Horváth Imre fô sportága az asztali-labdarúgás. Ã a Budapesti Asztali-labdarúgó Egyesület egyfôs tájfutó szakosztálya, 1999 óta igazolt versenyzô. Az elmúlt években egyre több versenyen láttuk, 2003-ban pedig éppen 100 versenyen vett részt.
– Mi is a te foglalkozásod?
– Legszívesebben kisdiáknak nevezném magam, mivel
a Semmelweis Egyetem Testnevelési és Sporttudományi Kara
sportmenedzser szakának utolsó éves hallgatója vagyok.
Hivatalosan viszont játék és sportszerkészítô
vállalkozó, de ez így önmagában nem pontos.
Tulajdonképpen a társadalmi munkában betöltött
tisztségeim okán végzett tevékenységem egy
és oszthatatlan a pénzkeresô tevékenységemmel.
Arról van szó, hogy három társadalmi szervezetnek
elnöke, kettônek felügyelô bizottsági elnöke
vagyok, további két egyesületben pedig edzôként
segítek. Sporttörténeti és sportszociológiai
kutatásokat, továbbá oktatói tevékenységet
is végzek. Egyik kedvenc területem viszont az eseményszervezés.
Eddig egy világbajnokságot, egy Európa-bajnokságot,
egy BEK-döntôt, öt világkupát, tíz magyar
bajnokságot, kb. 80 országos versenyt szerveztem, továbbá
több mint 600 sportág-népszerűsítô bemutató
játékot, illetve elôadást tartottam. Ez mind-mind
hozzájárul ahhoz, hogy egyre több asztali-labdarúgó
felszerelést tudjak eladni, hiszen én működtetem a
világ egyetlen gombfoci szaküzletét a Budapest, VI. kerület
Jókai utca 21. szám alatt! Akkor most mi is a foglalkozásom?
Egyébként az idén október 2-4. között
Budapesten megrendezésre kerülô világbajnokság
szervezô bizottságának is az elnöke vagyok. Megragadom
az alkalmat, hogy ezennel szeretettel meghívjak minden tájfutót
a látványosnak ígérkezô eseményre,
ahol reményeink szerint a magyar csapat megvédi világbajnoki
címét.
– Asztali-labdarúgó vagy tájfutó vagy?
– 33. éve gombfocizom versenyszerűen, viszont csupán
5 éve tájfutok. Az egyik sportágban a világ harmadik
legeredményesebb versenyzôje vagyok, míg emitt azt szokták
kérdezni a rendezôk, hogy a Kozma Laci meg a Horváth Imre
bent van-e már, akkor lehet bontani. Mégis nekem egyformán
nagy helyet foglal el a szívemben a két játék. Sôt
a gombozásban kiélt sikerélményeim miatt talán
a tájfutás elvétele lenne számomra a nagyobb büntetés.
– Hogyan lettél tájfutó? Melyik volt az elsô
versenyed?
– Az úgy volt, hogy borzasztóan meghíztam. Közel
100 kilót nyomtam, amikor elhatároztam, hogy kocogni fogok, mert
tarthatatlan a helyzet. Sokat kínlódtam, fájt mindenem.
A Népstadion fénymásolójában elpanaszoltam
bánatomat egy ismerôsömnek. Úgy vélte, rossz
lehet a cipôm. Azt javasolta, hogy vegyek a tájfutóktól
egy edzôcipôt. Ekkor lépett be a terembe Ludvig Ági
és ettôl a perctôl megpecsételôdött a sorsom.
Természetesen felkísértem az irodába és választottam
egy cipôcsodát, amiben ettôl kedve repültem. Ágival
való újbóli találkozásunkkor áradozásom
hallatán arra kért, hogy a jó tanácsért cserében
induljak el egy tájfutó versenyen. Tiltakozásom ellenére
csak kierôszakolt belôlem egy igent. A terep a Széchenyi-hegy
volt, rajt a Csillebérci tábor fala mellett. 45-ben próbálkoztam
egy igencsak zöld térképpel a kezemben. Az elsô pont
100 méterre egy kis tisztás, a 3-as zöldben. Be is osontam
a bokrok között hajolgatva egy 10 m átmérôjű
kis tisztásra, de ott semmi. Gond egy szál se, van itt egy másik
tisztás. Semmi. Újabb és újabb tisztások,
ja itt már jártam. Vissza a rajtba, kezdtem újra. Ismét
ugyanoda. Hát ez nem az én sportom – mondtam és besétáltam
a célba. Ági óriási üdvrivalgással fogadott.
Már bent is vagy? – kérdezte. Alig bírtam lecsitítani,
majd elmeséltem a történteket. – Hát, ha érdekel,
hogy hol az egyes pontod, menj ki az Andorral bontani, nemsokára indul
– mondta. Furdalt a kíváncsiság, hát kimentem.
Andor elôre engedett és én újra csak az elsô
kis tisztásra tévedtem. Már ki akartam fordulni, amikor
Andor rám szólt: – akkor most menj oda a ponthoz! Hová?
– kérdeztem. – Hiszen itt nincs semmi. – Menj be a tisztásra!
– mondta. Bementem. Hát mit látok? Ott röhögött
a pont egy rózsabokor tövében, a 30 cm-es fűben, egy
gödörben. Persze, hogy nem láttam meg 5 méterrôl.
Na ekkor elhatároztam, hogy majd én megmutatom: ennyire hülye
azért nem vagyok! Mikor lesz a következô verseny? Hát
itt ragadtam. A 32-es pont az oka mindennek!
– Hogyan tanultad meg a tájékozódás fortélyait?
– Ez egy szívet melengetô történet. Nem tudom
miért, de hozzám mindig mindenkinek volt egy jó szava,
egy jó tanácsa. Olyan “mindenki tájfutója”
lettem. Valószínűleg a tehetségtelenségem
és a szorgalmam együttes látványa indított
erre mindenkit. Voltak, akik az átlagosnál is sokkal többet
foglalkoztak velem. Elsô sorban a Ludvig család és a teljes
jászárokszállási csapat, élükön
Petró Gézával, de sok tanácsot kaptam Szabon Jánostól,
meg a fél 45-ös mezônytôl. Kozma Laci bácsi révén
pedig a versenyrendszer működésébe nyerhettem bepillantást.
Ezen túlmenôen mindig, minden verseny után hosszasan bámultam
a térképet, méterrôl méterre visszaidézve
a látottakat, ami alapján kiderítettem a keverések
technikai, illetve pszichológiai okait.
– Mondjál néhány mondatot az asztali-labdarúgásról,
szabályairól, versenyeirôl, eredményeidrôl!
– Elôször is szeretném bejelenteni, hogy új neve
van a sportágnak: szektorlabda. Mindenek elôtt azt kell tudnunk,
hogy ez a sportág egy magyar eredetű népi játéknak,
a gombfocinak a szellemi-ügyességi sport változata. Hely
hiányában eltekintenék a szabályok és a versenyrendszer
bemutatásától, de már készítem a honlapunkat
és az érdeklôdôk február 15-tôl a WWW.gombfoci.hu
oldalon minden kérdésükre választ kaphatnak. Eredményeimet
tekintve háromszoros magyar bajnok, háromszoros Európa-bajnok
és kétszeres világbajnok vagyok (pillanatnyilag is a válogatott
keret tagja), továbbá több mint száz országos
vagy nemzetközi versenyen végeztem dobogón.
– Jól tudom, hogy a nemzetközi szövetségben
is dolgozol?
– Igen, az elnöke vagyok, sôt a magyar szövetségnek
is. De nem erre vagyok a legbüszkébb, hanem arra, hogy nekem adatott
meg az a szerencse, hogy ez a kedves játék az én szervezô
munkám révén válhatott hivatalosan elismert sportággá.
Eddig, mi magyarok, más népek sportágait űztük,
de most elôször mi adhattunk a világnak egy új sportágat.
Ha majd egyszer Magyarország olimpiát rendez, a szektorlabda ott
lesz a sportágak között, meglátjátok!
– Miért határoztad el, hogy 2003-ban 100 versenyen fogsz
indulni? Nehéz volt a teljesítése?
– Tulajdonképpen nem terveztem semmit, a véletlen hozta a
100-as számot. S hogy nehéz volt-e? Megfigyeltem, engem mindig
a nagy feladatok emelnek fel, de hogy tájfutni nehéz lett volna,
az vicces kérdés. A szex közben is el lehet fáradni,
még sem kérdezte meg tôled - gondolom - senki, hogy: mond
csak Toncsi, tegnap este nehéz volt teljesíteni? Ha holnap is
elôállna ugyanaz a helyzet, ismét megpróbálnád?
Nekem tájfutni maga a gyönyör! Legszívesebben 21 A-ban
vagy E-ben indulnék (ha beérnék 3 órán belül),
hogy minél több pontot foghassak, és minél tovább
élvezzem a természet közelségét, illetve a
versenyzés és az akadályok legyôzésének
örömét! Itt köszönöm meg mindannyiotoknak, akik
rendezôként, vezetôként, vagy bármilyen más
módon hozzásegítetek, ehhez az élményhez!
– Adtál már föl versenyt?
– Az nem szokásom. Egyszer egészen kezdô koromban ki
akartam próbálni a 21 A-t. Már az elsô párszáz
méter után tudtam, hogy nekem, akinek a szalagozott pályán
lett volna a helye, a 96 kilómmal ôrült vállalkozás
térdig érô homokban, tűzô napon, 30 körüli
pontnak és a 15 km-es pályának nekivágni, de ha
már elkezdtem, végigcsinálom. Utólag lemértem,
a táv 20 km-re sikerült, amit 5 óra 15 perc alatt gyűrtem
le. Csonti jóvoltából híre ment a kísérletemnek,
és amikor beértem (már megkezdôdött a bontás)
óriási tapsot kaptam a célban napozóktól.
Felemelô érzés volt!
– Mire fordítasz több idôt, a tájfutásra
vagy a szektorlabdára?
– Természetesen a szektorlabdára, de a versenyidô éves
összesítését tekintve a tájfutás vezet!
– Miért kell tájfutnia egy asztali-labdarúgónak?
– Meglepô lesz a válaszom: a két sportág között
sok a rokon vonás, de ezt majd máskor fejteném ki. Számomra
az a lényeg, hogy amióta tájfutok, javult és egy
magasabb szinten állandósult az asztali-labdarúgó
formám. A magyarázat nyilvánvaló: fitten sokkal
jobban bírom egy kétnapos verseny, napi 10-10 órás
folyamatos koncentrálását igénylô terhelését.
Egy gombfocistának nem a fizikai megpróbáltatásoktól,
hanem a verseny okozta stresszhelyzettôl ziláltan kell, hogy sorozatban
gyors és visszavonhatatlan döntéseket hozzon, amit élversenyzôink
bámulatos kézügyességgel valósítanak
meg. Egyébként a tájfutás általában
is alkalmas arra, hogy a verseny során jelentkezô fizikai és
pszichikai megpróbáltatások révén fejlessze
az egyén mentális képességeit és a célba
beérvén minden nap különb, nemesebb és önmagát
jobban ismerô ember jön ki az erdôbôl! Ezt a fejlôdést
folyamatosan érzem magamon, de csak az intenzív versenyzés
mellett! De tovább megyek, ebben az országban mindenkinek tájfutni
kellene, mert a tájfutás minden bajra gyógyszer. Elôadásaimon
hirdetem is, amerre járok.
Kérdezett: Schell Antal
Válaszolt: Horváth Imre
Vissza a Tájoló 2004/01 tartalomjegyzékhez! Vissza a magyar nyelvű tájfutó információkhoz!