Teljesen egyetértek Veres Imre cikkével, ami a Tájoló
legutóbbi számában jelent meg. “Az átfogó
program valós gondjaink megvalósítására”
már régen esedékes, de ez a cél csak akkor reális,
ha megvalósítása mindenkinek érdeke és ha
ezt a tájfutó társadalom zöme magáévá
teszi. Imre megemlítette azokat az érveket, amiket sokszor hallottam
otthon, hogy minek annyi ember, ha a bajnoki pontokat egy pár legjobb
is behozza? Hagyjuk a tömeget azoknak, akik tömegsportot űznek!
Milyen rövidlátó ez a felfogás. Még a nagymenô
kluboknak is érdeke, hogy a létszám ne csökkenjen,
mert elôbb utóbb kiöregednek a szervezôk, pályakitűzôk
és akkor ki fogja megrendezni a következô versenyt? Ha másra
nem, erre kell az utánpótlás, nem?
Nagy-Britanniában is sok a problémánk ebben a témában.
Itt jóformán soha nem fizették az edzôket, így
nemcsak a versenyek szervezôi dolgoznak társadalmi munkában,
hanem az edzôk is. Manapság, mivel a Sport Tanács dotálja
az ifjúsági kereteket a brit Lottó profitjából,
egyre több edzô kap fizetést, de a zömük még
mindig odaadásból, a sport és a gyerekek szeretetébôl
csinálja.
Központilag a Szövetség foglalkoztat sport fejlesztôket,
pillanatnyilag hatan vagyunk: két fônök, akik fél-fél
idôben dolgoznak a stratégián és a négy iskolai
sport fejlesztô, amelyikbôl én vagyok a dél-kelet
angliai felelôs. Heti 12 órás az állásom,
többnyire pedagógusokkal foglalkozom, de iskolákon kívül
vannak kapcsolataim cserkészekkel, más ifjúsági
szervezetekkel és természetesen szoros kapcsolatban állok
a helyi önkormányzatok sport és szabadidô osztályaival
is. Ezek a státuszok is állami dotációból
vannak finanszírozva, ami azt jelenti, hogy sohse tudjuk egyik évrôl
a másikra, hogy mi lesz a sorsunk, de 1998 óta eddig még
mindig megújították a szerzôdéseinket.
Az én munkámról talán majd egy másik cikkben
fogok írni részletesebben, de az szent igaz, hogy mi olyan kevesen
vagyunk, olyan kevés az óra számunk és olyan hatalmasak
a területeink, hogy bár vannak sikereink, a klubok aktív
bevonása nélkül és egy megfelelô ifjúsági
versenyrendszer nélkül a mi munkánk jóformán
semmit nem ér. Szóval hogy hall elôször egy brit gyerek
a tájfutásról és ha már tetszik neki, hogyan
folytatja?
Az állami kötelezô tantervben van egy “természetbeli
és kalandsport” rész, amiben a tájfutás tanítható.
Egyre több iskola küldi pedagógusait azokra az edzô tanfolyamokra,
amirôl az elmúlt számban írtam, de ez még
mindig nem túl elterjedt. Az ifjúság zöme szülein
keresztül jut kapcsolatba sportunkkal. Ez a legjellemzôbb, bár
vannak olyan régiók, ahol nagyon aktív klubok szerveznek
iskolaidôben népszerűsítô, bemutató versenyeket,
miután felajánlják a gyerekeknek, hogy az elsô pár
versenyen ingyen vehetnek részt, és vannak olyan klubok, akik
teljesen ingyen hagyják a saját ifjúsági tagjaikat
versenyezni. Persze ez mind még nem döntô, ha a versenyekre
jó mesze kell utazni és akkor sok pénzbe is kerül
úgy az utazás mint a nevezés.
Itt, ahol én lakom van egy nagyon jól szervezett klub, sok-sok
aktív versenyzôvel, akik ugyanakkor mind hajlandóak szervezni
és pályát kitűzni is. Kb. 20 évvel ezelôtt
elkezdtek egy versenysorozatot, ami szombat délelôttönként
folyik. Kb. havonta kétszer, néha háromszor is. Négy
pálya van mindig kitűzve: sárga, narancs sárga, zöld
és kék. (A színkódos rendszerrôl majd késôbb!)
Kisebb terepeken van szervezve, és a gyerekeknek ingyen van. SPORTidenttel
megy és maximum három ember kell hozzá. Évente kb.
40 ilyen versenyt rendeznek: az ôszi és a tavaszi 20-20 verseny
ligát alkot (mint a budapesti 3Sz versenysorozat), de itt a hangsúly
az ifiken van. Ha segítségre van szükségük, mindig
van ott egy segítôkész felnôtt, aki kimegy velük,
vagy elmagyaráz valamit. A pontrendszer tartja bennük a lelkesedést,
hiszen minden versenyen javulhatnak és a riválisaik eredményétôl
is függ, hogy hogyan haladnak a pontversenyben. Ez az ösztönzô
rendszer nagyon jól bevált az én fiaimnál is, amikor
gyerekek voltak.
Persze vannak más ösztönzô rendszerek is, mint például
a színkódos kitűzôk. Mivel a színkódos
rendszer
otthon nem nagyon ismert, kivéve a Szabon János által rendezett
Rege Kupa sorozatot, ami bár egy nagyszerű kezdeményezés,
a Budai-hegyeken túl még nem terjedt el, így talán
magyarázatra szorul. A brit versenyek megoszlanak kb. 50% - 50% a kor
kategóriás (mint otthon) és a színkódos versenyek
között. Fehértôl barnáig mennek a pályák,
a fehér az kb. 1,5 km nagyon egyszerű. míg a barna az kb.
8-10 km s technikailag nehéz. A közben lévô színek:
sárga, narancs sárga, piros, világos zöld, zöld,
és kék egyre hosszabb és technikailag egyre nehezebb pályákat
adnak. Erre helyben nevezünk, rendszerint mi rajzoljuk be a pályánkat,
így olcsóbb és mindenki maga választja, hogy milyen
színt fut. Férfiak, nôk, juniorok, felnôttek és
szeniorok együtt. Ebben az a jó, hogy mindenki a maga módján
és tempójában halad, fejlôdik. Lehet kezdeni nagyon
rövid és egyszerű pályával akár hány
éves egy kezdô. Ahogy sikerül a szín standardot elérnie,
mindenki tovább megy a következô, hosszabb, nehezebb színre.
A kitűzôket a standard elérésekor lehet kapni, ha
két éven belül ugyanabban a színben háromszor
az eredménylista felsô 50-%-ban végzett az ember. Emlékszem
milyen lelkesedéssel edzettek és versenyeztek fiaim, amikor ott
volt elôttük a cél: a következô kitűzô
elérése. Nem mindenki megy végig a barnáig: én
még ifjabb koromban kék színt futottam, de most már
csak zöldet szoktam, ami kb. 4-5 km és nagyjából ugyanolyan
nehéz, mint az N55-ös normál pályám. Az is
jó az ilyen versenyeknél, hogy rendszerint gyakran rendezôdnek
és soha sincsenek túl messze otthonról. A Sussex-i klub
szombati verseny sorozata a megyén belül maximum félórányira
van akárhonnan.
2003 szeptemberétôl, éppen a színkódos rendszer
sikere miatt, és azért, hogy az utánpótlást
bátorítsuk és segítsük, a normál kor
kategóriás versenyekben új rendszert vezetett be a Brit
Szövetség. Én szerintem ez egy nagyszerű kezdeményezés,
bár voltak, s még most is vannak ellenzôi elegen. 10 és
20 év között a szokásos kategóriák helyett
5 új kategória van úgy a fiúk, mint a lányok
számára. Ezek függetlenek a kortól és 1-tôl
5-ig mennek: például JW1-JW5 ahol J a juniort és a W nôi
pályát jelenti, az 1-es az a legrövidebb és egyszerűbb,
az 5-ös a leghosszabb és technikásabbat. A nagyon kiemelt
versenyeken le lehet kötni, hogy melyik pálya melyik korhoz illik,
de egyébként ugyanúgy mint a színkódosokon,
abba nevez bármelyik ifjú versenyzô amelyikbe akar, és
annak ellenére, hogy sokszor méretben és korban nagyon
eltérô gyerekek versenyeznek egymással, rendszerint nincs
igazságtalanság. Egy rutinos kicsi majdnem mindig megveri a kezdô
idôsebb gyereket. Ez a rendszer segít abban is, hogy minden kezdônek
legyen érettségéhez és technikai tudásához
illô pálya és sikerélménye. Ez sokkal jobban
biztosítja a sport gyerekek által való megszerettetését,
és a sportban való megmaradását, mint bármilyen
materiális díjazás. Az utóbbi a briteknél
úgysem divat, amivel én szintén egyet értek.
Ami a versenyzés bürokratikus megszorítását
illeti, mint versenyengedély, stb., az itt soha nem is volt. A britek
mindig arra törekedtek, hogy a tömegsport és az elit harmonikusan
együtt éljen. Ez nem mindig sikerült teljesen, de a szövetségi
vezetôség mindig nagyon érzékeny arra, hogy a tájfutás
minden szinten maximumot nyújtson. Hivatalosan soha nem kellett választanunk,
hogy élsport vagy tömegsport akarunk-e lenni. Ilyen megkülönböztetés
itt nincs. Ugyanakkor, itt mindig sokkal nagyobb volt a választék
a pályákban, mint Magyarországon, nemcsak a színkódos
rendszer miatt, hanem a normál kategóriás versenyeken is.
Minden kategóriában van rövid és hosszú pálya
és újabban bevezettek két új kategóriát:
M/W21V, ami a F/N21BR-nek felel meg és a M/W21N, ami kb. ugyanolyan mint
a M/W21V csak technikailag sokkal könnyebb. Itt A és B helyett hosszú
és rövid pályák vannak minden korosztályon
belül, ezzel jelezve azt, hogy csak fizikailag könnyebbek a pályák,
nem technikailag.
Ez egy kicsit hosszadalmas magyarázat volt, de nem véletlenül
tettem. Ezek az új pályák, és az egész rendszer
azt célozza meg, hogy bármilyen korú az újonc, bármilyen
tehetséges úgy a térkép olvasásában,
mint erônlétben, akár nô, vagy férfi, fiatal
vagy idôsebb, mindig legyen egy neki való pálya, ami örömöt
és sikerélményt hoz neki. Akkor sokkal valószínűbb,
hogy megszereti a tájfutást, tovább fog járni versenyekre
és hű marad a sporthoz. Az teljesen mindegy, hogy világklasszis
élversenyzô lesz-e belôle, vagy csak egy “koca”
lesz, hogy tud-e jó pályákat kitűzni, vagy esetleg
a gazdasági dolgokhoz ért: mindenkire szükség van,
és mindenkit érdemes elcsábítani egy jó pályával,
egyszerű versenyzési feltételekkel, és egy a modern
világnak megfelelô versenyzési rendszerrel.
Ami azokat a fiatalokat illeti, akik vagy az iskolán keresztül,
vagy szüleikkel kezdtek versenyezni és tehetségesnek tűnnek,
12-13 éves kortól regionális keret tagok lehetnek. Addig
többnyire vagy a szüleik edzik ôket, vagy ha szerencséjük
van a klubjuk egyik edzôje foglalkozik velük klub edzô napokon.
Ez meglehetôsen egyenetlen, vannak klubok, ahol ez rendszeres, van ahol
néha-néha megesik, van ahol bárki részt vehet benne,
van ahol csak a fiatalok. Viszont, ha a regionális keret edzôinek
feltűnik egy gyerek a verseny eredményei alapján, akkor
már a további fejlôdése biztosítva van. Keret
tagok havonta edzenek együtt, ahol magas színvonalú edzôtáborokba
viszik ôket. Kezdetben csak egy-egy napra, késôbb már
hosszú hétvégekre vagy egész hétre. Ezek
az edzések kizárólag technikaiak és ahogy a fiatalokat
megismerik az edzôk többnyire testreszabottak. A gyakorlatok azokat
a tereptani és egyéb elemeket fejlesztik, amire szükségük
van az elmúlt hónap versenyei elemzése eredményeként.
Mikor az én fiam a dél-kelet angliai ifi keret tagja volt, még
mindent nekünk kellett fizetni. Most már az állami dotációból
többször sikerül megpályázni a régióknak
is anyagi erôforrásokat és így egyszerűbb a
dolog. Nyaranta az egy hetes edzôtáborokban az ifjú tájfutók
(itt májusban vége a szezonnak) Észak Angliába,
Skóciába és Skandiváviába is eljutnak.
Persze, ez nem mind azt jelenti, hogy a brit tájfutás tökéletes,
vagy, hogy nincsenek problémái. Itt is gyengül a sport szerepe
a fiatalok életében, mint a világon mindenütt. És
itt is nehéz még a sportos gyerekeket is rábeszélni
arra, hogy feladják az egész szombatjukat vagy vasárnapjukat
egy versenyért. Amikor a közeli parkba 5 perc alatt leérnek
és focizhatnak, vagy teniszezhetnek a haverjaikkal. Hogy ôszinte
legyek, az Imre legutóbbi cikkében levô 2003-as korfa a
Brit Szövetség bármely tagját nagyfokú irigységgel
töltené el, az biztos, mivel Nagy-Britanniában egy ugyanilyen
fa nem a 15 évesekbôl mutatná a legmagasabb oszlopot, hanem
a 45 évesekbôl. A lényeg az, hogy tisztában vannak
a problémákkal, és próbálnak tenni valamit
az orvoslásukra. Hogy ez mikor fog eredményeket produkálni,
az vitatható. De valamikor el kell kezdeni a dialógust Magyarországon
is, hogy legyen valami az Imre “átfogó program”-jából.
Minél elôbb, annál jobb.
Grant Julianna
Vissza a Tájoló 2004/01 tartalomjegyzékhez! Vissza a magyar nyelvű tájfutó információkhoz!