Ennecskéből nagy versenyző lesz. Mindent megtesz ezért.
Például elindul a Postás Kupán. Nem is akárhogy.
Már a kordon elejéről jelzi, hogy Ő itt van. Teli
torokból, köbméternyi könnyeket hullatva: nemakarokelindulni
elfogoktééééveeedniii!!
A hatás nem marad el, mindenki őt vigasztalja, nyugtatja. Ennecske
egy pillanat alatt abbahagyja a sírást, hisz közben dolga akadt:
a dugóka élesítése, a térképelvétel
nagy koncentrációt igényel. A botcsinálta pszichológus
bagázs már-már a mennyekbe megy, mikor Ennecske a földbe
döngöli őket: a rajtvonalon száját kitátja,
könnyzacskóit kinyitja - és minden kezdődik előröl.
A rajtszemélyzet egynémely tagjai emlékeik legmélyebb
bugyrában keresgélnek: mit is csináltak akkor, amikor saját
csemetéik voltak ennyi idősek? Egyszeru - véljük - hiszen
csak a kezdeti bizonytalanságon kell átlendíteni őkelmét.
Ezért elmagyarázzuk, hogy "a térképre berajzolt
Rajt ott elől, a bójánál van, látod?"
"Jaj de jó - csacsogja - köszi" és elszalad. A bójáig,
hogy ott jöjjön a harmadik felvonás. A repertoár ugyanaz,
de már kiegészül kétségbeesett, segélykérő
tekintettel.
Nincs mit tenni, meg kell beszélni a térkép alapján
az útvonalat, (hogy ez szabálytalan? hm, hagyjuk) aztán útjára
bocsátható az ifjú. Ennecske elmagyaráztatja, megmutattatja
magának, merre kell mennie. Kap még néhány jó
tanácsot, irányba állítom és… ekkor jön
a meglepetés. Ennecske közli: "nélküled nem megyek
sehova!" Punktum. A megtiszteltetést elhárítanám,
de kezd nagy levegőt venni, ajkai lefelé biggyednek, aminek csak
egy eredménye lehet. Végül a rajtszemélyzet erőteljes
- itt nem részletezhető - unszolására elindulunk.
Cserébe a kíséretért kikötöm, hogy nem fogok
egy szót sem szólni. Boldogan elfogadja, és közli, "az
egész nem is olyan bonyolult, csak hát egyszer elvesztem".
Óriási színjátékot produkál: megáll,
körülnéz, persze nem lát semmit, forgatja nagy bőszen
a térképet és figyel. Az egyik szeme sarkából
engem, hol lassítok - a fene sem akar gumicsizmában többet
futni a kelleténél - a másik szeme sarkából
egy kislányt, aki ugyanazt a pályát futja. Azt a látszatot
kelti, hogy ha egyedül lenne, tényleg elveszne, hogy aztán
nagyon pofára ejtsen. Olyan kétszáz méteres iránymenetet
produkál a 120-as pontra (tereplépcső vége, a bója
- gyerekszemmel - jól eldugva), ami egyértelmuvé teszi, ÉN,
Ennecske vagyok-leszek a tájfutó világ közepe, ti csak
forogjatok körülöttem!
Vasárnap is volt előadás. Ennecske kikövetelte magának
a díszkíséretet újból.
Ennecskéből nagy versenyző lesz. Valószínuleg,
termetre. De jó nem. Ennecske rájött arra, hogyan tud másokat
saját érdekei szerint felhasználni. De Ennecske még
kicsi ahhoz, hogy felmérje: a tájfutó társadalom létszáma
véges, és csak ezen az egy versenyen legalább tucatnyi potenciális
segítőt vesztett el. És akkor lehet, hogy egyszer, valóban
"el fog veszni".
Ps.: edző bácsi/néni, kedves szülő/k/, szombat-vasárnap
merre tetszettetek járni, amikor Ennecske rajtolt? Ha ott voltatok - mert
ott voltatok - miért nem segítettetek? Ismeritek Ennecske versenyzési
technikáját?
Ja, és még egy: nem kellene Ennecske félelmét feloldani?
Mert akkor talán megmarad a sportágunknak, és valóban
jó versenyző válhat belőle.
Vámos Péter
Vissza a Tájoló 2002/5 tartalomjegyzékhez! Vissza a magyar nyelvű tájfutó információkhoz!