Hosszú éveken át mindig vártam az elsô versenyt,
a hosszú téli futások után, melyeknek nagy részét
sötétben az utcákon kellett megtennünk. Ma már
más a helyzet, hiszen sítájfutó versenyek, parkverseny-sorozat,
technikai edzôversenyek sora kínál lehetôséget
a versenyzésre az alapozás alatt is.
Az elsô igazi verseny azonban más. Ez számomra régóta
a Tavaszi Spartacus Kupa, az elsô megmérettetés. Sok éven
át hosszútávú pályán indultam a felnôtt
kategóriában.
Idén is részt vettem ezen a versenyen, de most elôször
nem indulóként, hanem a második nap ellenôrzôbírójaként,
így egészen más volt a hangulata számomra. A terep,
az ellenôrzôpontok nem a rajt pillanatának meglepetéseként
tárultak elém, hanem hosszú ideig ismerkedtem velük.
Az idôjárás kemény telet, sok havat mért ránk,
így 65 pont ellenôrzése bizony négy teljes napot
vett igénybe a mély hóban. De megérte, mert a pontok
szinte mind korrektek voltak, a kevés kifogásolt helyzetet pedig
idôben kijavították - abban a stádiumban még
a térképet is. A verseny közeledtével viszont már
kezdtem aggódni, hogy egyáltalán megtartható-e a
verseny március közepén, mert még Pesten a városban
is rengeteg hó volt. Egy héttel a verseny elôtt újra
kimentem a terepre, hogy keresztül-kasul futva felmérjem a hóviszonyokat.
A folyamatos melegedés reményt adott arra, hogy a verseny napjára
ne legyenek olyan összefüggô havas felületek, melyek nyomolvasássá
változtatják a tájékozódási feladatot.
Végülis március 15-én minden várakozásunkat
felülmúlóan gyakorlatilag az összes hó elolvadt,
csak azért maradt egy kevés mutatóban, hogy emlékeztessen
minket az éppen véget ért télre. Ideális
viszonyok között futhatott a mezôny a Vértesben, mely
sokaknak kedvence a részletgazdag, domborzatilag változatos, zömében
jól futható erdeivel.
Az idénynyitó verseny egyéb körülményeit
vegyesen fogadta a társaság. Már elôzetesen megindult
a morgolódás a levelezô listán a kategória-összevonások,
ebbôl következôen a rajtidôk, valamint a pályahosszak
miatt. Sajnos ezek jórészt jogos kifogások. Persze érthetô
a rendezôk elképzelése is az összevonásokkal,
hiszen így megoldható a kellô példányszám
a nyomdai pálya-felülnyomásokhoz, ami viszont nagyon jó
minôségu lett. Ez persze nem vigasztalja azokat, akik fizikailag
túlméretezett pályán küzdöttek a szándékuknál
hosszabb ideig és a kimerülésig. Magam is hamarabb felismerhettem
volna egyes szenior pályák túlzott követelményeit.
Így mit volt mit tenni, az elsô napi eredmények ismeretében
utólag - a benyomtatott pályákat rövidítve
próbáltuk korrigálni a helyzetet. A versenyzôk többsége
helyesléssel fogadta a változtatásokat.
A technikás terep (fôleg elsô nap), a tiszta szálerdôk,
a kedvezô idôjárás kellemessé tették
az idénynyitó versenyünket, és a rendezôk is
mindent megtettek érte, sôt a jelek azt mutatják, hogy mintha
idén rugalmasabbak lettek volna.
Apróbb kifogások azért voltak. Magam azt az egy-két
versenyzôt sajnálom, akik nagy küzdelemben hosszú idôn
át küzdöttek a terepen/tereppel, és pályájuk
végén néhány pontra a bontás érkezett
kissé elôbb, pedig még nem telt le a versenyidôjük.
Lássuk be, nem mindenki a gyôzelemért rohan, hanem más
élvezetet keres a térképpel való tájékozódásban,
és hát a szabályzat is meghatározza a pályák
bontásának legkorábbi idejét.
Minden rendezôgárdában van néhány ember, aki
a "hátán viszi" a versenyt: térképet javít,
pályát tervez, stekkel, felvezet, rajtot-célt épít,
értékel, szervez, végzi a dolgát. Nekik köszönhetôen
zökkenôk nélkül lement a verseny, a résztvevôk
elégedetten utazhattak haza Vérteskozmáról, készülve
a következô eseményre.
Hegedüs Zoltán
Vissza a Tájoló 2003/3 tartalomjegyzékhez! Vissza a magyar nyelvű tájfutó információkhoz!