készülve, ám itt a csillagos égbolt
alatt, csak bosszúságot okozó, szemet kápráztató
tükrözô felület lett. Hogy nem csak az én fátyolos
szemüvegem “hunyorgott”, arról a többiek élménybeszámolóiból
következtetek.
Az ellenôrzô pontok 8 mm-es átmérôjű körei
elég nagyok voltak ahhoz, hogy a “körön belül”
kiolvashassuk a részleteket, néhány folytonossági
hiány elkelt volna, az elfedett objektumok kitakarásához.
Példálózni csak a befutás után akaródzott,
otthon asztalnál nézegetve a térképet, erre csak
erôltetve találtam okot. Igen ám, de a versenyen éjszaka
izzadt homlokról csurgó folyadékhártyán át,
máshogy nézi ezt a tájfutó. Ezért indokolt
megszaggatásokkal ezen lehetne segíteni.
A kódok, szimbólok benyomtatása csak az elhelyezésével
volt jól tervezett, a fakó rózsaszín itt sem nyerte
el a tetszésemet. Arról nem is beszélve, hogy a “gyengénlátó”
korosztályok – mint az enyém is – amúgy is kevesebb
pontja felnagyított kódszámokat is megérdemelt volna.
Éjszaka épp elég böngészni valója van
az embernek, legalább az mutassa magát. A bóják
viszont minden tekintetben “megállták a helyüket”,
a fényvisszaverés is igazodott az adottságokhoz. Mert egyébként
a terep helyenként magasra nôtt füves borítása,
alattomos kövei, útnak is vélhetô szántás
sorai jó feladatot adtak a fizikai megméretéshez is.
A pályakitűzô Tóth Karcsi értette a dolgát.
Remekül megoldotta a területet uraló kôbánya és
a bekerített tavak közötti részeken az áthaladást,
ritmusa volt a pályáknak, változatossága a pontoknak.
A vége felé azonban egyszerű átmenetben vesztett
az igyekvô. Jómagam is ott bolyongtam a 88-as kódú
dombtetôt keresve, egy igazából elnagyoltan kijavított
terepszakaszon. A már korábbról ismert fogyatékossága
e térkép résznek megmaradt. Mentségül annyit
értettem belôle, valahogy be kellett “vinni” a versenyzôket
a közösségi házig vezetô célba.
Ami egyébként kitűnô adottság volt. Modern
eredményközlés, praktikus karantén, a dobogósok
díjazásához közszemlére kitett nívós
emléklapok, ünnepélyes keretet, komolyságot adtak
a Magyar Köztársaság (ezúttal sem felesleges, fennköltséget
éreztetô) éjszakai tájfutó bajnokainak avatásához.
Itt fejezném be, ha nem beszélnék haza. Ugyan nem felkéretlen
“prófétaként”, meghallgatást remélve,
hanem szerény képességű részvevôként
a rangsor aljáról. Jó ez a Veszprém megyei rendezô
csapat; törekvô, újítani és merészet
álmodni tudó. Molnár Péter vezetésével,
rendezvények során bizonyított. Az egészséges
rivalizálást beépítve, átfogja a megyei szakosztályok
erôit. Veszprém népszerűsége hajnalán
számolatlanul sok, sorba sem állítható fiatal élsportolót
köszönthetett katonaként, akik itt “laktanyáztak”
ezen a vidéken. Most sokan visszajöttek. A verseny mégis
nyílt volt, tiszta és sportszerű.
A hold félig elbújt. A közeli autóúton nagy
volt a sebesség. Reflektorfényben voltunk. A terepet északról
a 20-as vasúti fôútvonal, délrôl a 8-as négysávos
szakasza határolja. Mindkettô egyenes vonalban a fôvárosba
vezet. Az ország szívébe. Én mégis azt remélem,
hogy az eddig Veszprémben szerkesztett Tájfutás szaklap
egykori olvasói, elôfizetôi, akik most a híreket,
tudósításokat Budapestrôl és vidékrôl
már csak egy újságból, a Tájolóból
kapják kézhez – elfogultan és visszaemlékezve
az országnak ezt a szegletét zárták a szívükbe;
térképeit, terepeit az emlékeik gazdag tárházába.
Ahol a táj megelevenedik. A Tájoló meg irányt mutat.
Minél többször – errefelé.
Próféta szóljon belôlem.
Hornák Zoltán
Vissza a Tájoló 2004/09 tartalomjegyzékhez! Vissza a magyar nyelvű tájfutó információkhoz!