2003 eseményekkel teli év volt, egyik “szuperlatív“ a másikat váltotta: sCOOL, Tour O Swiss, Swiss O Week, és természetesen a felnôtt VB. Nem csoda, hogy 2004-ben egy kis szünetre van szüksége a több száz (vagy ezer...!) tájfutónak, aki 2003-ban minden (szabad)idejét a tájfutásra és a versenyrendezésre fordította...
De természetesen 2004-ben is van egy pár jelentôs verseny,
de egyik sem olyan kaliberű, mint a tavalyiak. A bajnokságok mindenképpen
említésre méltóak, a dátumok:
– 03. 27. éjszakai (rendezô: OLV Baselland)
– 08. 15. rövidtávú (OLV Hindelbank, Bern környéke)
– 08. 29. staféta, ill. 08. 28. egy nagy nemzeti verseny (Nationaler
OL A), Bern környéke
– 09. 26. normáltáv, ill. 09. 25. Nationaler OL A, Thurgau
(Kelet-Svájc)
– 11. 07. csapatbajnokság, Aarau környéke
Azonkívül említésre méltó két
hétvége, mégpedig 05. 01-02. „Tessiner Nat. OL A Weekend“,
Svájc déli részén, ill. 07. 03-04. „Walliser
Nat. OL A Weekend“, Svájc dél-nyugati részén.
Az ilyen „dupla-hétvége“ ritka errefele, de hatalmas
népszerűségnek örvend, és mindig megéri
elmenni!
A Tájoló egyik ôszi számában olvastam a magyar
csapatbajnokságról, és arról, hogy nem mindenki
van megelégedve vele, mert nem igazi „csapatverseny“. Szeretném
röviden elmesélni, hogy hogyan is működik Svájcban
a csapatbajnokság, és ha már a csapatversenynél
tartunk, a Pfingststaffel-rôl is szeretnék egy-két szót
szólni, ez lévén a (szerintem) legszebb „csapatélmény“,
amit Svájcban tájfutóként szerezhet az ember.
Pfingststaffel (Pünkösdi staféta), 2004. 05. 29-30.
Pfingststaffel – minden évben ez az igazi „hab a kávén“!
Sajnos Szent Péter is úgy gondolja, hogy „jóból
is megárt a sok“, és évrôl évre gondoskodik
róla, hogy ha nem is havazik, de legalábbis zuhogjon az esô...
A staféta 7 váltóból áll, kettô éjjeli
pálya (rajt este 9 körül), a többi pedig nappali, mégpedig
úgy, hogy a csapat vasárnap reggeli rajtideje = reggel 6 óra
+ az elôzô esti két váltó idejének az
összege (vagyis ha szombat este az elsô váltó 65 percet
futott, és a második 45-öt, akkor a vasárnap reggeli
rajtidô 7:50 lesz). A csapattagok szombat koradélután megérkeznek,
felverik a sátrakat, és tüzet raknak – a legtöbb
klub külön sátrat állít fel étkezdeként
ill. „tartózkodási sátor“-ként. Rajt elôtt
néhányan fôznek, azok, akik vasárnap futnak, kolbászt
sütnek a tűzön, a többiek a klubot „látogatják“
a sátortáborban, beszélgetnek, ülnek a tűz körül,
énekelnek. Aki pedig már szombat este pályára megy,
komolyan készül, és nem hagyja magát megzavarni a
mindenfele rohangáló gyerkôcök által..., hisz
a Pfingststaffel mindig jó terepen van, és köztudott dolog,
hogy éjszaka nehezebb a tájékozódás! A tömegrajt
nagy esemény – mindenki a rajtvonal két oldalára tömörül,
az ügyesebbek felmásznak a környezô fákra és
az így szerzett páholyból szemlélik az eseményeket.
Általában van egy átfutópont is, úgyhogy
a tömeg egy jó fél óra után arra mozdul, nemsokára
érkeznek az elsôk, utána már a második váltó
van az átfutóponton... Legalábbis olyan izgalmas, mint
a 10Mila! A legtöbben családostól jönnek, a sok gyerek
állandóan a sátrak között „lábatlankodik“,
de mire a második váltó megjön, már mind ágyban
(mármint hálózsákban-sátorban) vannak. A
legtöbben visszahúzódnak a klubjuk sátrai közé
– tüze köré, és indul a duma, a pályáról
való mesélés, fôzés – a legtöbb
klub „éjféli spagettit“, forralt bort szervez. Aki gitározni,
énekelni tud, nem kéreti magát sokáig, és
a sátrak között száll az enyhe füst, énekszó,
elmúlt tájfutó hôstettek... Elôbb-utóbb
aztán mindenki a hálózsákjába kerül,
de meglehet, hogy addigra már hajnalodik, és az elsô nappali
futók épp akkor kászálódnak ki a meleg hálózsákból
és beszippantják a reggeli harmat illatát. A nappali elsô
két váltó után kezd kiderülni, hogy melyik
csapat esélyes a gyôzelemre, és mire az utolsók felkelnek,
már az utolsó váltó jön az átfutópontra.
A nyertes csapat befutása nagy esemény, elszalasztani bűn
és vétek, úgyhogy addigra már mindenki megeszi a
friss kiflijét, amit a Bern-Solothurni ifjúsági futók
hoztak a legközelebbi faluból, elôzetes megrendelésre
(és ez hagyománnyá vált, úgyhogy minden évben
friss kiflit hoznak a sátorba!). A tábori élet zajlik tovább
a díjkiosztás után is, néhány energiával
teli fiatal segít a pontok leszerelésében, és van,
aki megint nekilát a nagy fôzési akciónak: a legtöbben
hétfôig maradnak, és a közös klub-vacsora nem
maradhat el!
Ennyit a hangulatról. Konkrét adatokra példa:
1: (szürkület) éjszakai, nehéz, gyôztesidô
65’
2: *éjszakai, közepes, gy.i. 30’ (*D, H55-, H16 lerövidítheti
a pályát 80%-ra)
3: nappali, nehéz, gy.i. 45’
4: *nappali, nehéz, gy.i. 40’ (*D, H55-, H16 lerövidítheti
a pályát 80%-ra)
5: nappali, közepes, gy.i. 35’
6: *nappali, könnyű, gy.i. 25’ (*csak D-16, D45, H14)
7: nappali, nehéz, gy.i. 70’
Legtöbbször a kétszeri indulás is megengedett, de vannak
szabályok rá, pl. 1, 2 és 7. váltónak szabad
3, 4, 5. vagy 6. váltót is futni, ill. az 5. váltónak
szabad a 6. váltót is futni. Az ilyen jellegű szabályok
évrôl évre változhatnak.
De a lényeg az, hogy minden korosztálynak legyen lehetôsége
indulni, és mindenki élvezze nem csak a pályát,
hanem a táborozást is, hogy évente egyszer a nagy tájfutó
család két-három napot együtt töltsön, a
természet ölén, távol a várostól.
Csapatbajnokság, 2004. 11. 07.
A csapatbajnokság minden évben a szezon utolsó “igazi“
versenye, utána az emberek a sífutólécet elôveszik
a pincébôl és tavaszig nem nagyon futnak, csak esetleg sífutnak
„térképpel a kezükben“. De nehogy azt gondoljátok,
hogy emiatt veszít a verseny az értékébôl
vagy népszerűségébôl. – Thierry, a Thomi
(férjem) jóbarátja minden évben lejön Norvégiából
Svájcba, és Marc-al együtt tavaly 20. alkalommal futották
együtt a csapatbajnokságot! Ebbôl is láthatjátok,
hogy egyeseknek ez az év legfontosabb versenye.) És ez igazi csapatmunka:
a három csapattag együtt indul, a rajtban mind a három kap
térképet, viszont csak egy SportIdent dugóka (annak idején
versenykarton) jár egy csapatnak. Az elképzelés a következô:
a pályán van 2-4 „ellenôrzôpont“, ahol mindhárom
csapattagnak együtt kell lenni. Addig nem hagyhatják el a pontot,
míg mind a hárman meg nem érkeztek. A pálya többi
részén szabadon válthatnak, hogy melyik pontra ki fut,
és hol találkoznak az SI átadása végett.
Ez kb. így néz ki: Marc gondolkodás nélkül,
mintha ágyúból lôtték volna ki, nekilódul
a rajtból és „leszedi“ az elsô két pontot.
Thomi és Thierry megbeszélik a pálya elsô ötödének
a taktikáját, Thomi a legrövidebb úton a hármasra
fut, megnézi a pontot és Marc elé megy az SI-t átvenni.
Thomi már tudja, hol a hármas, és villámgyorsan
leszedi, utána a négyesre fut, onnan levág a pont alatti
útra, ahol már Thierry várja, aki a rajtból egyenesen
oda kocogottés most szélsebesen megfogja az ötöst, hatost,
hetest. Ott már várja a kipihent Marc, a következô
pár pontot ô szedi le, majd átadja az SI-t megint Thominak,
aki a következô pontot már látta, és most tiszta
erôbôl sprintel... és így tovább. Tehát:
fontos, hogy mindegyik futó egy kicsit kipihenhesse magát a következô
„bevetése“ elôtt, ugyancsak fontos, hogy az átadást
jól koordinálják, mert másképp az egyik csapattag
túl sokat vagy rossz helyen vár a másik csapattagra. Újoncok
a pálya elején megtervezik az átadásokat és
bejelölik a térképen, hogy „melyik pont kié“,
a rutinosok pálya közben döntenek, és egymásnak
futtában kiáltják oda az átadásnál,
hogy hol van a következô „találka“. Amit nem szabad
elfelejteni, hogy bizonyos pontokon (beleértve az utolsó pontot)
mindhármuknak egyidejűleg kell ott lenniük ill. meg kell várniuk
egymást. A leggyakoribb hiba, hogy az átadás nem működik
jól. Az a jó, ha a futónak, aki az utóbbi pár
pontot futotta és egy találkahelyre megy, nem kell sohasem várnia
a „váltására“, mert az ugyebár tiszta
idôveszteség. Az a cél tulajdonképpen, hogy az SI
a legrövidebb idô alatt “szedjen le minden pontot és
fusson be a célba“, és a csapattagok feladata pedig az, hogy
úgy osszák fel egymás közt a pontokat, hogy az a futó,
akinél éppen az SI van, kipihent legyen és gyorsan fusson,
ill. ne kelljen várnia a váltására. Mivel így
a csapattagok a pálya kétharmadán „pihennek“
és csak egyharmadot kell igazán futniuk, de azt aztán gyorsan,
az elért kilométerátlagok sokkal kisebbek, mint egy rendes
pályán. Ezért – logikus – a pályák
hossza 20-30%-al nagyobb, mint egy rendes klaszszikus pályáé.
A bajnokságra való felkészülésként van
egy pár csapatverseny októberben, ami ugyancsak a fent vázolt
elv szerint működik. Természetesen a pályavezetés
is más, mint egy klasszikuson, gondolom kitaláljátok magatoktól
is, hogy miért...
Enikô Stüdeli-Fey
Vissza a Tájoló 2004/02 tartalomjegyzékhez! Vissza a magyar nyelvű tájfutó információkhoz!