Különös élménnyel lepett meg Gidófalvy
Péter, amikor a Tájoló 2003/8. számában közreadta
haldeni kalandjainak történetét. Már az utazásáról
írt bevezetô eszembe jutatta 35 évvel ezelôtti elsô
skandináviai benyomásaimat. Akkoriban, sem volt könnyű
dolog a kiutazás. A határon kifelé a nagymamám nevét
ugyan nem kérdezték (pedig tudtam volna), de a béketábor
ôrei jól megmotoztak: nincs-e nálam olyasmi, amibôl
az imperialisták a szocializmus építésének
titkait kifürkészhetnék, visszafelé pedig azért
kutattak át, nehogy a rothadó kapitalizmus valamiféle káros
termékének fertôzését hurcoljam be virágzó
népi demokráciánkba.
Azóta válogatottként, majd ösztöndíjasként
és mostanában turistaként kinn tartózkodva már
túl vagyok a századik skandináv versenyen. Legutoljára
szeptemberben jártam Norvégiában.
Megszerettem és valamennyire meg is ismertem az országot. Csodálom
a norvég terepeket, levelezô társaimtól kapott térképek
közelítik az ezret, kimondottan élvezem versenyeiket.
Hosszú pályafutásom alatt megtanultam tisztelni a norvég
tájékozódást, amelynek különösen
magas színvonalát Magne Lystadtól, az 1962-es elsô
Európa bajnoktól kezdve, a többszörös világbajnok
Hadler házaspáron át a magyar VB gyôztes Morten Berglián
keresztül a legutóbbi aranyérmesekig Jörgen Rostrupig
és Hanne Staffig világbajnokok sora jelzi.
A norvég tájékozódás fogalom. Köszönhetô
ez egyrészt a különlegesen nehéz norvég terepeknek,
amelyek a hihetetlenül részlet gazdag, de meglehetôsen lapos
svéd terepeket azzal múlják felül, hogy a nagyobb
szintkülönbségek miatt a “térbeli” tájékozódás
képességét is megkövetelik. Köszönhetô
továbbá a sportág hagyományosan nagy tekintélyének
és annak, hogy a norvégek a “nagy jólét”
ellenére is szívesen sportolnak, keresik a kihívásokat,
élvezik a szabad természetben űzhetô sportokat, köztük
az igen népszerű tájfutást.
A röviden csak Veterán VB-nek nevezett haldeni WMOC bajnokságról
szóló, Gidó féle szórakoztató beszámolóból
azonban egy egészen más kép bontakozik ki. A cikk szerint
csalódást jelentô a terep, amit a szerzô senkinek
nem kíván. Gyakorlatlan, “titkolódzó”
térképész által elnagyolt a térkép,
amit verseny közben 25 és/vagy 45 perces egyéni térképhelyesbítéssel
sem lehet helyre tenni (?). “Nyelvet” nem tudó, bizalmaskodó
rendezôk, egy olyan verseny, ahol legjobb nem törôdni semmivel
csak a tájoló irányát nézni (!).
Már a evezetôben sokkoló volt az a megfigyelés miszerint
a versenysorozaton nem volt egyetlen szemetes sem (!). Lehetséges, hogy
az egész rendezést afgán menekültekre bízták
volna, megfeledkezve a nemzetközi elvárásokról? Elhatároztam,
utána járok a dolognak.
Horváti György 40 éve élvonalbeli tájfutó,
mostanában F 55-ben versenyez, 2003-ban második volt a Hungárián,
megnyerte az ítélet idôben zajló Bélkô
kupát. Hétszeres román bajnokként 20 éve
vándorolt ki Norvégiába, az elsô idôkben térképhelyesbítésbôl
élt. Egész családja versenyez, olvassa a Tájolót,
szívesen segített. Ã gyűjtötte és állította
össze az alábbi körképet. Legyen az elsô az ô
személyes véleménye:
H. Gy.: A norvég tájékozódást elsôsorban
néhány statisztikai adattal jellemezném:
- Norvégiában jelenleg kb. 30.000 regisztrált tájfutó
van,
- 400 körüli a bejegyzett tájfutó szakosztályok
száma,
- Norvégia világelsô az Európa- és Világbajnokságok
eredményei alapján: 1962 - 2001 között 30 arany-, 25
ezüst- és szintén 25 bronzérmet nyertek.
Részletes adatok a Szövetség honlapján: www.orientering.no
(angolul is).
Megkaptam az F 65 kategória A-döntôs pályáját:
5.820m, 155m szint, 12 ellenôrzô pont. Elemzésem a következô
megállapításokhoz vezetett:
- a terep közepesen nehéznek tűnik az egyéb norvég
terepekhez viszonyítva,
- a pálya rendkívül változatos, sokféle technikát
igényel,
- 11 átmenetbôl (a befutó pontra vezetô utolsó
átmenetet nem számítva) 4 átmenetben köztük
2 hosszú és 2 közepesen hosszú átmenetben kínálkozott
az irányfutás mellett, annál kb. 30%-kal hosszabb, egyértelmű
ösvényen vezetô útvonal.
Én mindenképpen a kerülôket választottam volna.
Egyébként a lila vonal menti térképolvasásos
átmenetek domináltak. Bôséges volt a választás
lehetôsége azonban arra, hogy ki milyen tereptárgyat használ
támadópontként, vagy a helyes irány tartására,
futósebességétôl függôen. Egy olyan átmenet
is volt, ahol a kerülô volt az egyértelműen legjobb
útvonal. Egy érdekesség, ami a rendezôk igyekezetét
dicséri, hogy a pálya átmenetei mentén 12 frissítô
pontot helyeztek el, tekintettel a viszonylag nagy melegre.
Azt hiszem, nem tévedek, ha kijelentem, hogy nekem kb. 6 - 8 évre
volt szükségem, hogy otthonosan mozogjak a norvég térképeken.
Ahhoz viszont, hogy ugyanolyan jól tájfussak, ide kellett volna
születnem. Egy példa: a szabdalt terepekre a dombok és mocsarak
váltakozása a jellemzô. Mindig irigykedve hallgatom a született
norvég beszámolóját, akinél a dombok és
mocsarak leolvasása egyensúlyban van, sôt talán a
mocsarak szerepe még fontosabb. Az én szemem pedig elsôsorban
a dombtetôk, gerincek leolvasására irányul. A 2003.
évi norvég bajnokság nôi rövidtávú
pályáját Brigitte Husebye nyerte. (Fey Zsuzsi a 3. lett
!!!). Husebye a 12 pontból álló pályáját
kommentálja a tájfutó lapban. A rövid, tömör
leírásában – összeszámoltam – 16-szor
említi a mocsarat, mint támadópontot.
Az “Orienteering Sport Outdoor” Csehországban kiadott nemzetközi
tájfutó magazin 2003. évi 5-6 számában Bernt
O. Myrvold norvég veterán tájfutó szakember hosszabb
cikkében a következôk találhatók:
Jó tudni, hogy a rendezô Halden Skiklubb a világ legjobb
tájfutó klubja. Haldent és környékét
sokan a “Tájékozódás Mekkájának”
tekintik. Érdemes volt ide zarándokolni azoknak, akik hisznek
a tájékozódás örökkévalóságában.
A pályakitűzô a norvég elit futó, Kjetil Bjorlo
volt, aki másfél évig dolgozott a pályákon.
A legnagyobb kihívást – saját bevallása szerint
– az útvonalválasztási lehetôségek megteremtése
jelentette ezen a sajátos “Ostfold”-i (Oslotól DK-re
fekvô típusú) terepen, ahol szinte mindig szóba jöhet
az irányban futás, mint az egyik leggyorsabb útvonal.
A Norvég Tájékozódási Futó Szövetség
által kiadott "Veivalg" (= útvonalválasztás)
című lap 2003 augusztusi számában Svein Kvalheim,
a lapszerkesztôség kiküldöttje a következôket
írja:
A WMOC egy remekül sikerült rendezvény volt: nagyszerű
gyülekezô hely, helyenként gyönyörű terep,
pontos térkép és technikás pályák.
A verseny legfôbb jellemzôje és követelménye
az igényes tájékozódás volt. Ebbôl
egyenesen következik, hogy az északi futók uralták
a mezônyt (legtöbbet a svéd és a finn futók
nyertek). Rendkívül jó volt, hogy a parkolás a cél
közelében volt, és hogy a rendezôk három különbözô
tereptípust tudtak bemutatni egyazon a gyülekezô helyrôl.
Meglepô, hogy a legnépesebb kategóriák a 60 és
65-ös kategóriák voltak mind a férfiaknál,
mind a nôknél.
Összegezve elmondhatom, hogy a WMOC egyike az ország eddig legsikerültebb
rendezvényének. Szinte minden hibátlanul, olajozottan zajlott.
Egyetlen kritikus megjegyzésem, hogy a versenyzôk nem juthattak
hozzá térképeikhez rögtön a célban. Erre
jó volna megoldást találni a jövôben.
Bjorn Axel Gran a WMOC szervezôgárdájának egyik alapembere.
Aktív tagja a Halden-Skiklubb tájfutó szakosztályának,
egyben a német válogatott edzôje. Az utóbbi tíz
évben Haldenben lakik, elôtte nyolc évig Trondheimben, a
világbajnok Stig Berge városában, korábban Romerike
tartományban, Oslotól északra élt.
B. A. G.: a WMOC terepe közepesen szabdaltnak minôsíthetô,
a tengerparti terepek szabdaltságához képest. Ez azt jelenti,
hogy a dombtetôk nem túl magasak és a völgyek, metszôdések
nem túl mélyek. Ebbôl következik, hogy minden átmenetnél
szóba jöhet az irány futás választása
is, mint az egyik leggyorsabb útvonal. Tehát a pályákra
domborzatilag a gyakori fel-le haladás váltakozás a jellemzô.
Így ritkán adódik útvonalválasztási
lehetôség a markáns, nagy domborzati idomok viszonylagos
hiánya miatt.
A terepek futhatósága jónak minôsíthetô.
Ez egy elôre átgondolt szempont volt. A 3500 résztvevôt
úgy kellett ugyanis futtatni, hogy ne alakuljanak ki jól követhetô
“futóösvények”. A skandináv mérték
szerint jónak számító futhatóságot
a számos csupasz sziklahát, gerinc, valamint a homokos, tehát
kevésbé süppedô talaj biztosítja. A haladást
bizonyos mértékben gátolta a változatos aljnövényzet
és a köves talaj, de hiba lenne azt várni egy skandináv
tereptôl, hogy annyira legyen futható, mint egy kontinentális
bükkerdô vagy öreg erdei fenyôerdô talaja. Halden
környékén igen változatosak a terepek. A legtöbb
túlon-túl mocsaras és erôteljes aljnövényzete
miatt nehezen futható. A rendezôk elkerülték ezeket
a terepeket.
A dombtetôkre a sűrű, finom szabdaltság a jellemzô.
Ilyenek az Oslotól DK-re fekvô terepek is. Megjegyzendô,
hogy a kontinentális futók számára a terep gyakran
csupa “apró barnaság”-nak tűnik. Ha a versenyzô
mindent azonosítani akar, akkor számolnia kell futósebessége
lassulásával. Ezzel szemben vannak terepek, ahol hatalmas, viszonylag
meredek és részlet gazdag hegyoldalak jelentik a kihívást.
A WMOC terepein a völgyek nedvesebbek, tehát itt csökken a
láthatóság és a futhatóság is. A rendszeres
fakitermelés hatásairól sem szabad megfeledkezni. A WMOC
terepe hasonló az un. Tiomila2 tereptípushoz. Egyetlen különbség,
hogy a láthatóság a WMOC-n valamivel gyengébb volt.
Csalódniuk kellett viszont azoknak, akik a terepbemutató pályáit,
átmeneteit a rendes versenypályákhoz hasonlóra várták.
A résztvevôknek tisztában kell lenni azzal, hogy a rendezôknek
a “Model-event” kis területén adódó lehetôségek
szerint kell a leendô versenyt bemutatni, az összes kategória
számára.
Visszatérve a WMOC pályáin használt tájfutó
technikákra: a kihívás a következôkben fogalmazható
meg: csak a legfontosabb, legmarkánsabb tereptárgyakat kell feltétlen
azonosítani és így fenntartani a nagy futósebességet;
ugyanakkor az átmenetben kellô számú finom tereptárgyat
is kell azonosítani ahhoz, hogy biztosan tartható legyen az irány;
és el kell kerülni az ilyen terepeken mindig könnyen elôforduló
un. “párhuzamos hibát”3. Mindebbôl az következik,
hogy ezeken a pályákon a lehetô legjobb idôeredmény
eléréséhez szükséges a gyors és a lassú
haladási tempó állandó váltakozása,
az utóbbi a tereptárgy azonosításhoz szükséges
koncentrálás miatt nélkülözhetetlen. Tudtommal
sokan azzal próbálkoztak, hogy egész pontosan kövessék
az irányt, ami nemcsak nagyon lassú, hanem monotonná teszi
a versenyzést és a figyelem lankadásához vezet.
A rendezôség által felállított WC-k és
szemetesek számát pontosan nem ismerem. Mindez a sokéves
gyakorlatnak megfelelôen történt hozzáigazítva
a mennyiségeket a 3.500 - 4.000 résztvevô igényéhez.
Egyetlen olyan visszajelzést sem kaptak a rendezôk, amely kevesellte
volna ezek számát. Márpedig ha az ilyen dolgokkal gond
van, valaki azonnal szóvá teszi.
Szakszerű elsôsegély nyújtásra felkészült
állomás működött a célban, valamint a terepen.
A Vörös Kereszt jelentése szerint a legtöbb sérülés
(boka kibicsaklás, ütés, szemsérülések)
az elsô napon történt. Valószínű azért,
mert a versenyzôk túlzottan ráhajtottak. A második
versenynapon kevesebb, majd a döntôn – meglepetésre –
szinte egyetlen sérülés sem történt.
Kérdésedre, hogy milyen pozitív és negatív
visszajelzéseket kapott a rendezôség, a válaszom
a következô: a legtöbb méltató véleményt
a pályák színvonala, a térkép minôsége,
az eredményközlés és a gyülekezô megszervezése
kapta, valamint a nyitóünnepség. A kritikus megjegyzések
a versenyközpont felé vezetô út kiszalagozására,
a döntô napján a rajtidôk közlésére
és a verseny után a térképek kiosztására
vonatkoztak.
A résztvevôk általában jónak minôsítették
a rendezvényt. Ugyanakkor jó néhány külföldi
tájfutó kritizálta a terepet és a pályákat.
Egyértelmű azonban, hogy ezek többsége nagyon rosszul
futott, nem tudták megoldani vagy meg sem értették a feladatokat.
Olvastam például az osztrák tájfutó lapban,
hogy “ha esôs idô lett volna, az egész rendezés
az O-Ringen sorsára jutott volna”. Amit ezek a kritikusok valószínű
nem tudtak, hogy a versenyt megelôzôen 50 napig folyamatosan esett
és a talaj mégis kibírta. Nem véletlenül választottuk
ezt a homokos talajú gyülekezô helyet és reméljük,
hogy a 2004 tavaszán ugyanott megrendezésre kerülô
Norwegian Spring versenyen is ki fogja bírni a több ezres tömeget.
Olvastam néhány kritikát EMIT-rendszerünkre4 vonatkozólag
is, annak ellenére, hogy maga a rendszer hibátlanul működött.
Csupán a nyílt versenyen használt egyetlen régi
típusú egység hibásodott meg, valamint egy elôrejelzô
befutópont doboza lett zárlatos. Nem nehéz rájönni,
hogy azok kritizálták, akik a Sportident hívei és
személyes érdekük fűzôdik hozzá.
A legtöbb kritikát tulajdonképpen a norvég tájfutóktól
kaptuk. Azt kritizálták, hogy a versenyt nem a “jó
norvég szokások” szerint rendezték, hanem a rendezôk
hagyták magukat befolyásolni az IOF által (pl. a nevezési
díjat elôre kellett befizetni, vagy hogy az összes információ
angolul volt). Igaz, hogy ezen kritikusok nagy része sosem volt külföldi
WMOC-n, és valószínű, hogy 2004-ben sem lesznek ott
Olaszországban.
H. Gy.: Nem kis feladat a WMOC-t rendezô klub bemutatása. Röviden
legyen elég ennyi:
- a több száz fôs tagságból, 226 fô aktív
versenyzô,
- kb. 50 elit felnôtt és 60 élvonalbeli ifi versenyzôjük
van,
- az alapelvük az összefogás, egymás fejlôdésének
elôsegítése,
- folyamatosan és intenzíven foglalkoznak gyermekekkel (az 5-12
éves korosztályba kb. 200 gyerek tartozik),
- szinte felsorolhatatlan a világversenyeken szerzett összes egyéni
és csapat gyôzelem,
- 7 VB egyéni aranyérmes futójuk és számos
helyezettjük van,
- Petter Thoresen futójuk nyerte a legtöbb VB aranyérmet
a világon,
- kitűnô felkészültségű vezetôik,
edzôik vannak, akik gyakran az országos válogatottat is
irányítják (köztük van B.A.G.),
- összesen 20 magas színvonalú térképpel rendelkeznek,
- a tavaszi évadnyitó versenyt április közepén
rendezik (korábban Varspretten = Tavaszi sarjadás, ma Norwegian
Spring a neve.
A már így is hosszúra nyúlt elemzés nem térhetett
ki a térképekre, talán majd legközelebb. Higgyétek
el érdemes jobban odafigyelnünk a norvégekre. Találkozzunk
áprilisban Haldenban, a Norwegian Spring versenyen!
/bozán/
Vissza a Tájoló 2004/01 tartalomjegyzékhez! Vissza a magyar nyelvű tájfutó információkhoz!