Újra versenyeztem


Hosszú idő után elszántan magam, és elindultam júniusban két versenyen is. Utoljára 96 novemberében indultam, az Őszi Szparin, ami nekem még mindig "novhét". Azóta éveken keresztül nem is jöhetett szóba a versenyzés, mert először futni sem tudtam a sérült sarkam miatt, majd csak nagyon keveset, de erdőben, terepen egyáltalán nem. Az utóbbi két évben javult a lábam annyira, hogy rendszeresen tudtam futni, hetente többször is, idén március - áprilisra megerősödtem, és másfél órát is le tudtam futni hegyi utakon és erdőben. Télen és tavasszal többször is futottam közösen a régi edzőtársakkal, gondoltam bekéredzkedem a maratonváltó csapatukba. A versenyen felejthető időt értem el, elsősorban a versenyt megelőző hetek sok, éjszaka is tartó munkája miatt. Konrád az együttfutások nyomán és versenyzési hajlandóságom láttán kérte, hogy induljak el a Váltóbajnokságon is a szenior csapatban. Igent mondtam, és készültem a versenyre. Az utolsó másfél hónapban sajnos elsősorban csak gondolatban, mert nagyon kevés időm maradt a futásra a munkám miatt, és sokszor csak néhány órát aludtam éjszaka. A bajnokság előtti héten annyit tudtam tenni a verseny érdekében, hogy rendesen aludtam.
Elérkezett a nagy nap, előbányásztam a stoplis cipőmet, a BEAC-os bozótruhámat és a lábszárvédőmet. Furcsa volt, hogy a karton becsomagolásához nem kellett sem madzagot, sem fóliát, sem ragasztószalagot eltennem, hiszen én az SI rendszerrel még nem versenyeztem. Tényleg, hova kell felhúzni a dugókát, és hogy érdemes tartani, belül, oldalt, kívül? Először még 84-ben versenyeztem elektronikus pontérintési rendszerrel a Világ Kupa svéd döntőjén, majd utána is többször különböző, elsősorban kísérleti rendszerekkel, azonban mindegyik más volt, és mindegyiknél külön próbálgattuk, hogyan érdemes használni. Kiderült, hogy a dugókánál nincs egyedül üdvözítő megoldás, van, aki így használja, van, aki úgy. Végül a jobb kezem mutatóujjára húztam, és a hüvelykujjam felé fordítottam.
Örültem, hogy a Hosszú-hegyen van a verseny, nagyon jó terepnek tartom, és mindig szívesen versenyeztem, edzettem rajta. Meglepődtem, hogy a középtáv után többen is kritizálták a térképet, mert elnagyolt, nem elég pontos. Futás közben aztán kiderült, hogy ez nincs így, a tizenötezresen biztos nem. Többen is mondták, hogy rosszul időzítettem a visszatérésemet ezen a köves, nehéz terepen, de én kifejezettem szeretem az ilyen köves terepeket, ráadásul a skandináv erdőkhöz képest ez nem is nevezhető kövesnek.
Elrajtolnak az első futók, hét kilométer a pálya. Az épp elég lesz nekem. Biztos felfutunk a hegytetőre és lejövünk, bemegyünk a sűrű gödrös részekbe. Aki 50 percen belül jön, az már jó lehet. 45 perc táján átfut a PVSK a rádióson, Paci két perccel van lemaradva, mögötte senki. A célba viszont együtt jön Fefével, még minden lehet. Elkezdek készülődni. Visszatérő álmom, hogy tájfutó versenyen készülődőm, de olyan lassan és körülményesen ragasztom le a bokám vagy csomagolom be a kartonom, hogy lekésem a rajtot. Szerencsére a valóság más, és most minden egyszerűbb. Elkezdek melegíteni, óvatosan, nehogy elfáradjak. Érzem, hogy erőm nem sok van. Lassan jönnie kell az elsőknek. A PVSK jön is, Lacika váltja Viniczet, már több mint két perc az előnyük, biztos, hogy ők nyerik. Moha is kimegy, három és fél perccel indulok mögötte, valószínűleg marad a bronzérem.
Hosszú kifutás a rajtba, futok, ahogy bírok, ismerős mozdulatok, felveszem a térképet, megnézem az első pontot, a pályát, kiveszem a fóliából a térképet, ránézek még egyszer a tájolómra, és irány az erdő. Első pontra biztonsági kerülő. Ez megvan. A terepfutás kifejezetten jól esik. Ezt úgy látszik, nem lehet elfelejteni, csak az erő nem marad ugyanolyan. A második pontra már hibázok, nem érzem a távolságot, gyorsabban haladok, mint gondoltam. És elindul a pálya fel a hegyre. Na, ez az, ami nem megy. Valahogy felküzdöm magam pontról pontra. Itt egy jó kis technikás pont a gödrösben. Fel a határkőhöz, két gödörsort balra, ott a rét, tőle balra a pont. Ami nincs ott. Hol van? Hol van!!?? Á, van egy másik rét is. Gyerünk vissza. Újabb fölfelé, jönnek a pontok. Aztán végre megyünk lefelé. De már ez sem esik jól. Itt keresztben egy bozótsáv körülkerítve. Eszembe jut a 89-es utolsó, Csehországban rendezett Barátság-verseny, ahol a váltópályában volt egy hasonló átmenet. Akkor mindannyian átmentünk keresztbe. Akkor gyerünk most is! Jól haladok, itt lesz lassan a pont az ösvény mögött. De nincs. És még mindig nincs. Nézzük erre. Na, most már keresek valami biztos pontot, igen, itt van végre a pont. És három perc elröppent. Tovább lefelé, itt a rádiós, már nagyon fáradt vagyok, a lábamat is feltörte a stoplis, néhány pont, befutó, na végre, bent vagyok. Harmadik hely, tíz év után bajnoki érem, persze nem ugyanolyan jelentőségű, jó verseny, jó térkép, jó pálya, de nem esett jól, nagyon nem. Hiába, edzés nélkül nem lehet jólesően versenyezni. A tájfutásban azonban az a jó, hogy mindig lehet még jobban csinálni egy következő versenyen. Talán jövőre…

Lantos Zoltán



Vissza a Tájoló 2003/6 tartalomjegyzékhez!
Vissza a magyar nyelvű tájfutó információkhoz!