Május 22-23-án a környező országok legjobb
tájbringásai gyűltek össze Sopronban, hogy összemérhessék
tudásukat egymással. A közép- és hosszútávú
magyar bajnokság egyben az osztrák és szlovák kupa
futamai is voltak. Ettől az évtől kezdve a korábbi
Világkupa futamok helyett a tájbringások is világranglista
pontokat gyűjthetnek, amire az első két lehetőség
szintén Sopronban volt, és ez elsősorban az elit kategóriákban
biztosított a nagyon erős mezőnyt. Az elmúlt évekhez
hasonlóan idén is a szentendrei HSE csapata rendezte a tavaszi
ob-kat, ezúttal a SMAFC tájfutóinak segítségével.
A versenyközpont, rajt, és cél Brennbergbánya "főterén"
lett kialakítva, melynek egyik különlegessége a szélén
álló templom, aminek az alagsora egyben a falu kocsmája
is. Ez a kialakítás még valószínűleg
a bányász időkből származik, a környéken
az 1700-as évektől 1952-ig több mint negyven helyen bányásztak
szenet. Ennek nyomai sok helyen még mindig felfedezhetőek, akár
a régi típusú bányászházakban, vagy
a szén közelítéséhez használt hajdani
kisvasutak, kötélpályák, és a sikló
nyomvonalában. További érdekesség volt, hogy az
utak egy része a "vasfüggöny", a hajdani határőrizeti
objektumok (műszaki zár, nyomsáv) helyén húzódtak.
Mindezek a szabdalt, zegzugos faluszerkezettel együtt meglehetősen
összetett tereppé álltak össze.
A hétvége első programja péntek délután
indult az ifjúsági táborban, ott ugyanis a jelentkezők
IOF advisor (tanácsadó) tanfolyamon vehettek részt. Magyarországról
négyen, Marosffy Orsi, Erdélyi Tibor, Jankó Tamás
és Zentai László végezték el, illetve Serdülőnek
ez már csak korábbi vizsgájának frissítése
volt. Az előző napok száraz időjárása
után az eső pont a tanfolyam kezdetekor kezdett el komolyabban
esni, és a másnap délutáni középtáv
rajtjáig szinte abba sem hagyta. Ezek után persze számítottunk
a sárra is, de ennyire azért nem. Csak az volt. Rengeteg. A pályák
a falu közelében tekeregtek, jól kihasználva a nagyon
gazdag úthálózat adta tájékozódási
feladatokat. A térkép mindenütt korrekt volt, épp
csak azt nem lehetett kiolvasni belőle, hogy hol mekkora a sár,
pedig ennek most döntő jelentősége lett volna. A később
indulóknak már sokkal felgyúrtabb pálya jutott,
de legalább okulhattak az elől indulók példájából.
Mikor a hajdani műszaki zár helyén haladó úton
egy közepes lejtőn erőből kellett lefelé tekernem,
és láttam, hogy fölfelé szinte mindenki tolja, már
tudtam, hogy én erre biztosan nem akarok majd visszajönni. Pedig
logikus útvonal lett volna, de én inkább a nagyon nagy
kerülőt választottam a falun át. Az erdei utak után
földes utcák is kellemes sztrádák voltak, az aszfaltról
nem is beszélve. Egy különleges frissítőpontot
is beiktattam: az egyik kék mohácsi kútnál kicsapattam
a sarat a láncból és a váltóból, ugyanis
már a pálya elején teljesen eltömődött,
és kis terhelésre is elkezdett felcsavarodni a váltó
a fogaskeréksorra. Ilyenkor maradt a tolás - tehát felfelé
mindig. A "frissítés" után egy fél átmenet
erejéig újra jó volt a váltó, aztán
megint a sár győzött. Ha valaki előre látja
ezt a sarat, stoplist húz, vállára vesz egy gyerekbiciklit
és azzal árkon-bokron keresztül lefutja a pályát,
akkor szerintem nagyon jó helyezést érhetett volna el.
A célban csupa kerékpárját toló, vagy már
tisztító sáros "disznót" lehetett látni.
Volt akinek ennyi megpróbáltatás elég is volt, és
inkább hazament, de én is elgondolkoztam, hogy a másnapi
kétszer ilyen hosszú pályán tényleg szükségem
van-e a 2-2,5 óra tömény dagonyázásra?
A profikat persze nem zavarta annyira a sár (vagy zavarta őket,
de azért csak nyomták), mindenesetre aki ezeket az élethalálharcot
jelentő pályákat letekerte, az büszke lehetett magára.
Száraz időben kellemes, technikás pályák
lettek volna, így hogy minden méteréért meg kellett
harcolni, igazi hőstett volt a leküzdésük.
A versenyről a város felé tartva már oszlani kezdtek
a felhők, este a nap is kisütött, és egész éjjel
lelkesen fújt a szél. Másnap reggel a napsütés
is bizakodásra adott okot, bár láttunk már olyat
is, hogy a száradóban lévő sár még
jobban ragadt, mint a frissen öntözött. Így hát
kétségekkel telve vágtunk neki a hosszútávú
pályáknak. És jött a meglepetés! Volt néhol
sár, de az éjszakai szél olyan jól dolgozott, hogy
rá sem lehetett ismerni a terepre. A pályák most már
jóval messzebbre merészkedtek, a hosszú, több útvonalat
kínáló átmenetek voltak a jellemzőek. És
lehetett száguldani! Nem fröcsögött, nem csúszott,
nem ragadt, hanem gurult rendesen! Végre lehetett biciklizni, vágtatni,
a lejtőkön megereszteni, aztán két kézzel kapaszkodni
a fékbe. Igazi lendületes pályák voltak, ahol elég
volt menet közben nézni a térképet, alig kellett megállni
a térképezéshez. Az elért időeredmények
is mutatják a körülmények közötti különbséget:
Míg a szombati férfi győztes 12,4 km/h átlaggal
haladt, addig vasárnap már 17,6-ra nőtt a sebesssége
(a hosszabb pályán).
A WRE futamokra mindkét nap igaz volt, hogy míg a legjobb fiúk
a középmezőny elejét tudták elcsípni,
addig a lányoknál Füzy Anna az élbolyban végzett,
két harmadik helyet szerezve. Gratulálunk!
Vasárnap a célbaérés után a két biciklimosó
volt a legnépszerűbb hely, legalábbis ott sorakoztak a legtöbben.
Amennyire örültünk az éjszakai és reggeli szélnek,
olyan szívesen szabadultunk volna tőle a verseny után,
de annyira belejött a dolgába, hogy egy erősebb pillanatában
még a felfújható nagy célkaput is kettétépte.
Az eredményhirdetésen a WRE futamok mellett a többi kupafutam
illetve a magyar bajnokság eredményeit is kihirdették,
a helyeztettek az Unitis ajándékait, többek között
a verseny emblémájával ellátott soproni borokat
kaptak.
Összegezve: Egy nagyon jó és kemény középtávú,
és egy nagyon élvezetes hosszútávú versennyel
gazdagabban térhettünk haza. Köszönjük a rendezőknek!
Kovács Péter
Vissza a Tájoló 2004/06 tartalomjegyzékhez! Vissza a magyar nyelvű tájfutó információkhoz!