Szorít a csizma - Velencében jártam


Régi vágyam teljesült az idei versenyévad végén, eljutottam a híres-neves Velencei versenyre.
Élményeimet megosztom a Tájoló olvasóival. Előre is elnézést kérek a Velece-hívőktől, hogy a fények mellett az árnyakat is megpróbálom bemutatni.

A velencei városi tájfutó verseny köztudomásúan az egyik legrégibb és legérdekesebb, de mindenképpen a legkülönlegesebb verseny ebben a kategóriában. Több dologban unikum: alig hiszem, hogy lenne még egy nagyobb nemzetközi verseny, amelyet hosszú évek óta ugyanazon a térképen rendeznének és ezért még csak nem is morognak a résztvevők. Valószínűleg ez az egyik legjövedelmezőbb verseny: minimális munkával és szolgáltatással tesznek szert komoly extraprofitra a rendezők. Ugyanakkor alighanem ez a világ legigazságtalanabb versenye: sehol (beleértve a legvadabb homokköveket és más extra terepeket) nincs akkora szerepe a helyismeretnek, mint itt. Mint azt már sokszor megírták, itt a tájékozódáshoz nem csak a zsákutca-labirintusban való eligazodás és a hidak elhelyezkedésének figyelembe vétele tartozik hozzá, hanem annak ismerete, hogy hol, milyen turistaforgalom van és (időnként) az utcákat elöntő tengervíz elhelyezkedése is. Ha eljön az "acqva alta" (magas víz), a verseny még irreálisabb lesz,
mert ekkor a kategóriák elején és végén indulók haladási sebessége között komoly különbségek lehetnek (a vízszint az apály-dagály jelenséghez kapcsolódva változik).
Ami számomra megdöbbentő volt: a rendezőség nemhogy csökkenteni igyekeznék a különbségeket, hanem visszatart minden efféle információt (meg másfélét is, mint később látni fogjuk). A turista irodákban többféle kiadvány is kapható ingyenesen a "magas vízről", színes térképpel, amelyen bejelölik a 120 cm-es vízállásig járható utakat és a magasított járdákat, ám ennek a verseny honlapján, a versenyközpontban vagy netán a térképen semmi nyoma. A honlapon megtalálható volt az előrejelzés, hogy milyen vízszint várható, de hogy ez milyen következményekkel jár, azt mindenkinek saját tapasztalataiból kell tudnia.
Számomra meglepő, hogy nem teszik hozzáférhetővé az előző év(ek) térképeit, ezzel is növelve az újonnan érkezők hátrányát. (Rajtam egy kedves versenyzőtársam segített, 1998-as térképét adta kölcsön a felkészüléshez, amelyet ezúton is köszönök. A későbbi összehasonlítások erre a térképre vonatkoznak.) Végül is ez kitűnő rendezői fogás: szerintem sokan azért térnek vissza újra meg újra, mert halmozódó tapasztalataikat szeretnék felhasználni.
A szombat délutáni prológról az összes információ dél körül annyi volt, hogy 4 euróba kerül és a közelben lesz. Nem lehetett tudni a rajt és cél helyét, milyen térképen lesz stb. Utóbbit azért nem híresztelték, mert azonos volt a 2 euróért árusított edzőtérképpel. Rutinos versenyzők nem is nagyon
indultak, csak néhány magyar és más tájékozatlan külföldiek. Utóbb a célt a zuhogó eső miatt áthelyezték a rajtnak helyet adó csőbe és ezt szóban közölték is minden indulóval.
A versenyértesítő néhány mondatába nem fért bele, hogy hol van a cél (minek, úgyis mindenki ismeri, meg a térképén rajta lesz), a rajt helyét így adták meg: két percnyire a San Marco felé. Persze minden rutinos résztvevő tudja, ez merre van és milyen távolság, de hogy egy térképet kitegyenek, netán lemérjék a térképen a kérdéses távolságot, az a rendezőknek túlzásnak tűnt. Később, valószínűleg valamely hozzám hasonlóan a kákán is csomót kereső külföldi reklamálására, kikerült az ajtóra egy hevenyészett vázlat.
A versenyközpont Velence sportcsarnoka, itt hemzseg egy óriási teremben több ezer ember, van néhány WC, amit, gondolom a rossz tapasztalatok miatt, folyamatosan takarítanak. Ez némi közelharcot eredményezett a félórája sorban állók és a takarítónők között, de szerencsére ezt a feladatot a szépszámú helyi versenyzők elvégzik a külföldiek helyett is. Az igazi gondok akkor kezdődtek, amikor megszűnt a vízellátás, de ennek részleteit a kiskorú és gyengébb idegzetű olvasók kedvéért mellőzöm.
Maga a verseny érdekes volt: logikai rejtvény utcasarok számlálással kombinálva. A legnagyobb feladat a turistacsoportok leküzdése: egy méteresnél keskenyebb sikátorban hatvan japánt megelőzni nem könnyű, különösen, ha az ember közben óvatlanul letüdőzi a gomolygó cigarettafüstöt. Az F45 szerencsére csak egyszer haladt át a Rialtón, de ez a környék még novemberben is nagyon zsúfolt. Az én pályám utolsó negyede megegyezett a szállásunk és a versenyközpont közti, előző nap alaposan megismert útvonallal, így itt én is "ős velenceinek" képzelhettem magam. El is veszett a tájékozódás érdekessége. A célban ért a legnagyobb meglepetés: nem adtak részidőt, viszont kaptunk teát és kekszet, amennyit kértünk, jól is esett.
Végül (szakmai ártalom) a térképről: A lap magán viseli a latin országok nagyvonalúságát: nincs rajta aránymérték (pedig tenger sok hely van a tengerben), a jelkulcs, amely 16 sorból áll (de lényegében csak négy jelet használnak a futók) kizárólag olasz nyelvű. Még így utólag is örülnék, ha érteném, hát még előtte, mivel amennyit kihámozok belőle, nem pontosan ugyanúgy használják a jeleket, mint máshol. Eltűnt a szintvonalköz feltüntetése (2,5 m), mert csak egy helyen van két szintvonal egymás mellett. Népes csapat szerepel a térképkészítők között (vajon Janos Manarin honnan kapta a nevét?), de a régi térképhez képest minimálisak a változások. Nem tüntetik fel, még felülnyomással sem, a fél tereket elfoglaló, láthatóan nem néhány napos, építkezések miatti lezárásokat sem. Feltűnt a város nyugati szélén a zárt terület zöldes színe: de az egész térkép átdolgozása még várat magára: a kórház és más területek sokkal kifejezőbbek lennének a "zárt zöld és épület" ábrázolással. A "minden szürke, amin nem lehet átmenni" ábrázolásmód miatt a prológon többen élénk kilincsforgatásba fogtunk egy méteres körüli kerítéssel lezárt sétánynál, ami a jelzett (és nyitott) bejáró közelében volt, de a térképen nem volt feltüntetve.
Érdekesség a térképen, hogy az autóval járható út nincs elválasztva sem vonallal, sem színnel a gyalogosoktól, az utcákat egységesen világosbarna szín jelzi. Ez kellemes színhatású, de a régi térkép fehérje jobban olvasható, ráadásul az átjáróházak így barnából átkerültek ISOM-szürkébe, ami futás közben alig látható, sőt néhol a kékkel is összekeverhető, pedig ez Velencében az egyik legfontosabb jel. Ez is azt mutatja, mennyire nem jó dolog a jelkulcs túlságos egységesítését erőltetni, különösen parkversenyeknél. Ami fontos: a verseny előtt részletesen ismertessék a várható terepet és ennek ábrázolását, különösen a rendhagyóan használt jeleket. Még jobb, ha egy kis térképen gyakorlatban is kipróbálható mindez, ezzel sokat lehet csökkenteni a terepismerők előnyét. Itt a prológon nem kellett átjáróházon átmenni, ráadásul a térkép színei is másként hatottak ötezresben, mint 7500-ban, nem beszélve a terep különbségeiről. Az átjáróház szürkéjét ráadásul lezárták vékony fekete vonallal is, ami számomra érthetetlen, mivel a fekete vonalak az áthatolhatatlanságot próbálják jelezni, itt pedig éppen az átjárhatóság hangsúlyozása lenne a cél. Nem vették viszont át a 0,25-ös (vastagított) áthatolhatatlan kerítés jelet, pedig az sokat javított volna az olvashatóságon. A térkép óriási, a verseny által egyáltalán nem használt területeket ábrázolt, ezek elhagyásával csökkenteni lehetett volna a lepedőnyi (50x37 cm) térképméretet, vagy valamivel növelni a méretarányt.
Összefoglalva: Jó kis verseny, főként kulturális és más élményekkel kiegészítve kellemes szezonvégi kikapcsolódás. Jövőre a jubileumi 25. (!!!) verseny talán még jobb lesz. Én ezt valószínűleg csak messziről fogom követni, mert az én versenyértékelésemben Velence bekerült abba az igen rangos dobozba, amiben az O-Ringen, a szenior VB és több más tömegverseny mellett a hazai rendezvények közül (az itt következő felsorolást a lap épületének védelmében a szerkesztő vastag piros ceruzával kihúzta) található: egyszer látni kell, de aztán lehetőleg kerüljük el.

Hegedüs Ábel



Vissza a Tájoló 2003/10 tartalomjegyzékhez!
Vissza a magyar nyelvű tájfutó információkhoz!