Jó versenyek voltak. Ez az általános véleménye
a résztvevôknek, tapasztalatom szerint. E cikk megírása
elôtt többeknek a véleményét is megkérdeztem.
Egy évtizedek alatt összekovácsolódott, ám
sok fiatal meghatározó munkáját is ötvözô
rendezôgárdától hazánk egyik igen értékes,
technikás terepén Országos Bajnoksághoz méltó
színvonalú kétnapos (csapat-váltó) versenyt
kaptunk.
Az természetes, hogy csont nélkül zajlott a verseny, minden
a helyén volt, és működött! Számomra meglepetés
volt a helyszín, hiszen a – már régebbrôl ismert
– Szuadó terepet ellenkezô irányból közelítettük
meg és (számomra) csak végén derült ki, hogy
hova érkeztünk. A következô kellemes élmény
a célterület megismerésekor ért. Tájfutóverseny
céljának különösen alkalmas, tágas, jól
áttekinthetô terület, és különösen a
váltó napján látványos felépítéssel.
A parkolótól sem kellett sokat gyalogolni. A helyszínnek
külön érdekességet
adott, hogy 1300 m-rel alattunk a bezárt uránbánya tárói
húzódtak, bár az akkori létesítmények
mára teljesen eltűntek, nyomuk sem maradt az üde réten,
csak a kihelyezett képrôl és tájékoztatóból
tudtuk meg mi működött itt az elmúlt évtizedekben.
Az elsô napi rajt megközelítése nem mindenkinek nyerte
el a tetszését, le-föl a meredek hegyoldalban. Ezt indokolhatta
a pályavezetés, azonban megfelelô bemelegítésre
nem sok esélyt adott az átlagmezônynek, nem is nagyon láttunk
mozogni az embereket, csak kivárták a rajtjukat. Szeretném
azt hinni, hogy a többség igényli a helyet a melegítéshez.
Most utólag a térkép alapján, a pályák
ismeretében úgy tűnik, megúszhattuk volna kevesebb
emelkedôvel is a gerinc közelében vezetve a szalagozást.
Ha már pályák szóba kerültek, számomra
élvezetes volt a vonalvezetésük. Jó néhányan
említették, hogy az átmenetek nehézségét
csökkentette a sűrű úthálózat, de ez adottság,
és a változatos, érdekes átmenetek jó versenyt
eredményeztek. Addig, amíg nem hibázik az ember talán
észre sem veszi, hogy a töbrök milyen becsapósak, nem
is tűnik nehéznek a tájékozódás, de
könnyű mellémenni és aztán ott már észre
sem vesszük, hogy másik töbörbe érkeztünk
– egyik olyan, mint a másik – ráadásul, a nagyobb
töbrök belsejében is elôfordul az iránytévesztés,
amikor nem ott jövünk ki belôle, ahol akartunk. Ezért
én azokkal értek egyet, akik szerint technikás, erôs
koncentrálást igénylô bajnoki pályákon
futottunk, így különösen örülök annak,
hogy a két nap alatt összesen 1 percet hibáztam, így
számomra ez is kellemessé tette ezt a hétvégét.
Az ismert terepen futás érzését szinte teljesen
ellensúlyozta az új helyszín, ahonnan a pályavezetés
teljesen más volt, nekem nem köszönt vissza régebbrôl
egyetlen átmenet vagy ellenôrzôpont sem.
Újdonság volt a pályák közti viszonylag nagy
eltérés (a felnôtt férfiaknál pl. a leghosszabb
és legrövidebb között 1600 m különbség).
Volt, akinek nem tetszett, másoknak kedvezô lehetett, hogy a különbözô
erôsségű csapattagok más-más nehézségű
pályát futhattak. A dolog még sokkal érdekesebbé
válna az úgynevezett német rendszerű csapatbajnokság
esetén, hiszen ott a csapattagok pálya közben rugalmasan
alakíthatják az általuk egyenként teljesített
pályahosszat, alkalmazkodva képességeikhez és pillanatnyi
formájukhoz. Meglátjuk, milyen erôs lesz a változtatási
igény ez irányban a jövôben. Mindenképpen megemlítendô
az a pályakitűzési hiba, ami sokakat zavart és jogosan:
számos ellenôrzôpont megegyezett szombaton és vasárnap.
Érthetô, hogy egyszerűsíti a munkát, ha az
SI rendszer adta kódokkal a két nap alatt egységes ellenôrzôpont
állományból dolgoznak a rendezôk, de míg bármely
más többnapos versenyen nagyon valószínű, hogy
mindenki azonos kategóriában fut napról-napra, addig éppen
az Egyesületi Váltóbajnokságon fordulhat elô
leginkább, hogy sokan a csapatösszeállítás
során más korcsoporthoz tartozó pályát futnak,
mint elôzô nap, hiszen az esetlegesen üresen maradó
helyekre más korcsoportból jut valaki. A szenioroknál még
jobban bonyolódhat a helyzet. Ezért könnyen elôfordulhat,
hogy az egyik nap pl. ifiben alkalmazott pontot másnap juniorban vagy
serdülôben, stb. használják, mégis ugyanaz fut
rá. A tapasztalatok alapján ebben az esetben megfontolandó
a második napra teljesen más pontokat tervezni.
Nem szeretném, ha a mondandómnak negatív kicsengése
lenne, ezért máris áttérek a vasárnapi váltó
látványosságára. A tömegrajt illetve váltás
után a réten átfutó versenyzôk a pálya
vége felé egy tereplépcsô tetején lévô
átfutópontra érkeztek, ahonnan egy kis kör teljesítése
várt még rájuk. Itt már buzdítani lehetett
a csapattársakat, még inkább az utolsó pontra menet
a kegyetlenül meredek emelkedôben, majd a hosszan, U alakban vezetett
befutószakaszon is. Mintaszerűnek tekintem az ilyen váltóhely
felépítést, valóban érdekessé, izgalmassá,
követhetôvé tette a verseny végsô szakaszát.
Talán lehet, hogy van aki a kis kör pontjait a réten helyezte
volna el, hogy még ezzel is fokozza a látványt, bár
kétségtelenül ezzel a késôbbi futók számára
ismertté váltak volna az ellenôrzôpontok.
A térképrôl még nem esett szó. Egy rendkívül
részletgazdag, bonyolult domborzati formákkal rendelkezô,
nehezen helyesbíthetô tereprôl van szó, melyrôl
nagyon aprólékosan, gondosan készítették
el a térképet. Szinte nem volt olyan, aki szerint lemaradt volna
tereptárgy. Nagyon szívesen futok én is itt nemcsak a terep,
hanem a térkép minôsége miatt is. Nem hallgatható
el azonban, hogy a magyar térképek általános “betegsége”,
az egyes részek egymáshoz való elcsavarodása, torzulása
itt is megfigyelhetô. Ezen az eddigi tájfutó térképjavítási
módszerekkel nem lehetett segíteni, mert iránymenettel
az egymástól túlságosan távol lévô
objektumok nem mérhetôk össze. Elolvasva Lengyel Vilinek a
GPS technikát alkalmazó dolgozatát, úgy látom,
hogy van remény a korrekcióra, bár kétségtelenül
aprólékos, hosszadalmas munkát jelent majd annak, aki megteszi.
Talán a cél-váltóhely említésekor
kellett volna az eredményközlés, hangosbemondó munkáját
méltatnom. Ez is hozzátartozott ahhoz, hogy jól követhetô,
élvezhetô legyen a verseny. Maguk az eredmények nem keltettek
meglepetést, bár van, amire érdemes odafigyelni. Örvendetes,
hogy új csapatok kerültek/kerülnek az élre, viszont
az is látható, hogy az OCSB felnôtt kategóriáiban
sok szenior kapott meghatározó szerepet, ami viszont az élmezôny
szűkülését jelzi, bár minden elismerésem
azoké a 35 (40, sôt 45) év felettieké, akik ilyen
kiemelkedô teljesítményre képesek. Mindenképpen
kiemelendô és a jövôbe mutató az ETC gyôzelme
az Egyesületi Váltóbajnokságon, amely hosszú
évek utánpótlás nevelésének sikerét
mutatja, annál is inkább, hiszen a felnôtt pályán
igen jó idôt futó Kovács Ádám még
ifi korú.
Remélem, hogy a fentiek alapvetôen a rendezôk alapos, magas
szintű munkáját jellemzik, és a megemlített
bírálatok ellenére sem bántottam meg senkit.
Köszönöm a két jó versenyt, melyre a jó
idôt is “megrendelték”, ami igazán ránk
fért annyi esôs verseny után (és elôtt).
Hegedűs Zoltán
Vissza a Tájoló 2004/09 tartalomjegyzékhez! Vissza a magyar nyelvű tájfutó információkhoz!