Amikor 11 éves gyerkôcként megismerkedtem a tájfutással,
ritkaságszámba ment még az autó, a versenyekre a csapatok
vonattal jártak, hétrôl hétre az egész mezôny
együtt zötyögött. A verseny élménye reggel kezdôdött
a pályaudvaron és este ért véget ugyanott. Az utazások
családias hangulatban, hosszú beszélgetésekkel, nagy
hülyéskedéssel, ugratásokkal teltek. Hamar megismertük,
megszerettük egymást. Nekem elôször ez tetszett meg a tájfutó
életben, a versenyzési szenvedély csak késôbb
kerített hatalmába.
A vonatozások arra is alkalmat adtak, hogy igen hamar megismerjem az országot
és a vasúthálózatot. Ez nemcsak az iskolai földrajz
órákon jelentett elônyt, de kijelölte a továbbiakat
is, a Műegyetemen közlekedésépítômérnöki
diplomát „okozott”. Addigra viszont annyira lepusztult a magyar
vasút – sokszáz milliárd forintnyi beruházás
hiányzott és azóta is hiányzik belôle –
hogy egyre inkább kiszorult az életünkbôl, átültünk
gyorsan sokasodó autóinkba. Én is inkább a számítástechnikát,
majd erre építve a digitális kartográfiát választottam
hivatásul. A vasút szépségét pedig Ausztria,
Németország, Svájc hegyei között gyönyörésztem.
Az EU-ban, ahol már töményebben élik át a túlnövekedett
motorizáció okozta gyötrelmeket, komoly súlyt helyeznek
a környezetkímélôbb vasúti közlekedés
fejlesztésére. Kis hazánk, mint arrafelé gravitáló
ország is ugyanilyen elvárásokat kapott, ezek mellé
pedig jelentôs pénzeket is állítanak. Az utóbbi
néhány évben elindult a MÁV a mélypontról
felfelé, már halad a fôvonalak korszerűsítése,
a villamosítás, a nemzetközi járatokhoz újonnan
beszerzett két áramnemű Siemens mozdonyok pedig – arra
járván – akár a müncheni fôpályaudvarnak
is ékességei lesznek. Több évtizednyi szakadatlan hálózatcsökkentés
után (vissza)épült egy új vonal (Zalalövô-Ôrihódos).
Bár még mindig sok a mocskos, pontatlanul érkezô szerelvény,
az InterCity és InterPici járatokra kiemelt figyelmet fordítanak,
s folyik az állomásépületek rendbehozatala.
Sok év után végre napirendre került az állomási
utastájékoztató térképek felújítása
is. Talán mint a térképészek között egyetlen
közlekedésépítô mérnöknek, ezt a megbízást
(más ajánlatokkal versenyben) sikerült megszerezni. Nekem volt
egy évek óta érlelôdô elképzelésem,
és a munka során kellemes meglepetésként tapasztaltam,
hogy az a bizonyos régen megszokott, merev, vaskalapos szemlélet
is oldódik! Szabad lett az elôzô térkép zord,
hivatalos külleme helyett vidám, barátságos színvilágot
feltenni. Visszakerülhettek a már sok év óta menetrendi
járatokkal nem érintett, de még bejárható szárnyvonalak
és felrajzolhattuk a már nem MÁV érdekeltségbe
tartozó, többi közforgalmú kisvasutat is. Az ábrázolt
külföldi területeken feltüntethettük az állomások
régi magyar nevét is. Az egyeztetések során megtudtam,
hogy a MÁV már külön építészt foglalkoztat
létesítményei műemléki értékeinek
megmentésére, továbbá olyan szakember gondozza az
állomás- és megállóelnevezéseket, aki
az MTA Földrajzinév Bizottságának is tagja. A térkép
jól szerepelt a „Szép magyar térkép 2001"
pályázaton, ahol a tudományos térképek és
atlaszok kategóriájában második díjat nyert
(http://lazarus.elte.hu/hun/szepmagy/01/er01.htm).
A térkép szerkesztése kapcsán sokat törtem a
fejem, mit tehetnénk mi, tájfutók a vasútért.
Természetesen csak azt, hogy használjuk! Tudom hogy három
utas teljesárú menetjegye már többe kerül, mint
ugyanakkora autózás benzinköltsége. Itt nem holmi áldozatvállalásra
akarnék buzdítani, hanem azon alkalmak megkeresésére,
amikor megérné vonatozni, és/vagy visszahozhatnánk
valamit a bevezetômben említett hangulatokból.
Már ma is élô lehetôség, hogy bárhonnan
bárhova, ahol van vágány, különvonat kérhetô
(emlékezzünk a régi Vasutas kupákra). Az indulás
lehetne akár a Margit-híd budai hídfônél a bicikliút
mellett lévô vakvágányról egy könnyű
motorvonattal ami bevihetne pl. Ajka-Csingervölgybe, egyben öltözési
lehetôséget is biztosítva. A tájbringások (is)
kényelmesen hozhatnák a tájbringájukat!
Egyik-másik nagy távoli/külföldi versenyre annyian mennek,
talán gazdaságosabb lenne együtt vonatozni (és kimerítô
vezetés helyett Pilsner Urquell-t kortyolgatni).
Érdemes lenne többnapos versenyeket úgy megoldani, hogy valamely
erdôbe, tájfutó terepre bemenô (általában
kisforgalmú) vonalra szerveznénk a tábort és akár
mindennap máshova lehetne a vonal mentén a rajtot tenni, sínautóbuszos
ingajáratra tervezve a kiszállítást. Sok ilyen adottságú
terep van az országban, különösen a kisvasutak (pl. a debreceni
Zsuzsi-vasút, amit ráadásul meg is fognak hosszabbítani)
mentén. A kicsik a MÁV-nál egyébként sokkal
elôbbre járnak a rugalmasságban, és általában
nagyon kedvesek.
És még egy szempont a rendezôknek: egyre nagyobb gond a versenyekre
érkezô esetenként több százas gépkocsi
áradat bevitele a cél környékére, különösen
sáros idôben és/vagy értékes természeti
környezetben. Az erdészet bizonyára jobban örül,
ha az autók ôrzött parkolóban kint maradnak az erdô
szélén, a versenyzôk pedig az erdészet vasútjával
mennek a VK-ba.
A tájfutó térkép ma már leérhet a vasútvonalig.
Kalandra fel!
Kovács Gábor Endre
e: koge@vnet.hu
Jó ötleteket szívesen fogad a szerzô.
Vissza a Tájoló 2002/4 tartalomjegyzékhez! Vissza a magyar nyelvű tájfutó információkhoz!