Megvallom töredelmesen, hogy én azok közé tartozom,
akik nagyon nehezen képesek igénybe venni a közösségi
mellékhelyiségeket, főleg akkor, amikor más lehetőség
is van. Elég sokan vagyunk így. Elsősorban a versenyek
rajtja előtt. A felfokozott izgalom miatt mindenki igyekszik megszabadulni
felesleges terheitől. Ez teljesen természetes.
De nem természetes, és a tájfutókra nézve
fekete pontokat jelent az a látvány, amit e tevékenység
következtében magunk után hagyunk. Félreértés
ne essék, az erdő, az élővilág örül
az ajándékba kapott falatoknak, csak a látvány lehangoló.
A szerényen meglapuló, többnyire "tájba illő"
színű és néhány nap alatt szorgos rovarok
és mikroszervezetek által eltüntetett kupacok helyét
harsány papírdarabok hirdetik.
Mit lehet tenni? Talán bonyolult, de a TOI-TOI-t sohasem látott
állatvilág szolgál egy-két jó példával.
Sok állat elrejti hullatékát, ezt tehetnénk mi is.
A macska például elássa, amit produkált, ez talán
a követhető út. Talán az ősember is ezt tette.
Javasolom tehát a következő gyakorlat folytatását:
- a színhely kinézése;
- a termék eljövendő helyének előkészítése,
pl. az avartakaró lábbal történő félrekotrásával;
- kucorgás, pottyantás;
- a termék szemrevétele;
- a termék elrejtése, eltakarása helyi anyaggal (avarral,
fűvel, földdel stb.);
- a helyszín elhagyása, mintha mi sem történt volna.
Komolyra fordítva a szót, förtelmes, amit sokszor magunk után hagyunk, és ezt már közülünk is sokan szóvá tették. Biztos vagyok benne, hogy a versenyterület igénybevételét engedélyezőket ez a tényező is befolyásolja. Kérlek benneteket, hogy figyeljetek erre. Azt pedig nagyon erősen tanácsolom, hogy a természetvédelmi területeken, az ellenérzéseket legyőzve, csak a kijelölt mellékhelyiségeket használjátok! Én is azt teszem.
Feró
Vissza a Tájoló 2003/6 tartalomjegyzékhez! Vissza a magyar nyelvű tájfutó információkhoz!