Sítájfutó Európa Bajnokság és
Világkupa Futam
Olaszország, Seiser Alm, 2003. január 13-18.
A címbeli Monty Python idézet akkor jutott eszembe először, amikor november folyamán megláttam az előnevezéseket. Csupa havas nemzet, meg mi. Se japánok, se amerikaiak, de még csak lengyelek sem. Megverünk mi itt valakit? Pesszimizmusunkat tovább növelte, az időnként felbukkanó vélemény, miszerint ez nekünk egy jó játék, amihez ráadásul támogatást is kapunk. Hát nem tudom… Ha a nyári tájfutás magyar csapatának minden tagja ennyi lelkesedést, akaratot, időt és pénzt fektetne a felkészülésébe, biztos előrébb tartanánk ott is. Itt a havon, persze, ez is kevés a látványos eredményhez, de hendikepünk biztos tudatában végül is azzal a reális céllal vágtunk neki az EB-nek, hogy legalább az ír csapat egyetlen képviselőjét lenyomjuk, ezzel már hozva a Bud Spencer által felállított szintet, aki egyetlen gólt akart elérni, amikor Bulldózer-nek hívták…
Hosszas szervezés után végül is hat főt sikerült bevonni az alakulatba, ami már önmagában is történelmi teljesítmény. Nem emlékszem, hogy valaha kiállt volna teljes magyar csapat nemzetközi sítájfutó versenyen. A lányoknál az eddigi vezető páros - Marosffy Orsi és Urbán Katica - mellett a tavaly felfedezett és idén hivatalosan is magyarrá lett Simon Ágnes, míg a fiúknál a világversenyek állandó magyar résztvevője, Kiácz Bence, valamint debütálóként Déry Attila és jómagam alkottuk a válogatottat. Mindezt megfejeltük még egy "újságíróval" Kocsik Árpi személyében, aki igazából a csapat melletti segítő volt, de az előbb említett pszeudo-titulus ingyen szálláshoz és ellátáshoz segítette, amit nem lehetett kihagyni.
Az olasz szervezők feltűnően olaszosan végezték feladatukat, minden kicsit lazább volt az ilyenkor megszokottnál, de megvolt ennek a jó oldala is, bármikor bármit lehetett kérni tőlük, semmi nem volt késő és lehetetlen. Olyan apró meglepetések értek, mint a szállásunk, amely a kért 4 fős faházból hatalmas, meseszerű házban levő 6 fős apartmanná lépett elő - plusz költség nélkül. A VK-t jelentő Kastelruth-ban egyébként tombolt a tavasz, 4-5 fok meleg volt és napsütés, hó is csak annyi, amennyit a falu sípályájára ágyúztak, amúgy semmi nem emlékeztetett arra, hogy itt tulajdonképpen tél volna.
A versenyterep 800 méterrel magasabban az "Alm"-on helyezkedett el és ott nem lehetett ok panaszra, bár a hó ott sem volt több 20-30 cm-nél, azon profi nyomhálózatot fektettek le. Csak egy-két helyen lógott ki a fű, de ez nem volt zavaró. A nyomok kb. fele kapott "gyors" vagy "nagyon gyors" minősítést, ezeket ratrak húzta, a többi nagyrészt hószánnal készült, ami viszont ettől az eszköztől szokatlan módon széles volt, helyenként 2 métert is meghaladó, úgyhogy a léc beakadása kevésbé volt bosszantó. A nyomok lejtése annál inkább. Persze, van, akinek az adrenalin életeleme, de azért az jelenthet valamit, hogy az egyik lejtő aljába kiküldtek egy vöröskeresztes alakulatot, akik jót röhögtek a versenyzőkön, majd ellátták őket, ha az esés nagyobbra sikerült a kelleténél. Máskor pedig spontán síugrósáncot alakítottak ki egy útkereszteződésben, amely váratlanul, futóléccel majdnem biztos borulást jelentett. Én pl. néhány másodpercre átéltem a lavina által betemetett emberek halálfélelmét, amíg megtaláltam a hó alól kivezető utat…
Tájékozódás-technikailag ennél azért egyszerűbb volt a helyzet, különösebben sokat nem lehetett hibázni, csak én látogattam meg a térképen kívüli ratrak-tárolót, mintegy 10 perces hiba keretében a középtávon, mindjárt az első verseny első körében, de ezzel a kalandozások kora le is járt, innentől általában ügyesek voltunk. A középtávon egyébként is minden létező amatőr hibát felmutattunk, a tömegrajtban való beragadástól a térkép illetve a dugóka elhagyásáig. Szerencsére, itt kiéltük önkínzó hajlamainkat, a későbbi számokban már versenyző benyomását keltettük.
Az eredmények tekintetében részben hoztuk az elvárást, azaz biztosan volt képviselőnk az utolsó ötben, részben értek kellemetlen meglepetések, pl. az ír válogatott Rory Morrish, akiről kiderült, hogy még nálunk is elszántabb, csak azért ment el Norvégiába ragasztóügynöknek, hogy sífutni tanuljon. Egy alkalommal - a sprinten - meg is csapta két tagunkat, de azért általában bejött a vele kapcsolatos számításunk. Amire viszont büszkék lehetünk, az a női csapatból elsősorban Ágnes teljesítménye, akinek 30-34. helyei minden egyéni számban VK-pontot értek. Róla elmondhatjuk, hogy ott volt a mezőnyben. Nem a végén, hanem benne. A női váltó EB 7. helye sem lebecsülendő, mondhatnánk, hogy a lányok tapintatosan megkímélték a BTFSZ-t attól, hogy az nagyobb kiadásba verje magát, mivel az Elnökség első hatba kerülésre könnyelműen célprémiumot ajánlott fel. Ezúttal még megúszták… A férfi csapat jóval erősebb és népesebb mezőnyében nehezebb volt érvényesülni, ott az maradt sikernek, ha nem szakadtunk le a többiektől. Azért erre is volt példa. Összességében a csapat becsülettel küzdött és nem is volt eredménytelen.
Az élmezőnyben egyébként nem túl sok minden változott, oroszok, svédek, finnek, csehek, nagyjából belőlük állt a "Red Group". Egyetlen meglepetés talán a norvég "Olsen-banda" jó szereplése volt, elvitték a középtáv és váltó férfi aranyát is. A bandavezér, Tommy Olsen, vasárnap nyolcadik lett a Dolomitenlauf-on, profi sífutók között, ami némi képet adhat sífutó tudásáról.
Apropó, Dolomitenlauf. Mivel pont akkor, pont ott mentünk haza, mi is beszálltunk egy kis tájékozódásmentes versenyzésre, ha nem is a nagy, 42 km-es távon (erre ugyanis nem lett volna időnk, siettünk haza), csak a "gyerekversenyen", 25 km-en. Ha röviden kell jellemezni az eseményt: az első fele tömegverekedés volt, a második meg emelkedő. Mindazonáltal igen élvezetes, az obertilliachi pályarendszer éppen legjobb, napsütötte, -6 fokos formáját hozta és ennél jobbat sífutó nem is kívánhat. Legfeljebb egy nem árnyékos rajtot, mert ott viszont majd megvett az isten hidege… A magyar csapat igazán egyszerre lépett, 1:28 és 1:41 közötti időkkel szinte együtt értünk a célba. Főleg Ágnes, Bence és Attila harca volt látványos, ebből alig 10 mp-cel Attila került ki győztesen.
Végső számításaink szerint bő egy hét alatt fejenként síeltünk több mint 100 km-t, ebből kb. 60-at versenyen. Hoztunk egy egész jól hangzó 7. helyet illetve 13 világkupa pontot. Ja, és nyertünk két üveg pezsgőt. De az maradjon titok, hogy miért…
Marosffy Dani
Vissza a Tájoló 2003/01 tartalomjegyzékhez! Vissza a magyar nyelvű tájfutó információkhoz!