Idén a Norvégiai Haldenben rendezték meg "Veterán
Tájfutó Világbajnokságot" július 13-17.
között.
Jómagam nem vagyok már valami "menő" tájfutó,
de tájfutó vagyok, és fiatal koromtól szeretnék
egyszer már végre egy "északi" terepen futni,
hiszen mindig mindenki olyan csodálattal beszél róla. Mielőtt
bárki is megszidna, hogy bezzeg Norvégiába ki tudok menni,
viszont hazai versenyeken alig látnak, el kell mondanom, ez már
régi vágyam volt és most sikerült kijutnom.
A beszámolót saját tapasztalatom alapján írom,
saját véleményemet írom le, voltak még magyarok
rajtam kívül is, nekik lehet hogy más a véleményük.
Utazás
Odafelé a kolozsvári barátaimhoz társultam be, akik
egy 16 fős busszal vágtak neki az útnak, engem Budapesten
vettek fel. Nem részletezem az utazást, de megemlítek két
dolgot.
Az egyik: sajnos a kis mikrobuszunk átlagsebessége az út
java részén 80 km/h alatt maradt, így rettentő hosszú
volt az út, majdnem három napig tartott. Ha saját kocsival
mentem volna, egy nap alatt ott vagyok, igaz jóval drágábban.
A másik, ami számomra meglepő volt: a határátkelések.
Több órát várakoztattak minket minden határon.
Nekem csak megnézték az útlevelemet, és azonnal
visszaadták, de kolozsvári barátaimnak az útlevelét
(piros színű, később még hallunk erről)
alaposan átnézték, csomagok ki-be, különböző
formanyomtatványokat töltettek velük ki, természetesen
az illető ország nyelvén voltak megfogalmazva a kérdések.
Ide tartozik, hogy számomra "hülye" kérdéseknek
látszottak ezek, pl.: hogy hívják a nagymamát (anyait),
mennyi ideig tart a tranzitutazás, hol óhajtja elhagyni az ország
területét, és felhívták figyelmét a
polgárnak, hogy ott is kell majd ismét belépni. Na ennyi
sok ökörséget kérnek egy tájfutótól,
ha történetesen piros útlevele van, vagyis román állampolgár
az illető. Nem baj, azért minden határátkelőnél
hatalmas transzparens: "Együtt az Európai Unióért".
Halden
Egy kis (27000. lakosú) városka Dél-Norvégiában,
közel a svéd határhoz. A norvégoknak egyik történelmi
emlékű városa, hiszen 1905-ben itt győzték
le a svédeket, és ezzel elnyerték teljes függetlenségüket.
Hirdette mindezt egy tábla a haldeni vár bejárata mellett.
A városka tiszta, csendes, kitűnő úthálózattal
rendelkező település, saját napilappal és jellegzetes
norvég lakosokkal. Sajnos hétvégén a városkában,
mint ahogy megtudtam, csak a 3 fő ügyeletes rendőr és
egy tűzoltó tartózkodott, még orvos sem, mindenki
víkendezett valahol. Az életszínvonalról csak annyit,
a világ legjobb életszínvonalával rendelkező
ország, további kommentár felesleges.
A versenyről
Két selejtezős, egy pihenőnap, egy döntős elven
működő verseny volt. A rendezésben voltak számunkra
nem megszokott dolgok, pl.: egy 6-8 ezer fős versenyen nincsen szemetes!!!
Ennyi emberre volt a célban 6 női és 6 férfi WC.
Nekünk ez szokatlan volt, igaz sehol nem láttunk szemetelő
emberkéket. Maga a cél látványos volt, egy frissen
lekaszált réten volt. Sajnos mindhárom nap egy cél
volt és a befutópont is ugyanaz volt, így harmadik napra
már sztráda minőségű ösvény vezetett
a befutópontra. Többnyelvű hangosítás is volt,
norvég, angol, orosz, és elvétve ritkán német.
Meglepő mennyien voltak a volt Szovjetunió területéről
(észt, lett, litván, ukrán, orosz, belorusz, stb. versenyzők).
Terep
Na ez az, amiért valójában rászántam magamat
az útra. Nekem rettentő nagy csalódást okozott,
nem ilyenre számítottam. A térképgyűjteményemben
azért jó pár norvég térkép van, amit
előzetesen tanulmányoztam. Minden nap 1:10 000/5m-es térképek
voltak.
Edzőterep: több is volt, én a Venas elnevezésű
kis térképet kaptam, ugyanis egy terepre sok lett volna ez a tájfutó
tömeg. Eleve elhatároztam, hogy bebóklászom az edzőterepet,
és mindent megpróbálok megfigyelni, ami más mint
nálunk. Hát be kell vallanom, minden más, mégse
tudom, hogy egyáltalán mit is akartak a térképen,
a térképpel ábrázolni. Rögtön a jelzett
rajt után szerettem volna megfogni egy kis sziklaletörést,
legalábbis a térkép ezt jelezte (1 mm hosszú kis
fekete vonal), és mit találtam ott: egy 68 méter hosszúságú
2-4 méteres magasságig terjedő sziklafalat. Már
elment a kedvem a továbbiaktól, de azért megerőltettem
magamat és bóklásztam tovább. Következő
célom egy kis patak kanyar volt, folyamatos kékkel jelölve.
Négyszer mentem rajta keresztül, mire véletlenül beleestem.
A patak egy 10-25 cm szélességű, 20-80 cm mélységű
kis valami volt az áfonyák és páfrányok alatt,
igaz bőven volt benne víz. Következőnek kinéztem
egy meredek domboldalon egy kis mocsarat. Na ezt senkinek nem kívánom.
A szintvonalak elég közel voltak egymáshoz, a kinézett
mocsár sem volt messze, ezért irányba mentem. Igaz út
amúgy sem volt a térképen, csak elvétve, az is inkább
csak a jégkorszakban lehetett út, amikor egy "Dínó"
ott járt-kelt. Na, ha a szintvonalak közel vannak egymáshoz,
az már gyanús (ezt puskáztam a németektől),
hiszen teljesen fehér terepen, semmi szikla jelölés, de szembetaláltam
magamat egy hatalmas 5-7 méter magas sziklafallal. Utólag tudtam
meg, bejövetelem után, amikor is kerestem egy "nyelvet"
tudó rendezőt (olyat, aki tud németül). Kérdésemre
elmondta: minek ábrázolni, ott a szintvonal, na és, ha
ott egy szikla, akkor mi van? Nem tájfutó vagy, ha igen, akkor
fusd meg (érdekes felfogás). Na, végre odaértem
a domboldali mocsárhoz, és mit látok? Egy hatalmas nagy
mélyedést, a térképen nyoma sincsen, és a
közepében egy-két szál fűféle meg tocsogó.
Na ez a kis mocsár. Egy rendező a beérkezés után
felvilágosított, nem tanultam az iskolában földrajzot
és fizikát? Ha egy domboldalban van egy kis mocsár, az
csak úgy lehet, hogy vele együtt valamiféle kisebb-nagyobb
mélyedésnek is lennie kell, különben a víz lefolyna,
és nem lenne ott a mocsár. Ez is érdekes felfogás,
viszont alapjába véve igaza lehet. Csak itt nálunk reklamálnak
sokan egy pataknál, ha nincsen ábrázolva letörés
jellel a partja. Tényleg, itthon ha nincsen letörésjel a
patak mellett akkor az nem is patak? Ezen elv szerint nem kell letörésjel,
hiszen a patak azért patak, mert egy mélyedésben folyik,
ha nem lenne mélyedés, akkor nem is lenne patak.
Na ennyit az edzőterepemről. Elárulom, hogy reklamálásomra
az egyik rendező bizalmasan közölte, sajnos ezt az edzőterepet
nem egy gyakorlott térképész készítette.
1. napi selejtező
A térkép már bíztató, elég jól
lehetett követni a rajzolatát, csak éppen én nem tudtam
kibogozni, mit is akar ábrázolni a térkép. Nem csak
én voltam vele így, hanem nagyon sokan. Az első napi győztestől
megtudakoltam tolmács segítségével, hogy is futott:
nagyon egyszerű, irányt vettem és spuri 800 métert,
nem foglalkoztam semmivel, hogy min mentem keresztül az sem érdekelt,
úgysem tudtam volna azonosítani. A vélt pont közelben
precízen helyre tettem magamat és pontosan tájolva megfogtam
a pontot. Hát lehet így is futni, én meg minden kis micsodánál
megpróbáltam magamat azonosítani, de már az átmenet
felénél elszámoltam a sok dombot, és kis kúpot.
Kis kúp! Na ott mást értenek alatta, legalábbis
amiket én fogtam. Egy jégkorszakban lecsiszolt pici dombhát
lehet akár fél méter magas, vagy 15 méter magas
is, ha van rajta moha, akkor kúp (barna jel), ha nincsen rajta, akkor
sziklajel (fekete), és nem feltétlen kell kiemelkedni minden oldalának
a környezetből. A színezés alapján sajna én
nem tudtam követni a terepet, mert sok fehér rész nálunk
3-as zölddel lenne jelölve, igaz itt a fenyőágak elhajlottak,
ahogy a 90 kilómmal nekiestem. A zöldeket meg nem lehetett minden
esetben érzékelni, a sárga és a kék mérvadó,
pontosan ott voltak, ahol a terepen is lenniük kellett.
2. napi selejtező
Na itt már óvatosabb duhaj voltam, okulva az előző
napi, - legalábbis nekem kellemetlen - meglepetésekből.
Mivel térképrajt volt, a második napon nem akartam sehogyan
sem megtalálni az egyes pontomat a térképen. Nem csoda,
a B/3-as 10 000-es térkép másik csücskében
volt, volt vagy 3,5 km légvonalban. Úgy tettem, mint az előző
napi győztes, irányt vettem (csak én álló
helyzetben, míg ő 5,6 km átlag mellett) és elkocogtam
az egyes pont felé. A pont előtt kb. 300 méterre megálltam
és betájoltam a pontot, igaz 1,5 méterrel mentem el mellette,
és nem vettem észre, így egy kicsit szétnéztem
a környéken, találtam is 14 darab pontot, de sajna egyik
sem az enyém volt. Na feladom gondoltam 25 perc egyéni térképhelyesbítés
után, mikor beleestem egy páfránnyal takart kis mélyedésbe.
Keményre estem, hát megnéztem: az én pontom volt,
aminek nagyon megörültem és mentem tovább, most már
nagyobb hibák nélkül. Már kezdtem nem foglakozni azzal,
hogy egy kis tisztáson 12x5x3 méteres szikla van, úgyse
jövök rá, ezt most melyik kis szikla jellel ábrázolta
a "titkolódzó helyesbítő." Az időm
nem volt bíztató, de sajnos a futás okozott még
gondot, mit a futás, inkább a szökdécselés.
3 nap, a pihenőnap
A VB-t támogatta a "Color Lines" hajózási társaság
is, és ennek keretében lehetett menni reggel 6-tól hajókázni.
Svédországból indult a komphajó Norvégiába,
3,5 óráig tartott az út, majd délután ugyanez
visszafelé. Na ne egy dunai kompot képzeljünk el, hanem egy
7 emeletes 160 méter hosszú úszó kolosszust, tele
minden kényelmi igényeket (legalábbis a kelet európaiaknak)
kielégítő dolgokkal.
Mivel az indulás korán volt, ezért csak a magyarok (2 versenyző
és egy kísérő feleség), erdélyiek
és két aludni nem tudó angol vette igénybe ezt az
ajándékutazást. Még nem mondtam, hogy Magyarországról
csak 4 fő versenyző állt rajthoz, névszerint: Kinde
Kálmán (F35), Gidófalvy Péter (F40), Kovács
Attila (F50) és Weress Kálmán (65). Csak a rajtszámunkat
kellett megmutatni, amit felírtak, és azonnal megkaptuk a retúrjegyünket.
Ezt a magam nevében köszönöm a rendezőségnek.
4. nap a döntő
Az eddigi kiváló eredményeimmel csak a "C" döntőbe
kerültem. Már rutinosan kocogtam, sőt futottam, nem törődve
semmivel sem, csak a tájolóm irányát néztem
és azt, mikor látok valami narancssárgát, mert az
a pont színe. A pálya fele utáni pontot az E-Card szerint
(elektromos pontérintési rendszer, az enyém mindig mutatta
az időmet is) 27,36-ra fogtam. A következő pont 850 méter
irány, gyerünk beleszáguldottam, és mint a győzelmi
lobogó úgy elhúztam mellette. Végül is sikerült
75,12-re megfogni a pontot. 850 méteren 45 perc körüli időt
mentem, ami nem csekélység, belevéve a közben térképhelyesbítéssel
és tájazonosítással eltöltött időt
is. Összességében vagy 200. lettem a 300 fős mezőnyben,
de nem ez volt a lényeg, hanem a részvétel és a
tapasztalatszerzés.
Most ezek után értem, hogy miért tudnak olyan jót
futni versenyeinken az északiak. Kapnak egy jól olvasható
térképet, amin minden kis dolog rajta van, - mert ugye ha valami
véletlenül lemaradt a térképről azonnal reklamálunk,
engemet is beleértve -, az északi térképek követhetőségéhez
képest a mi hazai térképeink klasszissal jobbak és
a színezéseiket is jól lehet követni. Ha az északi
tud szökdécselve futni 6 perces km átlagot, akkor a hazai
viszonyaink között neki csak egy kis laza levezetés a futás.
Végezetül: nem bántam meg, hogy kimentem, igaz most aztán
"koplalhatok", míg a családi kasszát visszapótolom,
de egy több évtizedes vágyam teljesült, igaz ezzel egy
időben az északi terepekről bennem élő nimbusz
is csorbát szenvedett.
Mindezeket az élményeket átéltem, és untattam
az olvasókat, s mindez én voltam: GIDÓ
Vagyis: Gidófalvy Péter a Nyírteleki TDK egyik tájfutója.
Vissza a Tájoló 2003/8 tartalomjegyzékhez! Vissza a magyar nyelvű tájfutó információkhoz!