Azt mondják, ha két angol összejön, a harmadik mondatot
már az időjárásról váltják. Amit
ezen a vasárnapon produkált az időjárás (vagy
inkább az időjósok), az itthon is megér egy-két
mondatot! Merthogy még reggel, a versenyre utazva, az autóban is
azt hallhattuk az előrejelzésekben, hogy verőfényes,
szép napunk lesz. Ezzel egyidejűleg a Vértes fölött
megnyíltak az ég csatornái (Azt még értem,
hogy a front nem jár schaffhauseni óra módjára, de
hát ott az ablak, azon csak ki lehetett volna nézni…) Délre
aztán az idő jobbra fordult - de ez sovány vigasz a bőrig
ázott első-második futóknak.
A verseny lebonyolítását az időjárás
szerencsére nem zavarta meg, minden pontosan, zökkenőmentesen
zajlott. A rendezők majdnem láthatatlanul, a háttérben
nagyszerű munkát végeztek. (Így pl. a kihelyezett és
reggelre elveszett állványokat sikerült még időben
pótolni, a rajt emiatt nem késett.) A versenyközpont - a korábbi
úttörőtábor tisztása - viszonylag szűk
területébe ügyesen bevonták a szomszédos, jól
átlátható erdőrészeket is, ide helyezve az
átfutó- és a befutópontot. Így még a
tisztás szélén parkoló autók sem voltak zavaróan
útban.
Az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy a (talán)
legizgalmasabb bajnokságunkon elszomorítóan kevesen voltunk.
Az eredménylista adatai szerint 17 férfi és 12 női
csapat 140 ifjúsági és felnőtt versenyzője
indult összesen, 12 illetve 8 egyesület színeiben. Sajnos úgy
tűnik, alig van néhány egyesület az országban,
ahol szisztematikus utánpótlás nevelés folyik fiatal
(gyermek)kortól. Külön elismerés jár ezért
azoknak az egyesületeknek, amelyek két (az SZV és a PVS esetében
három!) csapatot tudtak kiállítani. A résztvevők
statisztikáját jelentősen javították a szeniorok,
akik 28 férfi és 9 női csapatban összesen 135-en álltak
rajthoz.
A Csóka-hegy északi oldalán - amely engem kevésbé
az egyéb vértesi terepekre, mint inkább a Mátra északi
lejtőire emlékeztetett - minden adott a színvonalas pályák
tervezéséhez, igazi csemege lehet a pályakitűzőnek.
Pápai János jól csemegézett; élvezetes, változatos
pályákat futhattunk, amelyek mind fizikailag, mind fejben végig
teljes embert kívántak. A térkép domborzat-ábrázolásával
nem mindenütt voltam kibékülve, (más is panaszkodott),
helyenként pontatlannak, elnagyoltnak éreztem. (Találtam
hiányzó utat is, nem újat.)
"Ceterum cenzeo": hiányoltam a pótszimbolt. Aki nem próbálta
még, talán nem is tudja, micsoda könnyebbség, ha nem
kell a térképet futás közben forgatni, ki-be hajtogatni,
ami kényelmetlen, és elvonja a figyelmet. Ha fóliázott
a térkép, rosszabbul is látszik (és letépni
sem lehet a sarkáról a szimbolt.). Biztos vagyok abban, hogy még
egy váltóversenyen is meg lehetne találni a módját
a pótszimbol kiosztásának, kihelyezésének,
és abban is biztos vagyok, hogy akinek ez fontos, az rászánna
néhány másodpercet a saját idejéből
is a felvételre.
A verseny pillanatnyi állásáról, a fontosabb eseményekről
a rádiós pontról és a célból is folyamatos,
jól érthető tájékoztatást kaptunk, így
élvezetes volt a pályán kívülről is figyelemmel
kísérni az éppen futó társakat, ellenfeleket.
Az eredményhirdetés - különösen az előző
napi, fúvószenekaros, népviseletes, díszpárnás
külsőségekhez viszonyítva - egyszerű volt, óhatatlanul
azt a benyomást erősítve (összhangban a résztvevők
számával), hogy nem túl nagy az értéke ennek
a bajnokságnak. Nagy kár!
A női mezőnyt a szegediek uralták, a dobogó első
és második fokára az ő két csapatuk állhatott
fel, a harmadik helyen a PVSK végzett. A férfi csapatok versenyét
- hatalmas befutó csata végén, "lábszárhosszal"
- a TIPO nyerte a Kőbánya előtt, a harmadik hely itt is a
pécsieké lett. A szenior férfiaknál a nagyon erősen
felálló TIPO (F170), és a KTK (F185), a hölgyeknél
a verhetetlen HSE (N120), és a BEA (N150) lett a bajnok.
Soha rosszabb bajnokságot! Köszönjük, fehérváriak.
K.D.
Vissza a Tájoló 2002/9 tartalomjegyzékhez! Vissza a magyar nyelvű tájfutó információkhoz!