Hosszú idő után elszántan magam, és elindultam
júniusban két versenyen is. Utoljára 96 novemberében
indultam, az Őszi Szparin, ami nekem még mindig "novhét".
Azóta éveken keresztül nem is jöhetett szóba
a versenyzés, mert először futni sem tudtam a sérült
sarkam miatt, majd csak nagyon keveset, de erdőben, terepen egyáltalán
nem. Az utóbbi két évben javult a lábam annyira,
hogy rendszeresen tudtam futni, hetente többször is, idén március
- áprilisra megerősödtem, és másfél
órát is le tudtam futni hegyi utakon és erdőben.
Télen és tavasszal többször is futottam közösen
a régi edzőtársakkal, gondoltam bekéredzkedem a
maratonváltó csapatukba. A versenyen felejthető időt
értem el, elsősorban a versenyt megelőző hetek sok,
éjszaka is tartó munkája miatt. Konrád az együttfutások
nyomán és versenyzési hajlandóságom láttán
kérte, hogy induljak el a Váltóbajnokságon is a
szenior csapatban. Igent mondtam, és készültem a versenyre.
Az utolsó másfél hónapban sajnos elsősorban
csak gondolatban, mert nagyon kevés időm maradt a futásra
a munkám miatt, és sokszor csak néhány órát
aludtam éjszaka. A bajnokság előtti héten annyit
tudtam tenni a verseny érdekében, hogy rendesen aludtam.
Elérkezett a nagy nap, előbányásztam a stoplis cipőmet,
a BEAC-os bozótruhámat és a lábszárvédőmet.
Furcsa volt, hogy a karton becsomagolásához nem kellett sem madzagot,
sem fóliát, sem ragasztószalagot eltennem, hiszen én
az SI rendszerrel még nem versenyeztem. Tényleg, hova kell felhúzni
a dugókát, és hogy érdemes tartani, belül,
oldalt, kívül? Először még 84-ben versenyeztem
elektronikus pontérintési rendszerrel a Világ Kupa svéd
döntőjén, majd utána is többször különböző,
elsősorban kísérleti rendszerekkel, azonban mindegyik más
volt, és mindegyiknél külön próbálgattuk,
hogyan érdemes használni. Kiderült, hogy a dugókánál
nincs egyedül üdvözítő megoldás, van, aki
így használja, van, aki úgy. Végül a jobb kezem
mutatóujjára húztam, és a hüvelykujjam felé
fordítottam.
Örültem, hogy a Hosszú-hegyen van a verseny, nagyon jó
terepnek tartom, és mindig szívesen versenyeztem, edzettem rajta.
Meglepődtem, hogy a középtáv után többen
is kritizálták a térképet, mert elnagyolt, nem elég
pontos. Futás közben aztán kiderült, hogy ez nincs így,
a tizenötezresen biztos nem. Többen is mondták, hogy rosszul
időzítettem a visszatérésemet ezen a köves,
nehéz terepen, de én kifejezettem szeretem az ilyen köves
terepeket, ráadásul a skandináv erdőkhöz képest
ez nem is nevezhető kövesnek.
Elrajtolnak az első futók, hét kilométer a pálya.
Az épp elég lesz nekem. Biztos felfutunk a hegytetőre és
lejövünk, bemegyünk a sűrű gödrös részekbe.
Aki 50 percen belül jön, az már jó lehet. 45 perc táján
átfut a PVSK a rádióson, Paci két perccel van lemaradva,
mögötte senki. A célba viszont együtt jön Fefével,
még minden lehet. Elkezdek készülődni. Visszatérő
álmom, hogy tájfutó versenyen készülődőm,
de olyan lassan és körülményesen ragasztom le a bokám
vagy csomagolom be a kartonom, hogy lekésem a rajtot. Szerencsére
a valóság más, és most minden egyszerűbb.
Elkezdek melegíteni, óvatosan, nehogy elfáradjak. Érzem,
hogy erőm nem sok van. Lassan jönnie kell az elsőknek. A
PVSK jön is, Lacika váltja Viniczet, már több mint két
perc az előnyük, biztos, hogy ők nyerik. Moha is kimegy,
három és fél perccel indulok mögötte, valószínűleg
marad a bronzérem.
Hosszú kifutás a rajtba, futok, ahogy bírok, ismerős
mozdulatok, felveszem a térképet, megnézem az első
pontot, a pályát, kiveszem a fóliából a térképet,
ránézek még egyszer a tájolómra, és
irány az erdő. Első pontra biztonsági kerülő.
Ez megvan. A terepfutás kifejezetten jól esik. Ezt úgy
látszik, nem lehet elfelejteni, csak az erő nem marad ugyanolyan.
A második pontra már hibázok, nem érzem a távolságot,
gyorsabban haladok, mint gondoltam. És elindul a pálya fel a hegyre.
Na, ez az, ami nem megy. Valahogy felküzdöm magam pontról pontra.
Itt egy jó kis technikás pont a gödrösben. Fel a határkőhöz,
két gödörsort balra, ott a rét, tőle balra a
pont. Ami nincs ott. Hol van? Hol van!!?? Á, van egy másik rét
is. Gyerünk vissza. Újabb fölfelé, jönnek a pontok.
Aztán végre megyünk lefelé. De már ez sem esik
jól. Itt keresztben egy bozótsáv körülkerítve.
Eszembe jut a 89-es utolsó, Csehországban rendezett Barátság-verseny,
ahol a váltópályában volt egy hasonló átmenet.
Akkor mindannyian átmentünk keresztbe. Akkor gyerünk most is!
Jól haladok, itt lesz lassan a pont az ösvény mögött.
De nincs. És még mindig nincs. Nézzük erre. Na, most
már keresek valami biztos pontot, igen, itt van végre a pont.
És három perc elröppent. Tovább lefelé, itt
a rádiós, már nagyon fáradt vagyok, a lábamat
is feltörte a stoplis, néhány pont, befutó, na végre,
bent vagyok. Harmadik hely, tíz év után bajnoki érem,
persze nem ugyanolyan jelentőségű, jó verseny, jó
térkép, jó pálya, de nem esett jól, nagyon
nem. Hiába, edzés nélkül nem lehet jólesően
versenyezni. A tájfutásban azonban az a jó, hogy mindig
lehet még jobban csinálni egy következő versenyen.
Talán jövőre…
Lantos Zoltán
Vissza a Tájoló 2003/6 tartalomjegyzékhez! Vissza a magyar nyelvű tájfutó információkhoz!