Az idei junior VB-t Spanyolország rendezte egy Alicante nevű, 200 ezres tengerparti üdülővárosban. A saját repülőtérrel rendelkező helyet ott az utazási irodák is jegyzik, hiszen a Földközi-tenger egyik legfelkapottabb partvidékén, a Costa Blancán, Valenciától 150 km-re délre helyezkedik el.
A hagyományos július közepi időpontot megtartva -
amit az IOF nem engedett a rendezőknek átrakni - így ez volt
(eddig) minden idők legdrágább junior VB-je. Ez természetesen
komoly fejtörést okozott nálunk is, végül is a
szövetség 3-3 versenyző, plusz a csapatvezető - Gera
Tibor - repülős kiutaztatását és részvételi
díját tudta vállalni, ill. még 1-1 tartalék
számára az utóbbit. Szerencsére az érintett
klubok kasszájának megcsapolása árán az 5-6.-ik
emberek is kiutazhattak, így teljes csapattal vehettünk részt
- bár négyen, a másik kísérő, Balogh
Piroska vezetésével autóval voltak kénytelenek megtekinteni
a Riviérát.
A komoly felkészülés jelszavával Bence és én
már egy héttel korábban kirepültünk, hogy szokjuk
a terepeket és a meleget. Meglepetésünkre ez utóbbit
nem kellett, mert végig teljesen kiegyensúlyozott 31 (+/- 3) fok
volt, ami az állandó enyhe széllel, na meg az eső
hiányával kifejezetten kellemesebb volt, mint az itthoni kontinentális
meleg. A terepekhez való alkalmazkodás már nagyobb nehézségekbe
ütközött, mert - legalábbis az ország ezen részen
- nemigen volt erdő, ill. ami igen, az le volt tiltva a verseny számára.
Így aztán a versenyhez közeledve sorra botlottunk bele edzés
közben újabb és újabb nemzetek csapataiba, és
megdöbbenve tapasztaltuk, hogy a későbbi összetett pontverseny
első 20 helyezettjéből jóformán csak a magyarok
érkeztek az utolsó nap, vagyis közvetlenül a VB előtt.
A verseny alatt a szokásoktól eltérően egy háromcsillagos
hotelban laktunk, mivel a rendezők ezen kívül csak a tömegszállás
lehetőségét kínálták fel, és
a szövetség inkább ezt választotta. Ez gyakorlatilag
luxus körülményeket teremtett számunkra (főleg,
hogy az egyik fiúszoba megkapta a szálloda tetőteraszos,
körpanorámás nászutas-lakosztályát a 11.
emeleten), bár kényelmetlenségek is adódtak belőle,
mivel a szabadidőnk nagy részét a liftre való várakozással
kellett eltölteni, vagy a versenyközpontba csak a team leaders' meetingekre
szervezett busszal juthattunk be. Ezenkívül az étkezést
róttuk még fel (nemcsak mi) a szállodának, amit pincérek
szolgáltak fel csigalassúsággal, és ahol többnyire
ugyanazok az ételek forogtak rotációs alapon, ráadásul
valamiből mindig túl keveset kaptunk.
A versenynapok, akárcsak tavaly, most is a két rövid- (ill.
most már közép-)távval kezdődtek. A terepek egy
keskeny, tengerparti homokdűnés, ültetett fenyőerdővel
borított területen, a Segura folyó torkolatának két
oldalán voltak. Ezek leginkább a Kiskunhalas környéki
terepeinkre hasonlítottak, azzal a nehezítéssel, hogy itt
út- és nyiladékhálózat gyakorlatilag nem volt,
és aki elvesztette a fonalat, nagyon nehezen tudta csak helyre tenni magát.
Ennek meg is lett a böjtje, Csiszár Adrienn pl. egy nyolcperces hiba
folytán esett ki az A döntőből, és a tavaly A-döntős
Pelyhe Dani is hibát hibára halmozva landolt a B-ben. A legnagyobb
meglepetést és döbbenetet azonban Bence kiesése jelentette
(kis híján C döntős helyen), különösen
annak fényében, hogy a hivatalos terepbemutatóval együtt
mi háromszor is edzettünk előtte ennek a terepnek az északi
felén. Végül is négy lány (Száva, Detti
és a két Fekete) jutott be, a fiúk közül pedig
mindössze én, bár nálunk ismét roppant egyenlőtlen
volt a csoportok beosztása: a mindössze 11 másodperccel elvérző
Gyulai Tomi az enyémben simán bejutott volna, viszont mindketten
bőven kiesünk a harmadikban.
A döntőn - amelyen az erdő egy kicsit alacsonyabb, így
a láthatóság rosszabb volt, ugyanakkor több út
és markánsabb gerincek könnyítették a tájékozódást
- egyedül az Ancsát négy perccel befogó Szávának
sikerült berobbantania magát a huszadik helyre, mi többiek a
mezőny második felében végeztünk - és
többé-kevésbé ez volt a reális. A fiúk
a B-döntőben pár pontig a dobogóért küzdöttek
egymás ellen, végül ők is "beérték"
30-40.-ik körüli helyezéssel. Bence nem indult ezen a napon,
mivel "megpróbált két nap alatt felkészülni
a normáltávra".
Ami már bent volt a szárazföldön, 700-900 m-es magasságban,
szintén egy jól futható, itthon már szinte ligetesnek
minősülő fenyőerdővel. Domborzatában hasonlított
a magyar terepekre, viszont jó köves volt. A pályák
technikailag nem voltak túl nehezek, két-két hosszú
útfutásos útvonalválasztás is volt bennük,
bár ebből az egyik elég egyértelműre sikeredett
mindkét nemben. Helyenként térképhibák is borzolták
a kedélyeket, főleg a növényzetábrázolással
volt gond. Engem pl. egy ketteszölddel jelölt részben előzött
ki egy későbbi ötödik svéd, miközben a logikusnak
tűnő párhuzamos úton futottam egy szintén világbajnokjelölt
cseh gyerekkel (vagy inkább utána...). Danit leszámítva
mindenkit jól elvertek az útfutásokban, amire még
hibázásokkal is rátettünk. Így aztán megint
nem sok mindenre lehettünk büszkék.
A váltót egy pihenőnap után egy meglehetősen
sajátságos terepen rendezték. A térkép mindössze
másfél négyzetkilométernyi területet ábrázolt,
amely három egykori folyóvölgyből állt a szokásos
fenyőerdővel borítva, de pl. felhagyott gyümölcsösben
is futhattunk bőven. A fiú pályában négy kereszteződés
és három hegyesszög volt! A lányok Csiszár-Száva-Fekete
Zs. összeállításban a reális 11.-ik (B csapatok
nélkül 9.) helyen végeztek, Száva ugyan ledolgozta a
kezdeti 2-3 perces hátrányt, de aztán vissza is "állította".
Mi azzal próbálkoztunk, hogy Bence megy elsőnek és
jön be a bollyal, amit én igyekszek tartani és az amúgy
is örök harmadik futó Zsebe hajrázik, ha kell. Ez sajnos
nem jött be, már Bence is majdnem 10 perces hátránnyal
jött a 25.-ik helyen, mivel az egyik völgyben pár sorstárssal
(sajnos mind B-csapatokkal) beleveszett egy áthatolhatatlan bambuszerdőbe.
Ezt aztán én két nagy keveréssel, és a normáltávon
leselejtezett lábamra való ráeséssel tovább
növeltem, így szinte fej-fej mellett váltottunk a szintén
nem remeklő B csapattal. Zsebe és Tomi jöttek csak elfogadhatót,
ezzel a 32.-33.-ik helyen zártunk, amely minden várakozásunkat
és magunkkal szemben támasztott elvárásunkat alulmúlta.
Megint levonható tehát a következtetés, hogy többet
kéne edzeni, és rutinosabban versenyezni, jobban koncentrálni.
Az a szomorú - de éppen ezért talán nem reménytelen
a helyzet -, hogy az utóbbin most is sokkal több múlt, mint
az előbbin. (Bár ez is csak juniorig van így.)
A versenyt a banketton kívül záróünnepség
is zárta, mindkettőt a váltónak otthont adó
Tibi nevű városban, szabadtéren rendezték. Itt megtapasztalhattuk
a sokat emlegetett mediterrán életmódot, amint a családok
3-4 éves gyerekekkel álltak be a diszkóba éjféltől,
és maradtak ott tovább, mint a mi buszaink (amelyek fél 3-kor
indultak vissza!). A rendezők különben is nagy hangsúlyt
fektettek arra, hogy megmutogassák a helyi sajátosságokat:
a normáltávról pl. csak este 8-kor, egy helyben főzött
"tipikus spanyol vacsora" (ez csigás tésztát jelentett)
elköltése után indultak vissza a buszok, és a rövidtáv
döntőjének otthont adó városban is szinte egy
teljes napot töltöttünk, hogy mindenki kistrandolhassa magát
a tengerben.
Skuló Marci
Vissza a Tájoló 2002/6 tartalomjegyzékhez! Vissza a magyar nyelvű tájfutó információkhoz!