Az angol oktatási rendszer sok kislétszámú iskolát
üzemeltet mozgás sérült és fogyatékos
gyermekek részére, ahol a pedagógus gárda lelkesen
próbálja a tanrendet a "normál"-hoz lehetô
leghasonlóbban megszervezni. Én most már hetedik éve
dolgozom a Brit Tájfutó Szövetségnél, mint
sport szervezô/sport fejlesztô, és munkám zöme
iskolákban folyik. Az Angol Sport Tanács külön finanszírozza
azokat a kezdeményezéseket, amelyek kisebbségek, hátrányos
helyzetuek és ezen belül mozgás sérültek és
fogyatékosak között terjeszti és fejleszti a sport lehetôségét.
Egy éve indult ez a project, melyben eredetileg három ilyen, a
Londontól délre fekvô Surrey megye észak-keleti részében
fekvô, iskola vett részt, és mely végül is egy
nagyon sikeres tájfutó fesztiválban kulminálódott
2002 november 13-án. Kezdetben azon igyekeztem, hogy mindegyik iskolából
a pedagógus gárdából minimum egy személyben
felkeltsem a tájfutás iránti érdeklôdést.
Glen Edey, Cifton Hill egyik tanárnôje, már többszôr
benevezte tanítványait egy évente egyszer rendezett sport
fesztiválra, ahol a sok sport között a tájfutás
is szerepelt. Végül 2001-ben felhívott, hogy nagyon szeretné,
ha tanítványai megismerhetnék a tájfutás
örömeit az évi egyetlen fesztiválon kívül
is. Miután az anyagiakat a Szövetség biztosította,
Glen elkezdte a propaganda kampányt, és sikerült végül
is két másik iskolát is bevonni a project-be. Mindegyik
iskolának készítettünk egy tájfutó térképet
és egy délután egy 4 órás tanfolyamot vezettem,
ahol sportunk alapelemeit és pedagógiai értékeit
próbáltam átadni egy-egy tanárnak.
Az érdeklôdés komollyá vált, ahogy mindhárom
iskola megkapta a térképét és az én segítségemmel
elkezdtek egy-két tornaórán tájfutni. Végül
arra kértek, hogy rendezzek nekik egy egész napos versenyt, amin
nemcsak ez a három iskola vehetne részt, hanem egy-két
másik is.
Erre került sor november 13-án öt iskola 65 tanulójának
a részvételével. Egy, abszolút kezdôknek való,
pálya volt felvezetve az iskola körüli udvaron, kertben és
futball pályán. 4 bóját kivéve, az összes
többi olyan közel volt az aszfaltos és kikövezett kerti
ösvényekhez, hogy tolószékes gyerekek is nyugodtan
versenyezhettek.
Igazi öröm volt látni, hogy mennyire élvezik a versenyzést.
Bár úgy döntöttünk, hogy idôt nem mérünk,
így mindenki, aki végig futotta, járta, kocsikázta
a pályát kapott diplomát és a Brit Iskolai Tájfutó
Szövetség által dotált jelvény megszerzéséhez
szükséges bizonyítványt is. Glen örömmel
jegyezte meg, hogy mivel az ô osztályában a heti jelszó
"önállóság" volt, a tájfutás
pont beleillett ebbe a témába. Az egyik meghívott iskola
egyik pedagógusa így foglalta össze tanítványai
aznapi élményeit: "A mai feladat pontosan olyan kihívást
jelentett nekik, hogy mindegyikük sikerélménnyel fog visszatérni
a saját iskolájába."
Az eredeti három iskola már tervezi, hogy a jövô tanévben
kis tájfutó ligát fognak kezdeni maguk között
és ôk fogják tovább terjeszteni a tájfutás
hírét a környékbeli iskolákban. Ezek után
az én feladatom nem annyira az iskolákban lesz Surrey-nak ebben
a részében, hanem a helybeli tájfutó klubok között.
Ha azt akarjuk, hogy ezek a gyerekek ne csak az iskolában tudjanak tájfutni,
a helyi versenynaptárt úgy kellene revideálni, hogy legalább
évente 4-5 verseny arra is alkalmas legyen, hogy mozgás sérültek
és fogyatékosak is benevezhessenek. Ez, az eddigi tapasztalataim
alapján, nehezebb lesz, mint az iskolákat rábeszélni
arra, hogy bevegyék a tájfutást a tantervbe.
Grant Julianna
Vissza a Tájoló 2003/3 tartalomjegyzékhez! Vissza a magyar nyelvű tájfutó információkhoz!