Az Európa-bajnokságra készülő norvég
válogatott kora tavasszal egy hetet edzőtáborozott Magyarországon.
Gánton lefutották a 2001 évi Őszi Spartacus kupa
első napi pályáit, ahol öten kerültek győztes
időn belül. Edzettek az Öreg Kotló-hegyen és
a Várpalota környéki lőtereken. Tapasztalataikat rendkívül
alaposan és részletesen elemezve írták le beleértve
olyan epizódot is, amit az angol nyelvű O-Sport-ból Sárecz
Lajos tolmácsolásában "Egy legendás hiba"
címen a TÁJFUTÁS 2002./3. száma is leközölt.
Kérdéseinkre ittlétükkor udvariasan válaszolgattak,
dicsérően nyilatkoztak, de vajon hogy látták térképeinket,
a terepeket és a pályákat?
Horváti Kinga volt szíves Bjornar Valstad, a 2002 évi Világ
Kupa győztes norvég válogatott beszámolóját
lefordítani, amiből érdemes néhány kritikus,
a hazaitól eltérő szemléletű észrevételt
megismerni:
"Külföldön mindig a helyi pályakitűzők
pályáin futunk, így meg lehet ismerni, hogy tűznek
ki pontokat, átmeneteket. Gánt nagyszerű terep, 71 percet
futottam 12,7 km-en, csak egyszer hibáztam, amikor a zöldben elvesztettem
az irányt. Több pontnál több útvonal választási
lehetőség is kínálkozott. Ilyen hosszú átmenetes,
szintes pályán nem elég csak egy átmenetre figyelni.
Gondoljunk az egész versenyre! Nem érdemes 15 másodpercet
nyerni egy átmeneten, ha utána már nehéz a következőt
megfutni. Különösen hosszú távon fontos ez a taktikai
átgondolás.
Az Öreg Kotló-hegy igen szintes, de sokat nyújtó terep.
Itt nem volt aljnövényzet, a füvet lelegelték(?), nagyszerűen
lehetett futni. Holger futott a leggyorsabban 35 perc 5,7 km-en. A gerincek
több irányba ágaznak, érdekes terepet alkotva. Az
útvonalválasztás fontos! A pálya nagy része
egyszerűnek tűnt, mégis a végén, egy hatalmas
nyílt tetőn egy futó elkavart, rossz gerincen futott le
és nehezen korrigált. Ez 2 perc veszteséget jelentett.
Pont olyankor, amikor az átmenet egyszerűnek tűnik, előadódhat,
hogy az ember nem koncentrál eléggé, ilyenkor egy kis hiba
is végzetes.
A szovjet katonai gyakorlótéren, tömegrajtból Tore
nyert 29 perccel 7,2 km-en. A teljesen nyílt terepen kevés volt
a részlet. A sárga nagyon jól futható. A pontos
irányfutás igen fontos. A térképen lévő
részletek picik és nehezen felismerhetők. A zöld alacsony
bozót. A sötét zöldet meg se próbáld átfutni.
Térképolvasásnál leginkább a domborzatrajzot
figyeltük, mert ez évszaktól független. A térképek
nagy része látszólag igen részletes. A fekete és
barna finomságok miatt azt várjuk, hogy a terep izgalmas legyen:
tele kőtömbökkel, szakadásokkal (sziklafal, sziklalépcső),
gödrökkel. Mivel a terepek általában nem igazán
részlet gazdagok, itt az a szokás, hogy a helyesbítők
igyekeznek "mindent" rárajzolni a térképre. A
sziklalépcső olyan jelentéktelen méretű, mint
egy "fekvő rendőr", amelyet jól álcázhat
az ellenőrző pont bójája. A térképre
feltett kőtömböt esetleg zsebre is teheted, vagy átköltöztetheted
egy másik helyre. Ebből következően kevés az
esély arra, hogy ezeket a "részleteket" használni
lehessen a tájékozódásban. Ugyanis nagyon nehéz
ezeket a tereptárgyakat megkülönböztetni egymástól
vagy egyáltalán felismerni. Egy jó szabály, hogy
"a feketét értelmezni annyit tesz mint sötétben
tapogatózni." Tehát ha a térképen van valami
fekete, akkor valami követ, kavicsot keress vagy apró kőzúzalékos
területre számíthatsz és biztos lehetsz abban, hogy
a javító ezt szándékozta ábrázolni.
Más szóval: ne gondolkozz sokat a jel pontos jelentésén
vagy a szikla nagyságán.
Leginkább a domborzatban lehet megbízni. A terepvonalak tisztán
láthatók és nagyon jól lehet szerintük tájékozódni.
A szintvonalrajz jól használható. Ahol a talaj tiszta és
kemény, ott rendkívül élvezetes a domborzatot olvasva
futni. Így olyan érzés a futás, mintha a három
dimenzióban repülve navigálnál. Ez nagyon klassz!
Fontos kitapasztalni, hogy a meredek hegyoldalak, gerincek, völgyek között
hol a legérdemesebb futni, melyik a leggyorsabb útvonal.
Szabálynak tekinthetjük, hogy a keskeny völgyekben, metsződésekben
nehéz gyorsan futni, meredekek, az aljukon sok a lehullott levél,
a keresztbe dőlt fa. A szélesebb völgyek általában
jól futhatók.
A gerinceken, dombtetőkön a szél elhordja a leveleket, ezért
a sima talajon kitűnően lehet futni. Az állatok is gyakran
vernek gerincekre vezető, kis ösvényekhez hasonlító
csapásokat, amelyek még könnyebbé teszik a futást.
A vadcsapásoknak itt is ugyanolyan fontos szerepük van az átmenetekben,
mint a norvég terepeken. Meredek oldalakban futva sok időt nyerhetsz,
ha sikerül rátalálni és követni ezeket az alig
feltűnő állati nyomokat a terepen. Ezek a lábnyom
szélességű csapások parányi teraszként
kígyóznak végig a hegy- és völgyoldalakban.
Az útvonalválasztások általában nem szolgáltak
meglepetésekkel. A különböző útvonalaknál
is csak minimális idő különbségek adódtak,
kivéve a különösen nagy kerülőutakat. A térképek
jók és nagyjából egyértelműen kiolvasható
a jó útvonal, ritkán lepődtünk meg.
Nagyon fontos sokat futni ilyen terepeken, hogy az ember bízzon magában.
Akinek új ez a terep, annak nem olyan egyszerű itt a versenyzés."
Nekünk még nehezebb a versenyzés Skandináviában,
úgy hogy ők csak ne nagyon panaszkodjanak! Ami pedig a magyar
tájfutó térképek értékelését
illeti, érdemes megemlíteni még további két,
vissza-visszatérő, kritikus skandináv észrevételt.
A kis zöld kör hazai használata ezek egyike a "jellegzetes
fa" jelölésére. Különösen az utóbbi
években lett sok jellegzetes fa a hazai erdőkben olyannyira, hogy
a jelek esetenként már összeérnek, kis zöld 8-asokat
és lóheréket alkotva fedik mozgalmas mintázattal
a fehér erdőket. A zöld árnyalatú felületeken
pedig kis köralakú kivágat közepén trónolnak,
nehogy beleolvadjanak az azonos színű háttérbe.
A jel az IOF szerint "special vegetation feature" vagyis különleges
növényzeti objektum. A skandinávok szerint a fa az erdőben
általában nem egy különleges dolog. Inkább csak
a réten, ezért egyes esetekben ott alkalmazzák. A sümegi
Európa-bajnokság finn ellenőrző bírója
is megpróbálta megfúrni a kis zöld kört (pontosabban
annak túlzó használatát), de beletörött
a bicskája.
A rókalyukak jelölését sem igazán értékelik
az északiak. Az IOF Térkép Bizottságának
egy budapesti összejövetele alkalmával talán éppen
ezért vittük ki a neves társaságot a Vadaskertbe,
hogy bemutassuk az objektumot. Szép, hatalmas rókavár volt,
mégis fitymálva nézegették. Aztán az egyik
megszólalt: "Egy igazi rókavárnak hét kijárata
van, ennek pedig csak három vagy négy!" Vadul keresni kezdtük
a többit, míg a bokrok alatt meg nem találtuk mindet. Akkor
rendben, de hogy jelöljük a térképen? "Legjobb
lenne hét fehér ponttal jelölni" válaszolták.
Persze, mi magunknak csináljuk a térképeket és nem
nekik, de azért érdemes kicsit rájuk is figyelni. A 2002-es
Kotló-hegy térképről eltűnt a jellegzetes
fák fele és kb. 25%-al kevesebb "fekete" jelzi a sziklákat,
mint három évvel ezelőtt. A barna x-ek is megritkultak,
különösen ott, ahol a szintvonalrajz olvasását
zavarták, vagy ahol nem sikerült eldönteni melyiket is jelöljük
a hét kijárat közül...
/bozán/
Vissza a Tájoló 2003/01 tartalomjegyzékhez! Vissza a magyar nyelvű tájfutó információkhoz!