Úgy tűnik, örvendetes tendencia kezd kibontakozni a magyar
tájfutásban, nevezhetjük generációváltásnak
is, bár ez pont a HSE esetében kicsit pikáns kijelentés.
Megjelent egy újfajta rendezési szemlélet, amely a versenyek
külsőségeit az eddigieknél sokkal jobban előtérbe
helyezi. Az ilyen versenyek tele vannak ötlettel, újítással,
amely jó esetben párosul a rendezői erővel és
rutinnal. Ezt az úttörő szellemet egyre több versenyen
lehet felfedezni, most éppen a HSE mutatta be, hogy számos érdekes,
de kisebb lélegzetű mű után, nagyot is tud alkotni.
Hála a kínálati piacnak, ma már a verseny élete
nem a célban kezdődik, hanem jobb helyeken komoly marketing-kampány
győzi meg a potenciális résztvevőket arról,
hogy vétek lenne pont az adott verseny helyett a telekre menni a hétvégén.
Ennek a HSE szemlátomást teljesen tudatában van, az elmúlt
hónapokban lépten-nyomon határozott, de nem agresszív
agitprop tevékenységük hálózta be a többi
versenyt, az újságokat és nem utolsósorban a webet
is, felvillantva egy-két különlegességet, amely azért
az átlagtól való eltérést előre vetítette.
Valljuk be, ez a verseny alaposan rá is szorult a hírverésre,
hiszen a nyaralásból éppen hazaesve, kicsit szezonon kívül,
miért is menne el az ember egy eddig 300-400 főt megmozgató,
kis rangsoroló versenyre? Hogy mást ne mondjak, én is hezitáltam,
de végül a technika döntött és - a selejt bosszújaként
- a saját magam programozta nevezési rendszerben véletlenül
bennmaradt tesztadat miatt akaratomon kívül beneveztettem. Íme
egy példa a mesterséges intelligenciára: a program megérezte,
hogy kár lenne erről az eseményről lemaradni.
Hol legyen a Szentendre Kupa, ha nem Szentendrén? A rendezők eddig
ugyan kitartóan ellenálltak, hogy ezt a magas labdát leüssék,
de idén nem bírták tovább és mégiscsak
a saját revírjükön rendezték meg a versenyt,
vállalva ennek minden következményét. Márpedig
következmény, az volt…
A célterületek kapásból homlokon vágták
az embert, a Skanzenre úgy-ahogy fel voltunk készülve, de
az Anna-völgyi üdülőről még csak halvány
elképzelésünk sem volt, aztán tessék, a számunkra
eddig csak valami útmenti kerítésként ismert honvédségi
objektumról kiderült, hogy egy tündéri kis strand, a
gyerekek pedig kifejezetten el voltak ájulva, hogy végre egy olyan
medencéhez jöttünk, ahol bója is van. A vízhőmérséklet
ugyan kicsit katonás volt, de termálvizet senki sem ígért,
és a megszokott, poros mezőkhöz képest ez is több
volt, mint luxus. A második napi aréna is olyan volt, mint amit
direkt nekünk építettek, bár a finiselők kanyartechnikáját
talán túlzottan is igénybe vette a színpadra való
felfutás, de az egész nagyon jól kitalált, precíz
verseny benyomását tükrözte. Erőlködésnek
nyoma sem volt, a HSE úgy működött, mint a svájci
óra, elegánsan és hibátlanul. Fél füllel
hallottam valami ellopott pontról, de ilyen a legjobb családban
is előfordul, igazából a rendezésbe egyszerűen
nem lehetett belekötni. Külön érdem a Skanzen becserkészése.
Ezt a területet talán túlzás is ilyen egyszerű
eseményre felhasználni, minimum egy rövidtávú
OB-t érdemelt volna, de azt is csak azért, mert belátható
időn belül Szentendre nem rendez világbajnokságot.
(Ha mégis így lenne, azt is nyugodtan rá lehet bízni
erre a rendezőségre.) Valószínűleg mi voltunk
a hétvégi kuriózum, de a látogatók békésen
tűrték, hogy a futók ki-be rohangáljanak a kertkapukon,
számunkra pedig életre szóló élmény
az a pontfogás, amelyhez a helyi asszonykórus szolgáltatta
az autentikus zenei aláfestést. Hogy minden jól menjen
- hiszen bátraké a szerencse - az időjárás
is alkalmazkodott a körülményekhez, 10 fokos esőben
a mezőny bizonyára kisebb jelentőséget tulajdonított
volna mindennek.
Ennyi tökéletesség után az egyszeri versenyzőből
akaratlanul is előbújik a gonosz és elkezdi keresni, hogy
hol is lehetne fogást találni egy ilyen gyönyörű
rendezvényen? Sajnos, megtaláltuk, csupán egyetlen hibát,
de az a rajttól a célig tartott. Hát, igen. A pálya.
Nem mondhatjuk, hogy könnyű lett volna ilyen peremfeltételekkel
ínyenc pályát kitűzni, hiszen a kétségtelenül
vonzó célhelyek és a nyomdatechnikailag valószínűleg
nagyon praktikus A4-es térképméret következtében
két rendkívül béna és barátságtalan
terepből kellett volna a maximumot kihozni, de azért kicsit rá
lehetett volna gyúrni erre a vonalra is, hiszen kósza felmérések
szerint a verseny értékének több mint felét
maga a versenyélmény adja. Itt azonban a rendezők a három
futamból kettőt (a versenyidő 90%-át) beáldoztak
a célhely érdekében, ráadásul a pályakitűző
- szarból úgysem lehet süteményt sütni alapon
- még azt a keveset sem használta ki, amit lehetett volna. Mi
mással magyarázható, hogy az első napi terep egyetlen
értelmes részén - az egykori lőtéren - a
legrangosabb pálya egy komplett, 500 méteres átmenetet
ment egy távvezeték alatt? Az egy dolog, hogy a pálya nem
volt élvezetes, végül is ritka az, amelyik folyamatosan enyhén
lefelé megy egy fehér bükkösben, de ez kifejezetten
bosszantó volt. Tulajdonképpen felfoghattuk erdészeti bemutatónak
is, megnéztük az irtások minden válfaját, beleértve
a leendőt is, mert arra komoly összeget tennék, hogy pár
év múlva ezt a térképet nyugodtan lehet zöld
csíkos sárga papírra nyomtatni. Ha éppen nem magastérdemeléssel
futottunk, akkor meg olyan völgyekben kellett haladást elérni,
ahol a meredek horhos-oldalban a szöges cipő dacára is a
fél hegyoldallal együtt, gyökérrel a kezemben hullottam
vissza két perccel azelőtti pozíciómba.
Aki a másnapi középtávban reménykedett, megszívta
azt is, mint gyevi bíró az álruhát. Irtásból
ugyan kevesebb volt, de ezt valószínűleg az egészséges
életösztön diktálhatta, hiszen az erdészet nem
extrémsport és ha nem muszáj, nem irtanak olyan hegyoldalban,
amelynek egyetlen hasznosításaként a hegyi kecskék
körében is csak a Taigetosz jöhet számításba.
Én, mindenesetre, hamar megbántam, hogy a beülőmet
erre a hétvégére kölcsönadtam Mozsárnak,
bár kétség kívül megkapó pillanat egy
100 m széles sziklafal tetejéről nézni a 20 méterrel
lejjebb levő pontra… A pályakitűzést ezen a
napon szemmel láthatóan a körző és a vonalzó
ihlette, egyforma 200 méteres szintezések vég nélkül,
egy vonalban. Iskolai példája annak, hogy néha a kevesebb
a több: ha kivettek volna pár pontot, rögtön megcsillant
volna az értelem. Enyhítendő keservünket, tájékozódni
viszont nem nagyon kellett, egyik ponttól a másikig igen megbízható
ösvények vezettek, éppen csak futni nem lehetett rajtuk,
de ne legyen az ember telhetetlen, örüljön, ha a kiválasztott
csapás nem a felzavart vadméhek közé vezette. Mert
ilyen is volt, bár ezt a port kétségtelenül nem a
rendezőkön kell elverni.
A pályák várható népszerűségét
azért ők is megsejthették, és jó ultisként
az utolsó lapra, illetve lapokra, bízták a hangulat javítását.
Mindkét pálya méretarányváltással
a "kertben" folytatódott, ami nagyban fokozta a sebességélményt
és - lám, mire képes pár perc, ahol végre
futni is lehet - mire az ember a célba ért, mérge nagyrészt
elpárolgott. Az időkiegyenlítéses rövidtáv
pedig, mint a fieszta lezárása, kizárólag a Skanzen
kellemesen futható területére koncentrálódott.
Ez végre olyan volt, amilyennek lennie kellett, gyors, pörgős,
látványos. És kellően laza. Kár is lett volna
keménykedni, hiszen ebben a számban az eleve több perces
különbségek miatt már helyezések nem nagyon dőltek
el, így belefért, hogy a pályák gyakorlatilag a
célterületen keresztül közlekedtek, vagy akár az,
hogy 19 pontomból a bemelegítés alatt már hatot
megtaláltam… Ezzel a kis örömfutással aztán
kisimultak a vonások, és, végül is, mindenki jó
érzéssel fejezte be a napot.
De most akkor hogyan tovább? Vajon, mi a Szentendre Kupa jövője?
Mi tagadás, a rendezők alaposan feladták a leckét,
nemcsak másoknak, de maguknak is. Hiszen, ha maradnak ennél a
módszernél, akkor bizton számíthatnak dupla ennyi
nevezőre a BR illetve nyílt kategóriákban, ha viszont
az egyensúlyt konform módon visszabillentik a pályák
javára - és a körítés rovására
- akkor "csak" egy átlagosan jó verseny lesz. Olyan
skanzent meg nehéz lesz találni, ami mellett mondjuk a Dörgő-hegy
van… Bárhogy is lesz, egy dolgot ne tegyenek. Ne adják fel,
mert bár kritikusi pozíciómnál fogva kicsit élesebben
láttatom a hibákat, azért szeretném hangsúlyozni,
hogy az utóbbi évtized egyik legérdekesebb, legtanulságosabb
és talán legjobban szervezett versenyét csinálták
meg a kedvünkért, láthatóan rengeteg lelkesedéssel
és áldozattal.
Tehát, HSE, előre!
Marosffy Dani
Vissza a Tájoló 2004/08 tartalomjegyzékhez! Vissza a magyar nyelvű tájfutó információkhoz!