Régi vágyam teljesült az idei versenyévad végén,
eljutottam a híres-neves Velencei versenyre.
Élményeimet megosztom a Tájoló olvasóival.
Előre is elnézést kérek a Velece-hívőktől,
hogy a fények mellett az árnyakat is megpróbálom
bemutatni.
A velencei városi tájfutó verseny köztudomásúan
az egyik legrégibb és legérdekesebb, de mindenképpen
a legkülönlegesebb verseny ebben a kategóriában. Több
dologban unikum: alig hiszem, hogy lenne még egy nagyobb nemzetközi
verseny, amelyet hosszú évek óta ugyanazon a térképen
rendeznének és ezért még csak nem is morognak a
résztvevők. Valószínűleg ez az egyik legjövedelmezőbb
verseny: minimális munkával és szolgáltatással
tesznek szert komoly extraprofitra a rendezők. Ugyanakkor alighanem ez
a világ legigazságtalanabb versenye: sehol (beleértve a
legvadabb homokköveket és más extra terepeket) nincs akkora
szerepe a helyismeretnek, mint itt. Mint azt már sokszor megírták,
itt a tájékozódáshoz nem csak a zsákutca-labirintusban
való eligazodás és a hidak elhelyezkedésének
figyelembe vétele tartozik hozzá, hanem annak ismerete, hogy hol,
milyen turistaforgalom van és (időnként) az utcákat
elöntő tengervíz elhelyezkedése is. Ha eljön
az "acqva alta" (magas víz), a verseny még irreálisabb
lesz,
mert ekkor a kategóriák elején és végén
indulók haladási sebessége között komoly különbségek
lehetnek (a vízszint az apály-dagály jelenséghez
kapcsolódva változik).
Ami számomra megdöbbentő volt: a rendezőség
nemhogy csökkenteni igyekeznék a különbségeket,
hanem visszatart minden efféle információt (meg másfélét
is, mint később látni fogjuk). A turista irodákban
többféle kiadvány is kapható ingyenesen a "magas
vízről", színes térképpel, amelyen bejelölik
a 120 cm-es vízállásig járható utakat és
a magasított járdákat, ám ennek a verseny honlapján,
a versenyközpontban vagy netán a térképen semmi nyoma.
A honlapon megtalálható volt az előrejelzés, hogy
milyen vízszint várható, de hogy ez milyen következményekkel
jár, azt mindenkinek saját tapasztalataiból kell tudnia.
Számomra meglepő, hogy nem teszik hozzáférhetővé
az előző év(ek) térképeit, ezzel is növelve
az újonnan érkezők hátrányát. (Rajtam
egy kedves versenyzőtársam segített, 1998-as térképét
adta kölcsön a felkészüléshez, amelyet ezúton
is köszönök. A későbbi összehasonlítások
erre a térképre vonatkoznak.) Végül is ez kitűnő
rendezői fogás: szerintem sokan azért térnek vissza
újra meg újra, mert halmozódó tapasztalataikat szeretnék
felhasználni.
A szombat délutáni prológról az összes információ
dél körül annyi volt, hogy 4 euróba kerül és
a közelben lesz. Nem lehetett tudni a rajt és cél helyét,
milyen térképen lesz stb. Utóbbit azért nem híresztelték,
mert azonos volt a 2 euróért árusított edzőtérképpel.
Rutinos versenyzők nem is nagyon
indultak, csak néhány magyar és más tájékozatlan
külföldiek. Utóbb a célt a zuhogó eső
miatt áthelyezték a rajtnak helyet adó csőbe és
ezt szóban közölték is minden indulóval.
A versenyértesítő néhány mondatába
nem fért bele, hogy hol van a cél (minek, úgyis mindenki
ismeri, meg a térképén rajta lesz), a rajt helyét
így adták meg: két percnyire a San Marco felé. Persze
minden rutinos résztvevő tudja, ez merre van és milyen
távolság, de hogy egy térképet kitegyenek, netán
lemérjék a térképen a kérdéses távolságot,
az a rendezőknek túlzásnak tűnt. Később,
valószínűleg valamely hozzám hasonlóan a kákán
is csomót kereső külföldi reklamálására,
kikerült az ajtóra egy hevenyészett vázlat.
A versenyközpont Velence sportcsarnoka, itt hemzseg egy óriási
teremben több ezer ember, van néhány WC, amit, gondolom a
rossz tapasztalatok miatt, folyamatosan takarítanak. Ez némi közelharcot
eredményezett a félórája sorban állók
és a takarítónők között, de szerencsére
ezt a feladatot a szépszámú helyi versenyzők elvégzik
a külföldiek helyett is. Az igazi gondok akkor kezdődtek, amikor
megszűnt a vízellátás, de ennek részleteit
a kiskorú és gyengébb idegzetű olvasók kedvéért
mellőzöm.
Maga a verseny érdekes volt: logikai rejtvény utcasarok számlálással
kombinálva. A legnagyobb feladat a turistacsoportok leküzdése:
egy méteresnél keskenyebb sikátorban hatvan japánt
megelőzni nem könnyű, különösen, ha az ember
közben óvatlanul letüdőzi a gomolygó cigarettafüstöt.
Az F45 szerencsére csak egyszer haladt át a Rialtón, de
ez a környék még novemberben is nagyon zsúfolt. Az
én pályám utolsó negyede megegyezett a szállásunk
és a versenyközpont közti, előző nap alaposan
megismert útvonallal, így itt én is "ős velenceinek"
képzelhettem magam. El is veszett a tájékozódás
érdekessége. A célban ért a legnagyobb meglepetés:
nem adtak részidőt, viszont kaptunk teát és kekszet,
amennyit kértünk, jól is esett.
Végül (szakmai ártalom) a térképről:
A lap magán viseli a latin országok nagyvonalúságát:
nincs rajta aránymérték (pedig tenger sok hely van a tengerben),
a jelkulcs, amely 16 sorból áll (de lényegében csak
négy jelet használnak a futók) kizárólag
olasz nyelvű. Még így utólag is örülnék,
ha érteném, hát még előtte, mivel amennyit
kihámozok belőle, nem pontosan ugyanúgy használják
a jeleket, mint máshol. Eltűnt a szintvonalköz feltüntetése
(2,5 m), mert csak egy helyen van két szintvonal egymás mellett.
Népes csapat szerepel a térképkészítők
között (vajon Janos Manarin honnan kapta a nevét?), de a régi
térképhez képest minimálisak a változások.
Nem tüntetik fel, még felülnyomással sem, a fél
tereket elfoglaló, láthatóan nem néhány napos,
építkezések miatti lezárásokat sem. Feltűnt
a város nyugati szélén a zárt terület zöldes
színe: de az egész térkép átdolgozása
még várat magára: a kórház és más
területek sokkal kifejezőbbek lennének a "zárt
zöld és épület" ábrázolással.
A "minden szürke, amin nem lehet átmenni" ábrázolásmód
miatt a prológon többen élénk kilincsforgatásba
fogtunk egy méteres körüli kerítéssel lezárt
sétánynál, ami a jelzett (és nyitott) bejáró
közelében volt, de a térképen nem volt feltüntetve.
Érdekesség a térképen, hogy az autóval járható
út nincs elválasztva sem vonallal, sem színnel a gyalogosoktól,
az utcákat egységesen világosbarna szín jelzi. Ez
kellemes színhatású, de a régi térkép
fehérje jobban olvasható, ráadásul az átjáróházak
így barnából átkerültek ISOM-szürkébe,
ami futás közben alig látható, sőt néhol
a kékkel is összekeverhető, pedig ez Velencében az
egyik legfontosabb jel. Ez is azt mutatja, mennyire nem jó dolog a jelkulcs
túlságos egységesítését erőltetni,
különösen parkversenyeknél. Ami fontos: a verseny előtt
részletesen ismertessék a várható terepet és
ennek ábrázolását, különösen a rendhagyóan
használt jeleket. Még jobb, ha egy kis térképen
gyakorlatban is kipróbálható mindez, ezzel sokat lehet
csökkenteni a terepismerők előnyét. Itt a prológon
nem kellett átjáróházon átmenni, ráadásul
a térkép színei is másként hatottak ötezresben,
mint 7500-ban, nem beszélve a terep különbségeiről.
Az átjáróház szürkéjét ráadásul
lezárták vékony fekete vonallal is, ami számomra
érthetetlen, mivel a fekete vonalak az áthatolhatatlanságot
próbálják jelezni, itt pedig éppen az átjárhatóság
hangsúlyozása lenne a cél. Nem vették viszont át
a 0,25-ös (vastagított) áthatolhatatlan kerítés
jelet, pedig az sokat javított volna az olvashatóságon.
A térkép óriási, a verseny által egyáltalán
nem használt területeket ábrázolt, ezek elhagyásával
csökkenteni lehetett volna a lepedőnyi (50x37 cm) térképméretet,
vagy valamivel növelni a méretarányt.
Összefoglalva: Jó kis verseny, főként kulturális
és más élményekkel kiegészítve kellemes
szezonvégi kikapcsolódás. Jövőre a jubileumi
25. (!!!) verseny talán még jobb lesz. Én ezt valószínűleg
csak messziről fogom követni, mert az én versenyértékelésemben
Velence bekerült abba az igen rangos dobozba, amiben az O-Ringen, a szenior
VB és több más tömegverseny mellett a hazai rendezvények
közül (az itt következő felsorolást a lap épületének
védelmében a szerkesztő vastag piros ceruzával kihúzta)
található: egyszer látni kell, de aztán lehetőleg
kerüljük el.
Hegedüs Ábel
Vissza a Tájoló 2003/10 tartalomjegyzékhez! Vissza a magyar nyelvű tájfutó információkhoz!