Hetekig kerültem azt a kérdést, hogy milyen is volt a VB. Annyira ellentmondásos ugyanis, hogy nehéz egyértelműen véleményezni.
Ljungåsen
Nézzük elôször a körülményeket. A fenti
kimondhatatlan névvel illették a szállásunkként
szolgáló csúnya, piros épületet. Elsô
impresszióim a ’cella’ és a ’kollégium’
szavakat hozták elô, végül a nyugdíjasotthon
bizonyult a legjobb tippnek, a fürdôszobában található
nôvérhívó és a számtalan széthagyott
gyógyászati segédeszköz alapján. Csak azt tudnám,
hogy jut fel az emeletes vaságyra, aki amúgy járókerettel
közlekedik… Ha fényűzô komfortnak híján
is voltunk, azért a helyre nem lehetett különösebb panasz,
volt nagy, közös konyha, vaxolásra külön pincehelység,
tolószékkel megközelíthetô zuhany és
nem utolsósorban jó társaság. Itt kötött
ki rajtunk kívül a német, a bulgár, a román(iai),
a dán, az amerikai és az ír válogatott, valamint
a teljes rendezôi stáb. További elôny, hogy a helyi
sístadion mintegy 200 méterre volt a bejárattól,
szépséghiba, hogy pont ezt a területet nem használhattuk
gondtalan síelésre, lévén, itt volt az összes
verseny.
Rendezés
Az ember azt várná, hogy a sportág legnagyobb eseménye
a sportág ôshazájában valami olyan kombináció,
amit aztán már tényleg nem lehet felülmúlni.
Sajnos, a rendezôség – bár kétségtelenül
jó szándékú és szorgalmas – de kicsit
amatôr társaságnak bizonyult. Még pár ilyen
próbálkozás és biztos magas szintű versenyeket
hoznának össze, de ez a VB inkább a bôsz kísérletezés
jegyében telt. A célterülettel és a nézôkkel
pl. nem tudtak mit kezdeni, minden nap, sôt verseny közben is módosították
elképzeléseiket, de csak belecsúsztak olyan nyilvánvaló
hibába, hogy a nôi mezôny tömegrajtján bizony
nem szerencsés átvezetni a férfi befutókat. Ezen
kívül olvashatatlannak bizonyult a sprint térképe,
a hoszszútáv eredménye sokáig csak az interneten
jelent meg, ami némi gondot jelentett a mobillal és laptoppal
nem rendelkezô csapatoknak. Sok apró bosszúság, egyik
sem végzetes, csak éppen egy világversenyen nem elegáns.
Állítólag 300 önkéntesbôl állt
a stáb. Az eszméletlen mennyiségű nyom fektetésén
kívül nehéz elképzelni, hogy pontosan mit is csinált
ennyi ember…
Hisztérikus idôjárás
Azt hiszem, nem csak az angolok, de a sítájfutók is képesek
napokig a meteorológia fényében lebegni. Mi tagadás,
az idôjárás igazán kitett magáért.
Amikor megérkeztünk, -6 fok volt és napsütés,
a rendezôk fel is hívták rá a figyelmet: ’nice
weather’, mondották, de rögtön le is törték
a lelkesedésünket, mondván, a két nap múlva
esedékes hoszszútávra +5 fok várható. A maga
nemében, azt hiszem, világrekord 30 fokot mellélôni,
ilyet még Szilárd is csak ritkán szokott. A hosszútáv
napján ugyanis -26 fokra ébredtünk. Mivel a sítájfutás
nem elsôsorban az önkínzásról szól, a
rendezôk el is halasztották a rajtot és buzgón lehelték
a hômérôt, hogy elérje a bűvös -20-at.
Ez végül csak az utolsó lehetséges idôpontban,
délben következett be. Másnapra aztán jött egy
masszív melegfront és gyorsan átfordult az idô tavaszba.
A középtávot már +8 fokban nyomtuk, ami ugyan kétségtelenül
jobban esett, mint az elôzôleg kis híján elszenvedett
fagyhalál, de az amúgy sem sok (talán 30 cm) hónak
nem tett jót. Ez ugyanis vagy dacból glatt jéggé
fagyott éjjel, vagy egyszerűen eltűnt, fôleg, ahol
sokan használták, mint pl. az átfutó környékén.
A meleg kitartónak bizonyult, a legnagyobb banzájnak szánt
városi parkversenyt el is kellett hozni Östersund-bôl, mert
ott aztán végképp csak egy vékony jégpáncél
maradt. Úgy tűnik, már a messzi északban sem bízhat
az ember…
Elôzmények
Felkészülésünk viszonylag korrektül sikerült,
a versenyt megelôzô 3 hónapban fejenként több
mint 1300 km-t edzettünk, ebbôl 600 felett volt a sífutás,
ami nem hihetetlenül sok, de az idei gyalázatos télen többre
lehetôség nem volt. Sajnos, sítájfutó versenyre
csak nagyon érintôlegesen futotta, a két balszerencsés
magyar bajnokságon kívül nem volt semmi elérhetô.
Ezzel szemben a mezônynek nem éppen a csúcsát képviselô
ír delegált nagyjából 20 norvég versenyen
vett részt csak idén… Anyagiak tekintetében is hendikepesnek
bizonyultunk, rajtunk kívül szinte nem volt csapat, amely önerôbôl
készült volna, még a szögutolsó amerikai válogatott
is szövetségi pénzbôl utazott, pedig náluk amatôrebbet
nehéz elképzelni. Sajnos, azt kell mondjam, hogy súlyosan
alultámogatott szakágunk minden igyekezet ellenére össze
fog roppanni, ha nem veszik illetékes helyen komolyabban… Az MTFSZ-tôl
kapott támogatás majdnem fedezte a közvetlen költségek
kb. egyhatodát, amiért mindenképpen hálásak
vagyunk, de lássuk be, hogy ez nem fenntartható gyakorlat. Korábbi
szponzorunk, a BTFSZ idén nem áldozott a sítájfutásra.
Mindez még inkább felértékeli kevés segítônk
nagylelkűségét: ez a verseny számunkra bizony nem
jött volna létre a Vasas, illetve a KSI sífutó szakosztályok,
a Crosswear, az ír, a norvég, illetve a bulgár csapat,
a Sundbybergs IK, valamint a család támogatása nélkül.
Ez ugyan már elég tekintélyes névsor, de az mégsem
normális, hogy a magyar csapatot arról ismerjék egy VB-n,
hogy ôk lejmolnak a legtöbbet.
Így versenyzünk mi
Már a terepbemutatón gyanús volt, hogy ez a verseny nem
lesz könnyű. Mértani pontosságú, de eléggé
szűk nyomok, elvétve egy-egy széles ratraknyom, az is csak
azért, hogy legyen mit keresztezni.
A hosszútávra ezek után már mindenre elszánva
mentünk ki, mondván, hogy ha beledöglünk is, végigmegyünk.
Hát, kis híján sikerült az elôbbi, de azért
megmutattuk, hogy hozzánk képest a vídia csak puha habszivacs,
és életünk egyik leghosszabb síelését
végül is sikerrel abszolváltuk. A beharangozott pályaadatok
közül leginkább a szint (a férfi pályán
975 m!), valamint a 80% vékony nyom sokkolta a mezônyt, ebbôl
a szint végül nem bizonyult komolynak, mennyiségre ugyan
megvolt, de gyilkos felfelék helyett inkább állandó
hullámvasutazást jelentett. A nyomok szélessége
azonban csak egy óráig volt jó poén, még
egy órát lehetett vicsorogva küzdeni, utána az ember
óhatatlanul megtört és haladt, ahogy tudott. Én pl.
egy ideig tűrtem a párosbotozást, majd kihasználva,
hogy a hideg havon még a legkeményebb, kék vax sem csúszott,
simán felfutottam a nyomban. Lecsatolni talán háromszor
kellett olyan helyeken, ahol a hószán a nagy meredekség
miatt nem tudott felmenni, ebbôl az utolsó kabaréba fulladt,
mivel majd 3 óra mozgás után percekig nem tudtam lehajolni
a kötésig anélkül, hogy ne görcsölt volna
be a hasizmom. Technikailag nagyon nehéz, de eléggé sajátos
verseny volt, jó taktikának az ’egyet jobbra, kettôt
balra’ típusú rövid itinerek memorizálása
bizonyult. A térkép ebben vajmi keveset segített, akár
fehér lapon is odaadhatták volna a pályarendszert. Röviden,
úgy éreztük magunkat, mint aki fizika tételt húz
a matek érettségin. A feladat hasonlított ugyan, de mégsem
az, amire készültünk. Eredményünk ettôl függetlenül
darabra megegyezett a tavalyi EB-n elértekkel. Idôben kicsit elúsztunk,
de ez nem lepett meg, ezeken a pályákon jobban kijöttek a
különbségek.
A középtáv ehhez képest mámorító
volt, sokkal több széles nyommal (40%!), nem fenyegetett a kihűlés,
sôt, és azért az sem rossz, hogy két órából
meg lehetett oldani a versenyt. Megjegyzem, ez a pálya is, mint az összes
többi, túl volt kicsit méretezve, a gyôztesidô
az elôírtnak több mint 160%-ára sikeredett, tavaly
az EB-n ezt még hosszútávnak hívták…
Ez a futam hozta el számunkra a nagy napot, Orsi 34. helye, nekem a 45.
nem várt siker. Ez bizony nem csak személyes rekordok, de az újkori
magyar sítájfutás legjobb eredményei közé
tartoznak. A magam részérôl nem tudom, hogy sírjak
vagy nevessek, ha arra gondolok, hogy ebben még több perc hibám
is volt. Mindenesetre telve bizalommal készültünk a sprintre,
lám, van itt fejlôdés, nemhogy utolsók nem lettünk,
de ez már a középmezôny, ha annak a vége is.
Ami a rövidtávot illeti, Dudley Moore szavai jutottak eszembe: “Én
azért nem használnám a csúfos bukás kifejezést.
A katasztrofális kudarc sokkal találóbb.” Legalábbis
nekem. Orsi jól ment, szinte hibátlanul futott, 8 perc hátránya
Ági tavalyi eredményének felel meg, csak éppen darabra
végzett hátrébb. Én nagy várakozással
tekintettem a verseny elé, 78 indulóból akár a mezôny
fele sem lett volna irreális, de ehhez fejben is ott kellett volna lenni,
ellentétben mondjuk a középtávval. Nem sikerült.
Az elsô pontot leszámítva végigbakiztam a versenyt,
ennek csúcspontja a 4-es, a melyet az utólagos rekonstrukció
szerint mintegy 10 méterre megközelítettem, majd vettem egy
balkanyart és inkább kalandoztam 4 percet. Innen már lélekben
feladtam, megbékélve a gyászos eredménnyel.
Sajnos több esély ezen a VB-n nem volt, így azzal a rossz
szájízzel kellett befejeznem, hogy egyetlen makulátlan
futásom sem volt, így – bár vannak bíztató
jelek – az eredményeim elmaradtak a lehetôségeimtôl.
Persze, az vesse rám az elsô követ, aki nem rontotta el elsô
skandináv versenyét… Orsi ezzel szemben sokkal elégedettebb
volt, végig megbízhatóan versenyzett, különösebb
zakók nélkül, esetenként egész imponálóan.
Nemzetközi helyzet
Nem hiszem, hogy meglepô a következô névsor: oroszok,
finnek, norvégok, svédek. Elsôsorban az oroszok. Hrennikov
idén is aratott, 3 aranyéremmel messze a legjobb lett. A svédek
viszont nem bírtak az otthoni VB terhével és ez látványos
buktát eredményezett. Kisebb pszichodrámájuk a váltón
érte el csúcspontját, midôn a helyi sajtóban
csak szerényen ’Mr. Sítájfutás’-ként
emlegetett Bertil Nordquist újabb rossz futása után szabályosan
elmenekült, és csak két nap múlva a banketten került
elô, mint a szalonzenekar szólógitárosa. Keservüket
csak jó pár dobogós hely és persze Tomas Löfgren
középtávon szerzett aranya enyhítette. A nôknél
egy ideig a norvég Stine Hjermstad Kirkevik tűnt verhetetlennek,
majd jöttek váltóban a finnek, végül a sprinten
az orosz Vlasova. A mezôny másik végét számos
érdekes nemzet színesítette, esetenként olyan helyekrôl,
ahol elképzelni is nehéz, hogy jut valakinek eszébe a sítájfutás.
Konkrétan felsorolni ôket nem lenne illendô, mindenesetre
voltak páran olyanok is, akik nagy bátorságról tettek
tanúbizonyságot már azzal is, hogy egyáltalán
lécet vettek a lábukra. A két véglet között
ott volt japán, az összes közeli szomszédunk, általában
az egész közép-európai sítájfutás,
és nagyon úgy tűnik, hogy most már mi is.
Kép és szöveg: Marosffy Dani
Vissza a Tájoló 2004/02 tartalomjegyzékhez! Vissza a magyar nyelvű tájfutó információkhoz!