2003-ban egy forró júliusi napon e-mail érkezett: elvállalom-e
a Nemzetközi Tájfutó Szövetség (IOF) felkérésére
az Ausztráliában 2004-ben rendezendő, immár 2.Tájkerékpár
VB IOF tanácsadói (régebben ellenőrinek hívták)
feladatát. Amikor felfogtam, hogy a földgolyó túloldalára
kellene utaznom, ahol éppen tél van, igent mondtam. Csak el ebből
a hőségből!
Mint kiderült, kizárásos alapon esett rám a választás,
ugyanis a szabályok szerint csak IOF tanácsadói licensszel
lehet ilyen tevékenységet folytatni, amivel akkor mindössze
5 ember rendelkezett. Egy az előző VB-n volt tanácsadó,
a legközelebb lakó új-zélandi inkább csapatvezető
akart lenni, a másik kettőnél nem tudom mi volt összeférhetetlen.
Nekem volt licensszem, és két Világkupa futam, valamint
jó néhány egyéb tájbringa verseny rendezésének
tapasztalatával rendelkeztem.
Mint ismeretes, az IOF tanácsadói munka önkéntes tevékenység,
az IOF fizeti az utazást, a rendező ország az ott tartózkodás
költségeit, így nekem "csak" az időmet kellett
rászánni, ami az utazási időt tekintve sem volt
kevés, több mint 24 óra egy-egy irányban.
A verseny tervezett színhelyét - Maryborough - beütve a magyar
keresőbe 0 találatot kaptam, a rendező klub városára
- Ballarat - viszont szép számmal volt találat: valaki
hazánkfia, amikor éppen a ballarati tavon (ahol egyébkent
az 1956-os melbournei olimpia evezős számait is rendezték)
vízisíeléssel múlatta az időt, a városban
talált egy Shakespeare szobrot, amit egy magyar származású
ausztrál szobrász (Mészáros Andor) készített.
Az a nagyszerű ötlete támadt, hogy Budapesten kellene a szobor
egy másolatát elhelyezni, és gyűjtést indított
a nemes cél megvalósítására. Láss
csodát, azóta már áll is a szobor Budapesten, a
Duna-korzón.
Ennyi bevezető, és többszöri levélváltás
után 2003 novemberében ott voltam Ballaratban. A VB friss nyugdíjas
főrendezője fogadott otthonában, amely a ballarati város
és erdőszélen, egy hat hektáros, 3 tavas, két
lovas plusz egy pónis birtokon terült el. Mielőtt irigyelni
kezdenénk, ez ott normális dolog, egy élet munkája
után a nyugdíjasnak a nyakába szakadó biztosítási
összegből telik arra, hogy szerény hajlékot vásároljon,
alvás helyett hajnalban lovakat (+ 1 póni az unokáknak)
etessen, napközben ganézzon, este csutakoljon, és videóról
tanulja a lótartás fortélyait, hétvégeken
meg lovas találkozókra utazgasson a terepjárója
után kötött lovaival (persze utánfutóban).
Nem csoda, hogy mindezen tevékenységek közepette a VB előkészítésben
(11 hónappal a verseny előtt, amikorra a szabályzat szerint
térképnek, pályának kellene lennie, én is
ezért jöttem) még csak a kiírásig jutott, meg
némi elképzelésig, merre is kéne rendezni a versenyeket.
De ekkor belecsaptunk a lovak, pontosabban a lóerők közé,
négy napig egyfolytában jártuk az erdőket a terepjáróval.
Sikerült kiválasztani a terepeket, célokat, szállásokat,
a versenyközpontot - amelyet érthetetlen módon Maryboroughban,
az innét 80 km-re lévő városba képzelt el
- áthelyeztük a házába, a terepről még
légifényképet is szereztünk az önkormányzatnál.
Csak egy kérdésre nem sikerült választ találni,
ki és mikor fogja elkészíteni a térképeket.
Azzal váltunk el, mivel most semmit sem láttam a térképekből,
pályákból, találkozunk jövő májusban,
akkorra minden készen lesz.
Idehaza a tél kellemesen telt, néha sajnálkozva gondoltam
az ausztrál helyesbítőkre, milyen melegük lehet most
az ottani nyárban, a kemény munka közben. Májusra
lefoglaltam a repülőjegyet, előtte érdeklődtem,
mi a helyzet. Írták, mennék kicsit később.
Majd ezt többször megismételték, végül abban
maradtunk, lesz ami lesz, 10 nappal a VB előtt érkezem, addigra
legyen minden készen. Némi bizakodásra adott okot, hogy
az 1956-os olimpián is csak egy évvel a viadal előtt, a
NOB fenyegetésére, hogy elveszi a rendezést gyorsultak
fel a dolgok, és lőn olimpia. Én persze nem fenyegettem
semmivel, így néha kaptam egy-egy pályatervet, térképet.
És 10 nappal a verseny előtt kész volt minden! Az egyhetes
edzőtáborra a felújított régi térképek
kinyomtatva, a VB-re új térképek, pályatervek. A
nyomtatással megvártak, így már csak ki kellett
bírnom, hogy 6 napból négyet kerékpáron töltve
bejárjam és leellenőrizzem a 4 napi pályát
és térképet. A munkaidővel nem volt probléma,
mert amikor itthon aludni szoktam, ott fényes nappal volt, aludni a bringán
semmiképpen se tudtam, az ottani éjjelen, ami itt nappal meg egyáltalán
nem voltam álmos.
A selejtező pályáját kicsit rövidíteni,
a döntőét kicsit igazítani kellett, a középtáv
és a váltó teljesen rendben volt, egy-két térképhibát
és egy odébb tett pontot kellett csak korrigálni, de ezért
voltam én ott. A váltóval már több dolog volt,
mivel senki se rendezett tájkerékpáros farsta váltót
még (és ebből speciel én se készültem,
előtte motala-ban állapodtunk meg) itthonról kértem
tanácsot. Az ottani internet (az ADSL havi díja ott 4500 Ft, míg
idehaza 12 000) és az ottani telefon (kevesebbe került a magyarországi
hívás, mintha Szentendréről telefonáltam
volna Budapestre) árak nem jelentettek akadályt a kapcsolattartásban,
csak az időeltolódás okozott néha problémát.
Végül minden kész lett, a nyomtatás Ballarattól
120 km-re Melbourne (amely kb. akkora mint Pest megye, és a szűk
városközpont kivételével csak földszintes házak
vannak) túlsó végén történt egy digitális
nyomdában, nagyon jó minőségben, és mondanom
se kell, nagyon olcsón, kb. 100 Ft volt egy A/3-asnál nagyobb
térkép nyomtatása.
Amikor együtt láttam a térképeket, magam is elcsodálkoztam,
hogy milyen szerencsésen választottuk ki a terepeket. Pontosan
megfeleltek a különböző versenytávokból
adódó elvárásoknak. A hosszú távú
verseny terepe (1:20 000-es térkép) jól kerékpározható,
hosszú átmeneteket kínáló, nem túl
szintes terep, a középtávú (1:15 000) szintes, szabdalt,
komplex úthálózatú terep, a váltó
szinte sík, nagyon sűrű úthálózattal.
És eljött az első verseny napja, ami jól kezdődött!
A hazai ellenőrzőbíró, amikor a szállásunkat
adó farmról kikanyarodtunk, nem adta meg az elsőbbséget
(pedig neki nem okozhatott gondot a baloldali közlekedés), és
egy 24 tonnás teherautó fellökte autónkat. Őt
korházba, a totálkáros autót a roncstelepre szállították,
a mentősök szakadozott angolságom után először
komoly agyrázkódásra gyanakodtak, végül mivel
karcolás se volt rajtam, otthagytak. A kiérkező rendőrök
már csak egy sápadt, zilált, kissé véres
(nem az enyém volt) pasast találtak, némi földtúrás
és autóról leszakadt darabok, valamint nagy kupac aznapi
versenytérkép közepette. Udvariasan megkértek, írjam
be a nevem a kis kockás jegyzetfüzetükbe, majd elmentek, semmilyen
iratot, se tanúskodást nem akartak. Kissé fehéren,
ellenőrzőbíró nélkül, a térképekkel
együtt végül egy másik autóval kiértem
a selejtező versenyre.
Innét kezdve aztán minden ment simán, jó térképeken,
jó pályákon, ideális időjárásban
a versenyzők megelégedésre zajlottak a versenyek, dőltek
el a világbajnoki címek, helyezések.
Számomra nagyon meglepő volt a rendezők hozzáállása,
munkája. A verseny ideje alatt önkéntesek (volunteer) dolgoztak,
ennek nagy hagyományai vannak a nyugati világban. Jól elkülönített
feladatok voltak. Amíg valaki dolgozott, addig nem foglalkozott mással.
Például a rajtban lévők, noha csak méterekre
voltak egymástól, nem fecsegtek, nem szaladtak el semmiért
az alatt a 3-4 óra alatt, amíg a munkájuk tartott, a rajtvonalon
álló nem szólt bele például a beszólító
munkájába. Amikor az utolsó versenyző is elrajtolt,
a rajtfőnök köré gyűltek, aki megköszönte
munkájukat, és csak ekkor engedtek ki, lazítottak. Az,
hogy nem okoskodok bele a másik feladatába, minden területen
jellemző volt, és a hazai gyakorlathoz képest rám
nagy hatást tett. A verseny elnöke, aki maga is keményen
dolgozott, egyszer se nézte meg mondjuk a pályákat, nem
szólt bele mikor és ki megy felvezetni, hogy legyen a cél
felépítve, stb.
Az egyetlen, aki okoskodhatott, az én voltam, és minden kérésemet
teljesítették. Egyszer fordult elő csak, az utolsó
nap, a váltón (biztos elfáradtak már ők is),
amikor a váltóhely kialakításának kis változtatását
kértem, hogy nem akarták megcsinálni.Ekkor odébb
mentem, mert még le kellett ellenőriznem valamit, és 20
perc múlva, mire visszaértem, kész volt. Egyetlen hangos,
szemrehányó szót sem hallottam az egy hét alatt.
Sokáig emlegették egy mondatomat, amit a hosszútávú
verseny "0" ideje előtt 5 perccel mondtam, amikor még
nem volt a térkép a rajtban. Az egyik felvezető magával
vitte a terepre a kocsijában (persze, mert már nem merték
abba a kocsiba betenni, amivel én utaztam), és érthetetlen
módon nem került még elő, természetesen a telefonját
is kikapcsolta (bár csak nekem jutott eszembe felhívni). Csak
álltunk a rajtban, az első versenyző már beállt
a -3-nál, senki se szólt semmit, csak én mondtam annyit,
mivel angol káromkodás hírtelen nem jutott eszembe: interesting
situation - érdekes helyzet. Ekkor felbukkant a kocsi, kikaptuk a térképeket,
volt még egy percünk is hogy kitegyük, ezt az elszólásomat
később többször nevetve emlegették.
Amit még érdemes megemlíteni, egy világverseny rendezésekor
ma már szinte a legkisebb munka és költség a térképekkel,
pályákkal van. Itt nem volt több 160 versenyzőnél,
mégis hatalmas szervezési feladatot jelentett ennyi ember és
kerékpár mozgatása két héten keresztül
a reptérről az edzéseken, szálláshelyeken,
étkezéseken, versenyeken át végül ismét
a reptérre. Ezt a feladatot egy logisztikai főnök - aki maga
is vezette az egyik erre a célra bérelt és kerékpárszállításra
berendezett teherautót -, egy teherautó sofőr, és
alkalmanként bérelt buszok oldották meg.
Természetesen a kerékpáros népség mind gyanús,
így a VB-n volt doppingvizsgálat is. Az IOF által kiküldött
belga nemzetiségű doppingellenőr feladata az volt egy hét
alatt, hogy rámutatott 10 emberre, akik ezután ittak mint a gödény,
nehogy az olimpián indult magyar sporttársak sorsára jussanak.
Majd a versenyenkénti két minta adására a részükre
mindig külön felállított két sátorban
könnyíthettek magukon. A tíz vizsgálat költsége,
amelyet a rendezők fizettek és Sydneyben végeztek, - szerencsére
nem sürgősségi pótlékkal mint az olimpián,
így még most se tudni mi lett az eredménye -, több
volt, mint amennyibe a térképek helyesbítése és
nyomtatása került a teljes versenyre, beleértve az edzőtábort
is.
A verseny után néhány napot Sydneyben töltöttem,
az Ausztrál Tájfutó Szövetség belvároshoz
közeli irodája volt kirándulásaim bázisa. Az
iroda egy kutyafuttató pálya (stadion) lelátóira
épült épületben volt, a többi Ausztrál sportszövetség
is itt kapott helyet, amelyért nem kell fizetniük, csak a telefonszámlájukat.
Egy főállású ember, Csonti ottani megfelelője
dolgozik itt. A szövetség fő bevételét a több
mint 5000 tájfutó befizetése adja, állami pénz
- nem sok - csak a válogatottnak jut, amelynek útiköltsége
onnét a világversenyekre nem kevés, így hozzánk
hasonlóan ehhez még hozzá kell tenniük az élversenyzőknek.
A versenyrendszer némileg eltér a miénktől, főként
a hatalmas távolságok miatt. Országos verseny a bajnokságokon
kívül csak egy-kettő van egy évben, azok viszont igazi
tájfutó karneválok, 7-10 napig tartanak, különböző
számokkal, iskolás bajnoksággal, tájkerékpár
versennyel. A versenyek másik kategóriája a tartományi
verseny (persze egy tartomány se kicsi, a legkisebb, Viktória
nagyobb, mint Franciaország), ezekből is csak pár van évente.
Viszont helyi verseny van bőven, a nagyvárosokban hetente kétszer
is "3Sz" a parkokban, utcákon, a hétvégén
egyik nap városon kívüli "bush" verseny, másik
nap meg az ott nagyon népszerű 3 órás pontbegyűjtő.
Ausztrália egyre több világversenyt rendez, a közeljövőben
lesz Junior VB (2007), Szenior VB (2009) is. Ha a repülőjegy árát
(220-270 000 Ft évszaktól és légitársaságtól
függően) nem tekintem, versenyezni olcsóbb, mint Európában.
Kb. ugyanannyi ausztrál dollárba kerül minden, mint itt euróban,
csak egy dollár 150 Ft, míg egy euró 250. Például
1 liter benzin és egy liter tej is 1 dollár.
Sok minden másként van Ausztráliában, mint nálunk:
baloldalon mennek az autók, a nap fordítva jár az égen,
a csillagképek számunkra ismeretlenek, a víz fordítva
örvénylik, a hazai tájoló használhatatlan,
az erdőkben eukaliptusz fa és kenguruk vannak, de a térképek
jelkulcsa és versenyek ugyanolyanok. Sydney környékén
a különböző, homokkő és gránit sziklás,
Melbourne, Bendigó környékén pedig az aranybányászok
által megbolygatott domborzatú terepek jelentenek igazi tájfutó
csemegét. Mindenkinek ajánlom, ha lehetősége van
rá, látogassa meg ezt a hatalmas, nyugodt, barátságos
országot.
Erdélyi Tibor
Vissza a Tájoló 2004/10 tartalomjegyzékhez! Vissza a magyar nyelvű tájfutó információkhoz!