A tájfutás fejlődése és továbblépése szempontjából Svájc meghatározó világbajnokságot rendezett. A közönség és a média kiszolgálása, valamint az esemény reklámja tekintetében minden eddigi világbajnokságot felülmúlt a mostani, több tízezer néző látta a versenyeket a helyszínen, izgalmas egyenes közvetítés volt a televízióban, és mindennap színes ingyenes VB újság jelent meg, a záróünnepséget aligha fogja bármelyik VB-rendező felülmúlni az elkövetkező tíz évben, és láthattuk, hogyan lehet sportszerűen hazarendezni egy világbajnokságot. A magyar csapat tisztesen helytállt, elsősorban sportágunk hazai helyzetén múlik, nem a résztvevő versenyzőkön, hogy be kellett érnünk ennyivel.
A VB-rendezők elsődleges célja az volt, hogy a tájfutást
közel vigyék a közönséghez. Ez minden kétséget
kizáróan sikerült nekik. Ehhez óriási erőket
mozgattak meg, a szponzorok hada mellett 1300 önkéntes és
500 katona segített a rendezésben, az egyhetes program csaknem
hibátlanul és gördülékenyen valósult meg.
Az időjárás is melléjük állt, igazi
nyári idő volt 30 fok körüli hőmérséklettel,
ami a versenyzők számára azonban rendkívül
megterhelő volt. Emellett ezen a világbajnokságon tapasztalhattuk,
ami más sportágakban már évek óta jelen van,
hogy a média és a közönség kiszolgálása
rontja a versenyek hagyományos szakmai értékét,
és a megszokottnál nagyobb terhet ró a versenyzőkre.
A hosszútáv döntője például délben
kezdődött, és a célterületen, ahol a célba
futással együtt háromszor futottak át a versenyzők,
összesen több mint egy kilométert megtéve, 37 fokot
mértek.
Természetesen ezzel a helyzettel meg kell barátkoznunk, és
az egész sportágnak célul kell kitűznie, hogy közelebb
vigyük a tájfutást a közönséghez. Nemcsak
az ilyen világeseményeket, hanem a tájékozódási
sportágakat és az összes versenyt. Ehhez mutatott követendő
példát a svájci VB.
Korántsem ennyire pozitív megítélésű
a versenyterepek korábbi térképeinek felhasználása.
Különösen a hosszútáv esetében vetett fel
mindez több kérdést, és ezeket a kérdéseket
nem is lehet egyértelműen megválaszolni. Azokról
a terepekről, amelyekről volt korábban térkép,
a verseny rendezői az első bulletinnel eljuttatták azokat
minden szövetségbe. Ezek és a terepleírás birtokában
pontosan meg lehetett mondani, hogy mi lesz a hosszútáv versenyterepe.
Az Internetre fel is került egy pályázat, ami a hosszútáv
döntőjének terepére tervezendő pályákra
szólt. A felhívás kiírójának verseny
utáni elmondása alapján, a versenypályát,
illetve annak meghatározó átmeneteit meg lehetett találni
a pályázatok között. A svájci csapat ettől
függetlenül, a teljesített útvonalak alapján
kikövetkeztethető módon, ugyancsak megtervezte a lehetséges
pályákat, és alaposan felkészült belőle.
Ennek lehet köszönhető, hogy a két svájci győztes,
Luder és Bührer ugyanazt az útvonalat választotta
a pálya elején egy hosszú átmenetben, és
ez az útvonal különbözött mindenki másétól.
Vagyis a döntőt a két győztes kész útvonaltervekkel
teljesítette, az útvonalválasztással alig kellett
foglalkozniuk a pálya teljesítése közben, pedig technikailag
szinte ez volt az egyetlen világbajnoki színvonalat megközelítő
pályaelem.
A másik, a hagyományos tájfutás szellemiségétől
távol álló megoldás a városi sprint, hiszen
egy várost nem lehet letiltani, legfeljebb a tájfutó edzéseket
benne. Ennek a helyzetnek az előnyeit nagyon okosan kihasználtuk
az idei serdülő és ifi EB-n, és hasonlóan tettek
most a svájci lányok, akik semmit nem bíztak a véletlenre,
és a sprintszám délelőttjén még egyszer
bejárták a versenyterepet.
Mindezek után az a kérdés is felvetődik, hogy mennyire
kell és érdemes ragaszkodnunk a hagyományos tájfutás
filozófiájához és szellemiségéhez.
Abban azonban talán mindenki egyetért, hogy a versenyeken ismeretlen
feladatokat kelljen megoldani.
Az egyes versenyszámok színvonala a versenyzők szempontjából
hullámzó volt. A hosszútáv selejtezője kifejezetten
durung volt helyenként, a fizikai teljesítmény dominált.
A pályák között, különösen a nőknél
óriási különbségek voltak, az egyik mintegy tíz
perccel volt rövidebb, mint a többi, köszönhetően
annak, hogy úton meg lehetett kerülni egy hosszú átmenetet,
míg a másik kettőben az erdőben sokat oldalazva
kellett futni.
A sprint érdekes verseny volt, bár maga a feladat nem volt nehéz
várakozásainkkal ellentétben. A pálya nagy része
a VB központi helyszínének, Rapperswil belvárosának
utcáin vezetett, több tízezer néző sorfala
között, és érdekességet a vége jelentett.
Az utolsó pont és a cél egy jégstadionban volt,
több ezer ember előtt, akik kivetítőn követhették
az eseményeket. Nevével ellentétben a stadionban ezúttal
inkább ötven fok volt, nem jég.
A hosszútávot inkább nagyon hosszú távnak
kellett volna hívni, hiszen mind a nőknél, mind a férfiaknál
több mint 15 perccel lett több a győztes idő, mint kellett
volna. Ezt a rendezők a hőséggel és a versenyzők
energiatakarékos útvonalválasztásával magyarázták,
a csapatok pedig az erősen túlméretezett pályákkal.
A középtáv igazi tájfutó csemege volt 800 méter
magasan az Alpok hegyláncai között. Ezen a terepen még
nem volt tájfutó verseny, és rendkívüli részletgazdagságával
a VB legszínvonalasabb száma volt, különösen a
döntő, amely kivételesen nehéz volt technikailag.
A váltó ismert terepen zajlott, mert az eredetileg kijelölt
terepet a tartaléktereppel együtt letarolta július elején
egy vihar. Ezért a VB kísérőversenyét követően
ugyanott tartották a VB váltószámát rendkívül
gyors és egyszerű pályákon. Itt zajlott annak idején
a '86-os VK-döntő is, ahol ugyancsak óriási futás
volt.
Összességében a középtáv különösen
magas színvonalú verseny volt, a sprint korrekt és a maga
nemében jó színvonalú, a váltó gyors
és a mai követelményeknek megfelelő, különösen
a rendezői kényszerhelyzetben, a hosszútáv pedig
gyenge volt, semmilyen elemében nem érte el az elvárt színvonalat.
Ahogy kontinentális VB-ken várható, a megszokottnál
kevesebb skandináv érem született, és ez a tendencia
még tovább erősödött. Simone Luder egyedülálló
eredményessége révén az összes női arany
a svájciak kezébe került, a férfiaknál az egyéni
aranyak Nagy-Britanniába, Svájcba és Franciaországba
kerültek, míg a váltóaranyat csaknem három
évtized szünet után a svédek nyerték. Az ezüstök
közül 2-2-t a norvégok és a svédek, 1-1-et a
svájciak, ukránok, csehek és finnek, a bronzok közül
2-2-t ugyancsak a norvégok és a svédek, 1-1-et a britek,
a franciák, a svájciak és a finnek nyertek. Így
a skandináv és a svájci érmek mellett 2-2 francia
és brit érem született, valamint 1-1 cseh és ukrán.
Említést érdemel még a lengyel Barbara Baczek és
a szlovák Marian Davidik 6. helye.
A magyar csapat elsősorban fizikai felkészültségben
maradt el az élmezőnytől és néha a középmezőnytől
is. Ebben Doma volt a kivétel, aki minden számban indult, és
minden számban ott volt a legjobbak között, egyrészt
a selejtezőkben, másrészt a döntők első
felében. Makrai Éva kezdése volt még figyelemre
méltó a hosszútáv döntőjében,
és Farkas Zsuzsi hajrája a váltó befutóembereként.
Eredményességünk javításához elsősorban
a körülményeket és a feltételeket kell javítanunk.
Az élmezőny ma már egyértelműen profi, illetve
félprofi, lehetetlen felvenni a versenyt velük teljes munkaidőben
végzett munkával, ahogy ezt a magyar csapat több tagjai is
megkísérli évről évre. Emellett egész
hazai sportágunkra a belterjes szabadidősport meghatározás
illik a leginkább, amely az élsportnak leghalványabb jeleit
sem mutatja. Igaz ez verseny- és bajnoki rendszerünkre, amely a
mennyiséget és nem a minőséget díjazza, edzőképzésünkre,
ami leginkább nem is létezik, a sportág általános
szolgáltatási színvonalára, ami a belterjességből
fakadóan keveset fejlődött az elmúlt évtizedben,
támogatási és finanszírozási rendszerünkre,
amely jelentősen elmarad a kor igényeitől, hiányos
média-megjelenésünkre, a szponzorok csekély számára
és még csekélyebb mértékű támogatására,
valamint a válogatottra fordított minimális szövetségi
költségvetésre. A jelenleg rendelkezésre álló
4 millió forint tízszerese is csak közepes színvonalú
válogatott-felkészülésre lenne elegendő.
Az is igaz, hogy a jelenleginél többet futni a legegyszerűbb,
különösen a diákok számára. Ahhoz, hogy
valaki joggal számíthasson sikeres tájfutó karrierre,
már ifi korban meg kell tudnia szorítani a felnőtteket,
és juniorban egyenrangú versenytársnak kell lennie a rövidebb
pályákon.
2008-ban vagy 2009-ben remélhetőleg újból felnőtt
világbajnokságot rendezünk, sok a tennivalónk addig,
hogy sikeres rendezvényen sikeres csapattal szerepelhessünk.
Lantos Zoltán
Vissza a Tájoló 2003/7 tartalomjegyzékhez! Vissza a magyar nyelvű tájfutó információkhoz!