Sorozatunkban ismert tájfutók nem tájfutással
kapcsolatos sportteljesítményéről, vagy az élet
más területén folytatott érdekes tevékenységéről
számolunk be.
Elsőként Sőtér Jánost, az ismert térképhelyesbítőt,
pályakitűzőt, országos bajnokot, az 1972-es VB bronzérmes
magyar férfi váltójának tagját kerestük
meg, és hegymászó múltjáról érdeklődtünk.
- Tájfutás és hegymászás, két
természeti sport. Melyik volt előbb az életedben?
- Egyik sem! Túrázással kezdtem a hazai hegyekben, majd
az iskolában a barlangászat felé fordult az érdeklődésem.
Állandó belépési engedéllyel rendelkeztünk
a budai barlangokba (Mátyás-hegyi, Szemlő-hegyi, Remete-hegyi,
stb.). Iskolánk a Bláthy Technikum ezen barlangok közelében
volt, így délutánjaink nagy részét, heti
3-4 alkalommal barlangjárással töltöttük.
A barlangászattal párhuzamosan kezdtük gyakorolni a sziklamászást
a Budai-hegyek, a Pilis és a Bükk-hegység sziklamászó
iskoláiban. A 60-as évek elején magashegységi sziklamászó
tapasztalatokra csak a Magas-Tátrában lehetett szert tenni. Itt
jöttem rá, hogy az elengedhetetlen és folyamatos (hétről-hétre)
mászógyakorlatok mellett komoly fizikai felkészülésre
is szükség van. Rendszeres, mindennapi futóedzésekbe
kezdtem. Ez az edzésmód hegymászó körökben
csak jóval később, a 70-es években vált gyakorlattá.
- Hogyan lettél tájfutó?
- Mint minden akkori szakosztályban a turisták, hegymászók,
versenyzők együtt voltak. Tájfutóink rábeszéltek
- ha már ilyen jól megy a futás, versenyezzél is.
Így barátkoztam össze Skerletz Ivánnal, aki maga is
hozzám hasonlóan kezdte (barlangászat-sziklamászás-tájfutás).
Komoly lökést adott a tájfutás, rövidesen bekerültem
a válogatottba (1966). 1967-ben minden addiginál erősebb
felkészülésbe kezdtem, az volt a célom, hogy mielőbb
felzárkózzak a nagyokhoz - Rezes, Kaponya, Gromek…. mögé
(Schönviszky György, Balogh Tamás, Skerletz Iván), valamint,
hogy helytálljak az első "Pamír expedicióban".
Szombat, vasárnap sziklamászás, verseny, hétköznap
rengeteg futás sok szinttel (decembertől júniusig kb. 4500
km-t teljesítettem). Később aktív versenyzőként
közepes években futottam ennyit.
- Legjelentősebb hegymászó esemény életedben?
- A hatvanas évek lehetőségei a magyar hegymászók
számára nagyon szűkösek voltak, Magas-Tátra,
Déli-Kárpátok, nagy ritkán az Alpok. Kiemelkedő
jelentőségűnek számított 7000-es magashegységbe
eljutni. Az első alkalom volt a II. világháború
után idegen hegymászók számára a Szovjetunió
távoli hegységében, a Pamírban hegyet mászni.
E lehetőség 1917 ötven éves évfordulója
alkalmából adódott. Hatan - magyarok - először
jutottunk el ebbe a távoli hegységbe. Nagyon készültünk,
nagyon igyekeztünk, végül négyen, Tátrai Ruppert,
Honfi Tivadar, Pick József és Kristóf Pali jutottak fel
a Lenin-csúcsra (7134 m). Én sajnos 6800 méteren elkészültem
erőmmel, pedig addig ugyancsak nem takarékoskodtam vele. Lábújjaim
lefagytak…fél évvel később jöttek csak
rendbe. A Pamír így is maradandó élmény maradt.
- Hogy maradt végül a tájfutás?
- 1967 után egyre több időt fordítottam a versenyzésre,
a sziklamászó gyakorlatok, a hegymászás rovására.
Mivel a sziklamászás rendszertelenné válásával
a mászóbiztonságom csökkent - a földön maradtam.
- Megbántam-e a választást?
- A hegyek, az erdők, a természet szeretete töretlen. Az
azóta is tartó tájfutó versenyzés, a térképjavítás
1967 óta…..VB térképek Magyarországon, Amerikában…,
versenyrendezés maradandó élményt jelentenek.
Vissza a Tájoló 2003/2 tartalomjegyzékhez! Vissza a magyar nyelvű tájfutó információkhoz!