Mintaszerű szervezés
így láttam a Jonathermál Hungária Kupát...


Tavaly júliusban, a junior világbajnokság kísérőversenyeként zajló Hungária Kupán, a bükki tisztás közepén feltűnt egy fehér sátortető, alatta messziről is hívogató, óriás méretű színes fotókkal és térképekkel. Az SZVSE gyülekezőhelye egyúttal a jövendő Jonathermál Hungária Kupa beharangozására szolgált a terepek, a versenyközpontként szolgáló fürdőtelep, a szálláshelyek részletes bemutatásával, és további információ nyújtására szakavatott személyzettel. Természetesen már a verseny kiírása és meghívója is rendelkezésre állt, szintén színes, fényképes, mutatós kivitelben, és árakat is tartalmazó jelentkezési lappal. Az alapos, előrelátó előkészítést látván, úgy éreztem, még akkor sem hagynám ki a versenyt, ha történetesen a HK krónikásaként és adatbázis-kezelőjeként nem érezném magam számára mindenkor kötelezőnek a részvételt.
A nevezett sátor néhány héttel később visszaköszönt a Lago Maggiore pálmafákkal és hósipkás csúcsokkal övezett partján (svájci 6 napos), majd a magyar tájfutás számára mindörökre legendás Jetrihovice mesés sziklatornyai közt is (cseh 5 napos). Követte ezt még számtalan egyéb alkalom is, s a lelkes fáradozás nem maradt eredmény nélkül. Olyan nagy számú külföldi versenyző nevezett az idei HK-ra, amelyhez hasonlót Magyarországon csak az itteni VB-t megelőző Hungária Kupákon, illetve a Veterán Világkupa alkalmával tapasztalhattunk. Tehát a mindig hőn óhajtott nemzetközi tapasztalatszerzésre ezúttal hazai viszonyok közepette is sor kerülhetett.
Miért állt fel viszont a hazai mezőny felettébb hiányosan? Erre az önkéntelenül is felvetődő kérdésre a választ természetesen nem a jelenlévőktől kérhetjük, erről majd később kaphatunk reális képet a távolmaradóktól tudakozódva. A válaszok összegzése nem lehet közömbös, hiszen nagy versenyeink tervezéséhez a várható létszám mindig fontos alapadat. Nemzetközi jelenség, hogy mindenki igyekszik eljutni a nyár folyamán egy olyan versenysorozatra, amelyen még sohasem, vagy régóta nem vett részt. Ez akár a hazai nagy verseny rovására történik; magam is jártam olyan háromezres létszámú nagy nemzetközi rendezvényen, ahol hazai versenyző kevesebb indult, mint abban az országban egy szokásos hétvégi versenyen. Az utóbbi években meredeken emelkedő nevezési díjainkkal megközelítettük a nemzetközi árszintet. (A 97-es HK 5 napjáért együttvéve fizettünk annyit - 1500 Ft -, mint ezúttal naponta, s ráadásul előrefizetés mellett! Eközben a fogyasztói árindex "csupán" 1,7-szeresére emelkedett. Ha 1 percnyi versenyidőre viszonyítjuk a költséget, még sokkal ijesztőbb növekedést kényszerülünk regisztrálni!) Természetes tehát, hogy a tetemes összegért valami különlegeset, a megszokottól eltérőt szeretnénk kapni, amelyet elsősorban a távoli, idegen tájak terepi sajátosságai nyújthatnak.
Az is biztos, hogy a töredékére apadt a hozzám hasonló "töltelék" versenyzők száma, akik beérik a gyengébb helyezésekkel, de a keményebb kategóriát választják, igénylik a kiadós futást, és élvezik a táj és a természet szépségeit, a köznapi értelemben vett tájékozódás örömeivel együtt. Biztató viszont, hogy dupla futamot kellett indítani az ízig-vérig tájfutók tábora számára, a 21 Brokkant kategóriában, akik követelik a legszakmaibb kihívásokat a pályákon, szeretik a legvadabb terepeket, és vérre menő küzdelmet folytatnak a helyezésekért (igaz, lehetőleg minél kevesebb futással). Ez azért fontos, mert ők alkotják a versenyrendezőségek gerincét, ők szervezik a sportág életét.
Két HK (1985 és 1994) és számos OB után még mindig tudott ismeretlen terepekkel szolgálni a Kiskunság homokbuckás tája. Nem is átlagossal, hiszen bejuthattunk a nemzeti park területére! Bár az összefüggő hatalmas erdőség csak ott kezdődik, ahol térképünk véget ér, de számunkra ez az ízelítő az ősborókásból valódi csemegét jelentett Bócsán. Egy-egy átmenet, amely teljes egészében a borókásban vezetett, felért egy vakrepüléssel, és a sikeres pontfogáshoz szükségeltetett az a bizonyos érzék, amely a mai precíz térképek világában már csak ritkán kell. Ennek ellenére nagyszámú versenyző olyan iramban tette meg a pályát, mint ha akadály nélküli nyílt mezőn haladna. S az iram a további napok egyszerűbb pályáin fokozódott. Ópusztaszeren, a Nemzeti Történeti Emlékparkban nem maga a csupán alapfokú tudást igénylő tájékozódási feladat, hanem annak villámgyors végrehajtása jelentette a rövidtávú verseny nehézségét. A komolyabb kategóriákban 4 percen belüli ezrekkel lehetett csak eredményt elérni, ami mintegy 20 ellenőrző-pont lekezelése, kódok azonosítása mellett atlétához méltó teljesítménynek tekinthető. Nem véletlen, hogy pontkihagyás okán éppen ezen a napon vérzett el a legtöbb versenyző. Más jellegű, de szintén nagyon gyors, egyértelmű pályákon futottunk a másik ismeretlen terepen, Bodoglár környékén. Az utolsó 2 nap már nem tudott igazán újat nyújtani, mivel a szomszédos, a tavalyi OB-k kapcsán már nem ismeretlen Kötönypuszta terepe azonos jellegű tájékozódási feladatok végrehajtását követelte. Ha telhetetlen lennék, azt mondanám, talán egy további céltelepítéssel még változatosabbá lehetett volna alakítani a rendezvényt: a közelben bőséggel található fedetlen, buckás területek ugyanis mindig jobban megtréfálják a nem kellően óvatos sporttársakat, mint a jelleghatárokkal könnyített erdős jellegű területek. De a számos kategóriában szoros versengés, a jó iram élvezetessé tette a befejezést is. A női versenyben Wengrin Ágnes az utolsó napon biztosította be győzelmét Bokros Andrea előtt, míg a férfiak közt a két fiatal, nagyon tehetséges orosz futó küzdelmébe a legjobb magyar, Harkányi Zoli nem tudott beleszólni. Az utolsó napon szokásos lemorzsolódást nem tapasztaltuk, talán a vadászrajt (ami ezúttal elmaradt) következménye szokott az lenni?
Tetszett, hogy ahol a rendezőkkel közvetlenül kapcsolatba kerültünk, ott a bajnoki dobogókról ismerős fiatal sporttársak intézkedtek korukat igazoló ambícióval, de korukat meghazudtoló tapasztalattal és felelősségérzettel. Példaként hadd emeljem ki a parkolás szakszerű irányítását, amelynek elmaradása, hanyag kezelése nagyon sok, egyébként jól rendezett versenyünkön keseríti meg mindannyiunk hangulatát. A végig hibátlan felvezetés is nyilván az ő érdemük. Példamutató, hogy teljes erejükkel a rendezvény sikeréért ügyködtek annak tudatában is, hogy ezzel a legelőkelőbb rangsorhelyezésekről csúszhatnak le ebben az évben, hiszen a HK mindig kiváló rangsorpont-osztó, különösen igaz ez sík terepen. SZVSE sportolót csak a legkisebbek korcsoportjaiban láttunk indulni. Azt is észrevehettük, hogy a rendezők számos olyan apró, jól bevált ötletet alkalmaztak, amelyet a nagy nyári versenysorozatokon tapasztaltakból vettek át. Érzékeltem az igyekezetet, hogy megoldást keressenek az egyes résztvevők jogos, vagy kevéssé jogos sirámaira, gondolva arra, hogy ők is támasztanak különleges igényeket külföldön, de ugyanakkor, nagyon helyesen ügyelve arra, hogy a nagy többség érdekei ezzel ne sérüljenek. Egy nagyszerű, és költséget sem igénylő dolog hazai megvalósítását azonban évek óta hiába várom. Az O-Ringentől kezdve számos hasonló versenysorozaton tapasztalhattuk, hogy az együtt nevezők (klubok, családok) kategóriától függetlenül közel azonos rajtidőket kapnak. Az egyik nap reggel, a másik nap délután, de mindig egy szűk, max. 60 perc intervallumban. Ez lehetővé teszi, hogy az egész napos programunkat ésszerűen, hasznosan, hosszú holtidők nélkül szervezhessük meg. Ráadásul a térképet sem veszik el befutáskor, hiszen akinek mutathatnám a pályát, az velem egyidőben volt kinn a terepen, az ellenfélnek meg nyilván nem mutogatom.
Ezzel át is ugortam a szoros értelemben vett versenyről a járulékos szolgáltatások területére, amely ugyanilyen fontos, hogy a mindig szűkös szabad időnket szeretnénk a lehető legkellemesebben és leghasznosabban eltölteni. Persze hosszú listán tudnám még sorolni, hogy a lebonyolítás egyes részterületei milyen jól működtek, és természetesen az egészhez képest jelentéktelen szakmai hiányosságokat és hibákat is szép számmal tudnék említeni, de ez a hivatalos versenyjelentésekre tartozik, és az utóbbira mindig akad nálam szakértőbb vállalkozó is (a jobbítás szándékával). Aki a szervezők által az üdülőtelepen kínált szálláslehetőségek valamelyikével élt, nem csalódott. Nívósan megépített, gondosan karbantartott létesítményekben tölthettük a nyárhoz nem illő, hűvös, szeles, esős napokat. A szállások egyébként reális árát igen kedvezővé tette az a kedvezmény, hogy 8 napon át tetszőleges mennyiségben ingyenesen léphettünk a fürdőkomplexumba, amelyről az elragadtatás hangján szólhatok. Kis országunkban 117 helyen volt már szerencsém rozoga csontjaim keserveit termálvízben enyhíteni, de a hidegvizes szabadstrandokat is kedvelem és ismerem. Ez alapján mondhatom, hogy párját ritkító a Jonathermál objektum, ahol a kettőt tökéletes harmóniában együtt találjuk meg az óriási, egy rövidtávú versenyünkhöz bőségesen elegendő területen. Öreg fejjel is élveztem az élményfürdő vadvízfolyosóját, vagy a strandmedencében a sziklahegy-csúszdát, de legjobban a 100 méteres úszómedence tetszett, ahol csaknem egyedül birtokoltam az óriási vízfelületet. Pedig a termál víz segítségével folyamatosan 23 fok környékén tartották a hőmérsékletét, miközben a média szerint százával tértek haza nyaralásukból idő előtt az olasz tengerpart mellől a magyar turisták, nem győzvén kivárni a strandolásra alkalmas időt. A pillanatok alatt 17 fokra lehűlő Balatonról nem is szólva!
Az augusztusban szokatlanul goromba időjárás nekünk csak a szabadnapi nyaralást rontotta el. A kellemes bulinak ígérkező kunfehértói tájtriatlon így a természeti elemekkel való küzdelemmé vált. Miközben az ország kritikus árvízi helyzetben élt, a szomszédos országok versenyzői pedig aggódva kérdezgették a részleteket a természeti csapás miatti szükségállapotról, mi tájfutók még jól is jártunk, hogy a sokévi átlag alapján várható 55 fok körüli hőmérsékletű, bokáig süllyedő homok helyett tartós esőzéstől ideálissá vált felszínen futhattunk. Ezen túlmenően is szerencsénk volt, mert röviden úgy lehet fogalmazni, amikor az égiek esőszünetben részesítettek az egy hét folyamán, az mindig a verseny időtartamában, vagy az azt megelőző órákban következett be. Az erős szél gyorsan lesöpörte a vizet a gyér, félsivatagi aljnövényzetről, illetve a fák tűleveleiről, amely aztán a homokban pillanatok alatt úgy eltűnt, hogy nyoma sem maradt.
A hosszú időtartam miatt az étkezési lehetőségek alakulása a résztvevők hangulatát alapvetően meghatározó tényező. Nos a külön számunkra nyújtott kínálat úgy a versenyközpontban, mint a célterületen igazán bőségesnek bizonyult. Ételhez és italhoz úgyszólván bármikor sorállás nélkül hozzájuthattunk, megfizethető árakon. Ugyanez érvényes a fürdő kínálatára is. De aki igazán olcsón kívánt elegendőt abrakolni, az a városi műintézményeket, elsősorban is a Bableves csárdát látogatta, ahol egy egész héten át lehetett ebédelni akkora összegből, amennyiből Budapesten a mi utcánk számos vendéglátó helye közül a legolcsóbbikban is csak egyetlen ebédet fogyaszthatunk. Az egyéni, illetve társas főzőcskéhez az anyagbeszerzés az átlagosnál kissé nehézkesebben ment, de az idei pompás dinnyeszezon örömeit itt is élvezhettük (a hideg miatt hűtő nélkül is). Az esti programok minősítése csakis a fiatalokra tartozik, de hogy egy közös helyen, de mégis kényelmesen, tágas területen, élő zene mellett, tetszés szerint ülve, állva, táncolva, beszélgetve, vagy ordítozva vigadhatott a nép, ezt sem tudja bármely versenyünk biztosítani.
Ilyen nagy versenyhez a külsőségek is hozzátartoznak. A célterületek berendezésének praktikusságát emelném ki, a látványossághoz hiányzott az alkalmasabb természeti környezet. Kivéve a nemzeti emlékparkot, amely igazán ünnepélyes helyet nyújtott a napi eredményhirdetéshez. A vk-ban a nyitóünnepséget sajnos elmosta a vihar, de az esténkénti eredményhirdetéseket nem érheti panasz. Nagy munkával telepítettek színpadot a végső eredményhirdetéshez, mégsem sikerült a hangulatot igazán ünnepélyessé tenni az erdős pusztában. Polgármesterektől, országgyűlési képviselőtől, világbajnoktól vehették át a dobogósok az érmeket. A megszerzett támogatók hosszú listája alapján talán komolyabb tiszteletdíjakat reméltek a győztesek, de hát amíg negyvennél több kategóriát díjazunk, addig a díjakra fordítható összeg is szétforgácsolódik. A kezdetben még csaknem teljes mezőny hihetetlen gyorsasággal párolgott el az ünnepség folyamán. Nem értem, hova kellett hirtelen annyira sietni, hiszen a fürdőben csak este 7-kor szólt a záróra dallama, és utána még vasárnap, sőt a hazaiaknak további 2 szabadnap következett.
Azt hiszem, végtére is mindenki aszerint távozott elégedetten vagy kevésbé elégedetten Kiskunmajsáról, hogy a saját várakozásait mennyire tudta megvalósítani az aktív pihenőhét során. A mi családunk 3 versenyzője nagyon eltérő igényekkel érkezett, mégis mindhármunk elég jól megtalálta a céljának megfelelő tevékenységet. Én például különleges, de nem rendkívüli módon az elmúlt hónapok hétköznapi hajszáját igyekeztem kipihenni, sok, de nem megerőltető mozgással a szabadban, s egyidejűleg az agyam teljes kikapcsolásával. Ez ugyan nehezen egyeztethető össze a tájfutás erőt és koncentrációt követelő mibenlétével, de nekem kompromisszum árán (eredményességről való lemondás) sikerült. A naplómban elkönyvelt összesen 41 km futás, 8 km úszás és 239 km kerékpározás pedig nem sokkal marad el előzetes várakozásaimtól. Reméltem ugyanis, hogy hagyományaim szerint valamennyi versenynapra bringával jutok el, de a goromba szél miatt erről kényszerültem lemondani. A pihentető kikapcsolódáshoz azonban a hangulatos kollektív termál dagonyázásokkal együtt ennyi is elegendőnek bizonyult. Jó hangulatban térhettem haza, ha nem is oly mértékben kipihenve, mint legutóbb a szepes-gömöri karsztból, ahol 30 km-es délutáni csúcstúrákkal, illetve szakadékjárással spékelhettem meg a Nagydíj remek futamait.
A cikkeket rendre mi, "bennfentesek" írjuk. Legalább áttételesen hadd álljon itt egy nem szakavatott vélemény is. Örömmel halottam feleségemtől a minap, hogy az állami nyelvvizsgán egy 16 éves diák, aki tájfutóként még csak palánta, nem is tudta minden napot értékelhetően teljesíteni (neve most maradjon homályban), nagy lelkesedéssel kereste a kifejezéseket a tájfutás, a kiskunmajsai Hungária Kupa nagyszerűségének tolmácsolásához, amikor a legemlékezetesebb élményéről kellett pár mondatot szólania.
Mikor kifejezem elismerésemet és köszönetemet (és remélem, ezt sokak nevében tehetem) Szokol Lajosnak, a profi és fáradhatatlan főszervezőnek, valamint a szakosztály aprajának és nagyjának a sikeres csapatmunkáért, egyúttal szeretném a potenciális jelölteket biztatni, bátran vállaljanak HK szervezést. Bár a mérce az ideivel, sőt az előző évek HK rendezvényei által is, magasan áll, szerintem mások is képesek a magas színvonal elérésére. Ha esetleg nem is tudnak 600 személyes sörsátrat, vagy mosakodási lehetőséget biztosítani, kirukkolhatnak valami más szolgáltatással, vagy egyszerűen a kedvezőbb táji, terepi adottságokkal. Nem feltétlenül muszáj 6 versenynap, beérjük öttel, vagy akár néggyel is, ha a versenypályák hasonlóan korrektek és hibátlanok, mint itt a Kiskunságban volt. De igényeljük a Hungit, mert szeretjük a Hungit!

Öreg Skuló

Vissza a Tájoló 2002/7 tartalomjegyzékhez!
Vissza a magyar nyelvű tájfutó információkhoz!