Kedves Tájfutó Sporttársak! Schell Toncsi kérésére
meséljük el Nektek a III. Nemzetközi GPS Challenge terepjárós
verseny élményeit, hiszen ez is egy rokon "sport" (vagy
inkább játék), ami érdekes lehet tájfutó
szemmel. A magyarországi GPS-es versenyek között ez a legrangosabb
rendezvény, számos országból jöttek versenyzők,
komoly technikai apparátust vonultattak fel a rendezők és
a díjak is igen színvonalasak voltak, így nem csoda, hogy
a médiában is nagyobb visszhangot keltett ez a verseny, mint amihez
mi a tájfutásban hozzászoktunk.
2003. december 28-án déli 12 órakor e-mailen kaptuk meg
annak a 100 pontnak a GPS koordinátáit (ld. ábra), amelyek
közül szabad útvonalválasztással kellett minél
többet megfogni a rendelkezésre álló 48 óra
alatt. A verseny befutója 30-án délben volt a pesti rakparton.
Késni nem szabad; a késve érkezők eredménye
érvénytelen. A GPS órája a műholdak atomórájához
tízmilliomod másodperc pontossággal szinkronizálja
magát, így nem lehet arra hivatkozni, hogy "nálam
még csak 11:59 van"…
Végül 47 autó "állt rajthoz" ily módon
az ország különböző pontjain. A versenykiírás
szerint kikötés volt a 4 kerék meghajtás, 8 tonnás
vontatókötél, téli gumi, hólánc, elöl-
hátul rögzítési pont. A mi versenyautónk egy
Suzuki Samurai, több szempontból is negatív rekorder volt
technikai felszereltség tekintetében, de 17 évével
valószínűleg simán vitte a kor-rekordot, rózsaszín
ponyvájával pedig az esztétikai és komfort díjat
nyerte volna meg, ha lett volna ilyen értékelés. Szűkösen
bár, de befért a 60 szendvics, tartalék akkumulátor,
pokrócok és a rengeteg térkép, amit magunkkal vittünk.
Csak a kontraszt kedvéért, a verseny legjobban felszerelt autójában
hűtőgép és mikrohullámú sütő
volt, tolatóradar, elől-hátul kamera és még
ezer apróság fokozta a kényelemérzetet, szóval
lehetne még ezt-azt fejleszteni a mi kis autónkon…
Az előzetes nevezéskor kaptuk meg azt a loggert, ami lehetővé
tette a verseny valós idejű internetes követését.
Ez egy GPS vevő és egy mobil telefon házasítása,
ami az autó akkumulátorára kötve folyamatosan kommunikált
a GPS műholdakkal, rögzítette az autó útvonalát,
majd a mobilhálózaton keresztül továbbította
a megtett útvonalat egy központi szerver felé. A profibb
csapatok mobil interneten saját maguk figyelhették a verseny alakulását.
Nekünk ez nem sikerült, de emiatt nem szenvedtünk hátrányt,
az éjszakákat leszámítva minket is folyamatosan
értesítettek barátaink telefonon keresztül minden
fontos eseményről. Egyébként a célban (ami
egy állóhajó volt a Dunán) felállított
hatalmas kivetítőn kellemes bárhangulatban 48 órán
keresztül lehetett követni a fejleményeket, 1:50.000 méretarányú
térképen.
Volt néhány érdekes szabály, ami színesítette
a játékot. Az egyik a gyorshajtások szankcionálása
volt, amire a loggerből kinyert sebesség adat és a pillanatnyi
tartózkodási hely térképi egybevetése adott
lehetőséget. Sajnos a rendszer egyelőre annyit tudott csak
eldönteni, hogy lakott területen van-e az autó vagy azon kívül,
így az Árpád-híd 70-es táblájánál
is kaptunk büntetőpontot, hiszen definíció szerint
ez lakott terület 50 km/h korlátozással. Még nagyobb
kihágásnak számított, ha valaki az autópályán
130-cal tépett át egy településen, pl. Érden
vagy a Velencei-tó mellett. A büntető pontokat is követhettük
az Interneten, így volt aki csalódottan beletaposott a pedálba
- ha már úgyis mindegy, mások meg még kínosabban
ügyeltek a lovak megfékezésére, ahogy mi is. A végén
a bizonytalanság miatt mégsem számították
bele a gyorshajtásért kapott büntető pontokat a végeredménybe.
Egyébként a mi esélyeinket növelte ez a szabály,
hiszen a mi autónk önerőből 90 km/h sebességre
képes, bár az idővel versenyezve hazafelé az érdi
lejtőn hátszélben 120-at is kitapostunk belőle (ami
a lobogó rózsaszín ponyva alatt félelmetes sebesség-érzettel
ajándékozott meg minket).
A másik érdekes szabály a 2x4 óra pihenő
volt, amit mindkét éjszaka 22:00 és 8:00 óra között
kellett megejteni; természetesen a logger ezt is ellenőrizte.
Az első éjszakánkat Mosonmagyaróváron egy
bárban töltöttük térképek nézegetésével,
a másodikat pedig a ponyvás autóban vigyázzülésben
vacogva. Aludni inkább menet közben tudott 1-1 órát
a hátsó ülésen az, aki épp nem vezetett vagy
navigált. A pihenőidőre azért volt szükség
(ahogy a sebesség szankcionálásra és a nyomkövetésre
is), hogy a közvéleményt is meg lehessen győzni arról,
hogy ez a verseny nem egy holdkóros ámokfutás a friss vetésben,
hanem ténylegesen kontrollált, kultúrált verseny.
Apróbb konfliktusok most is voltak hibás pontelhelyezések
miatt, de a rendezőség mindent megtett ezek elsimítására.
Pl. többen átcsúsztak Ausztriába, de mivel a határőröket
is beavatták a rendezők, ők is követték Interneten
a kóválygó terepjárókat és jót
mulattak a keverőkön, majd visszatessékelték őket
a sorompón túlra. Mi is a határsáv nyiladékán
autóztunk az első éjszaka, amikor a kedves határőrök
tolatva legyorsultak Lada Nivájukkal a párhuzamos földúton
és helyre raktak minket.
A felszerelésünkhöz tartozott egy laptop, ami össze volt
kötve egy GPS-szel, így a számítógép
térképén minden pillanatban láthattuk, hol vagyunk.
Vagyis elveszni vagy "lemenni a térképről", ahogy
azt a tájfutó versenyeken szokás, itt igazából
nem lehet. Ebben a műfajban inkább a jó útvonaltervezéssel
lehet előnyt szerezni, illetve időt veszteni, de persze a pontfogás
hatékonysága is fontos. Sokat kell mérlegelni, hogy vajon
érdemes-e egy adott pontra vagy pontcsoportra elmenni, javítjuk-e
az átlagunkat vagy inkább fogjunk meg távolabbi, de könnyű
pontokat. Mi azzal fokozzuk hatékonyságunkat, hogy a kevéssé
részletes számítógépes térképről
átrajzoljuk turistatérképre, katonai vagy megyetérképre
a pontokat, így több terepi információhoz juthatunk.
Abszolút pontközelben meg már csak a GPS által mutatott
irány és távolság számít. A pontok
azonosítására sárga kereszt volt felfestve valamilyen
tereptárgyra, ahol 3 és fél percet kellett eltölteni
a loggerrel ahhoz, hogy rögzítse a pontfogást.
Összesen 1500 km-t autóztunk a két nap alatt, a mozgásban
eltöltött átlagsebességünk 51 km/h volt és
47 pontot fogtunk meg, egyetlen ponttal előzve meg a második helyezett
csapatot. Idén több volt az aszfaltos "átkelés",
de azért még így is jutott elég izgalmas sártúrás
a pontok közelében; egyszer majdnem elakadtunk egy mocsárban.
Mivel már második alkalommal nyerjük meg ezt a rangos versenyt
"hendikepes" kis autónkkal, mi is egyfolytában azon
töprenkedünk, vajon mit csinálunk másképp, mint
a többiek. A verseny utáni beszélgetésekből
azt szűrtük le, hogy a versenytársaknak fontosabb a kényelem,
mint nekünk, és itt nem csak a fent említett mikrosütőről
és az éjszakai szállodakeresésről van szó,
hanem mint kiderült, terepjárós barátaink nem szeretnek
messzire távolodni az autójuktól. Nekünk az a stratégiánk
- amit igazából nem kellett kidolgozni, hiszen tájfutó
automatizmus - hogy 3-500 méterre megközelítve a pontot földúton
mi nem keresgéljük tovább a bevezető utat, hanem toronyiránt
nekiszaladunk a bozótnak. Volt egy versenytárs, aki mesélte,
hogy az éjszaka 300 méterre lévő pontért
nem mentek be, mert "túl harcos" lett volna. Szóval
a tájfutó lelkesedés az éjszakai kocogásért
még kuriózum ebben a sportágban, valószínűleg
itt van a kutya elásva.
Ezek után csak remélhetjük, hogy nem kapott kedvet egyik
kedves tájfutó sporttárs sem a GPS Challenge-hez és
meghagyjátok nekünk a sikerélményt ebben a játékban.
Üdvözöl mindenkit a TIPOs off-road különítmény:
Székely Balázs, Sáfrán Bence, Polgár Olivér,
Baracsi Ricsi
Vissza a Tájoló 2004/01 tartalomjegyzékhez! Vissza a magyar nyelvű tájfutó információkhoz!